Visszatérés...

Sziasztok!


Nos.... nem is tudom hol kezdjem. Most jöhetnék azzal, hogy mennyire sajnálom, amiért ennyit kellett várnotok és a többi. De nem jövök ezzel, mert szerintem felesleges és sokan úgyis csak üres frázisnak gondolnátok. Ami nem ment, azt nem erőltettük Szaszával. Kellett mindkettőnknek némi (igen, elég sok) idő, mire újra összekaptuk magunkat, hogy megszülethessen a következő fejezet. Alkotói válságunkból úgy tűnik, hogy kilábaltunk és íme újra itt vagyunk! :) Remélem maradtatok még, akik reménykedtek és érdeklődtök továbbra is a mi kis "édeshármasunk" iránt.
Rendhagyó rész jön most, némi jótékony homállyal fűszerezve.

Fogadjátok akkora szeretettel, mint amekkorával mi megírtuk Nektek <3
Visszatértünk!

Szasza&Meré



14. rész Visszaemlékezés I.-Zoé

Anna hiába próbált rábeszélni arra, hogy maradjak Londonban a Roberttel való csúfos szakításom után, én képtelen voltam erre. Tudom, hogy csak jót akart és azt, hogy ne rohanjak el a problémák elől, - amiket megjegyzem én okoztam egyetlen hazugsággal, puszta félelemből-, ám mégsem éreztem elég erőt ahhoz, hogy abban a városban maradjak, amelyikben Ő van. Minden percben rettegtem attól, hogy szembe jön velem az utcán és nekem a szemébe kell néznem, holott ártatlan voltam és mégsem. Nagyon hálás vagyok Peternek, amiért minden zokszó nélkül elengedett szabadságra, mindössze azzal a feltétellel, hogyha nagy hirtelen szükség lenne rám, akkor visszarepülök Angliába.
Ennek már lassan 2 hete, azóta Los Angelesbe tengetem a napjaimat a szüleimmel, akik kissé kiakadtak, amikor elmeséltem, miért is futott zátonyra a kapcsolatunk Robbal. Bár apum soha nem kedvelte különösképp az „angol ficsúrt”, mégis megdorgált, amiért ennyire gyáva voltam bevallani a valódi érzéseimet, félelmeimet. Tökéletesen igaza volt persze és anyunak is, de már késő. Ha akarnám, se tudnám visszacsinálni és talán nem is akarom. Kétségtelen, hogy megviselt ez az egész, de nem azért amiért sokan, többek között az igen jól értesült pletykalapok tartják. Amikor csont nélkül elhitte, amit sosem kellett volna neki, na, akkor tudtam, hogy kettőnk között örökre vége mindennek. Fájt és pokolian fáj a mai napig is, de nem tudok már mit csinálni.
- De biztos nem gond, hogy mi elutazunk? – kérdezte meg vagy századszorra anyukám az ajtóban álló apumat az idegbaj szélére sodorva ezzel.
- Teljesen. Attól, hogy én itthon vagyok, nem kell nektek is itthon ülnötök, de ezt már mondtam. Olaszország állítólag csodaszép, vétek lenne kihagynotok miattam! – a szüleim harmincadik házassági évfordulójukat ezzel az úttal ünnepelik meg, feltéve, ha sikerül végre „kidobnom” őket.
- Jó, de tudod.
- Anyu!- öleltem át szorosan. – Ne aggódj, átmegyek Tomhoz, ha ettől megnyugszol, oké? Akkor nem leszek egyedül. Így megfelel?
- Meg. – sóhajtott fel. – Vigyázz magadra kislányom és a lökött bátyádra, rendben?
- Jó jó, csak menjetek már, mert lekésitek a gépet!- forgattam meg a szemeimet, majd nyomtam apum arcára is két puszit. – Érezzétek nagyon jól magatokat!
- Hívunk, amint odaértünk. – öleltek át mindketten utoljára, mielőtt elindultak volna végre. Szívem szerint kikísértem volna őket a repülőtérre, de nekem még mindig veszélyes volt mászkálnom a nyílt utcán a paparazzik miatt. Mindenhol ott voltak és egy perc nyugtom sem volt tőlük. Pedig már lassan 3 hete, hogy szakítottunk Robbal! Erre a gondolatra még a gyomrom is összeszorult. Mielőtt még végképp az önmarcangolásba fulladtam volna, a mobilom vad csörgésbe kezdett. Naná, hogy a bátyám volt az.
- Szia Tom! Ne is mondd, anyu szólt, hogy veled takaróztam! – nevettem el magamat.
- Így van, hugi. Ne legyél ennyire vidám, mert tényleg rajtad tartom ám a szememet az elkövetkezendő 2 hétben, ugye azzal tisztában vagy? – hallottam, ahogy próbálja visszafojtani a kitörni készülő gúnyos kacaját.
- Természetesen. De ugye nem a nap 24 órájában akarod rajtam tartani a szemedet? Ahhoz már elég nagy kislány vagyok. És ígérem, nem dugom az ujjamat a konnektorba és nem szárítom a hajamat a fürdőkádban, na mit szólsz?
- Azt, hogy egy szemtelen kis béka vagy! Minek után nem nyugtattál meg, így fogod magad és szépen átcuccolsz hozzám, ameddig mélyen tisztelt szüleink haza nem érkeznek a kéjutazásukról. Fél óra múlva várlak!
- Héééé. – akadékoskodtam volna.
- Na, jó, 40 perc. Az órád ketyeg, húgocskám!Tik-tak. – bontotta a vonalat. Hogy az a!
Oké, hogy egy meggondolatlan csitrire hasonlítok néha, de akkor is! Kelletlenül kezdtem el összecsomagolni a dolgaimat egy sporttáskába, de inkább kettőbe, mivel pontosan tisztában voltam vele, hogyha magamtól nem indulok meg Tomhoz, akkor ő jön értem, de abban nem lesz sok köszönet. Negyed óra múlva már a bátyám felé tartottam, kissé duzzogva ugyan, de alapjáraton vidáman. Na jó, a vidám enyhe túlzás az adott körülmények miatt ugye, de az, hogy Tom velem lesz, az mégiscsak eltöltött valami jól eső érzéssel. Mégiscsak Tom, az Tom.
Hogy én mennyire szeretem a napsütést!- nyitottam ki mosolyogva a csomagtartómat. Úgy tűnt, egy lesifotós sem szentelte rám a mai napját. Ez külön örömmel töltött el, ilyen nap mostanában nagyon kevés adódott az életemben, ezért hát minden egyes percét meg kell becsülnöm. Komótosan kezdtem el kipakolni a dolgaimat a csomagtartóból, nem figyelve azt, hogy esetleg kinek lehetnek útba a cuccaim a járdán. Időközben megcsörrent a telefonom is:
- Itt vagyok már nyugi, épp most pakolok ki a csomagtartóból.
- Oké, akkor lemegyek. Segítek felcipekedni. – nyomta ki a telefont. Éppen a laptop táskámat vettem ki és fordultam meg, amikor konkrétan gyomorszájba vágtam valakit a csomagommal. Az illető hatalmasat szisszent fel.
- Oh, te jó ég! Annyira sajnálom! – kaptam a szám elé a kezemet szabadkozva. – Én nem gondoltam volna, hogy valaki is a közelembe lehet.
- Semmi gond, kisasszony. – mosolygott rám kedvesen a napszemüveges pasi. – Megesik az ilyen.
- Szörnyen sajnálom, de tényleg! Én.
- Hugi, jézusom! Csak 2 hétre jöttél, nem 2 évre!- kiáltotta el magát a bátyám nevetve.
- Tom, ne kezdd!- ugrottam a nyakába, ahogy kiskorunkba is. Teljesen megfeledkezve a leamortizált férfiról mellettem.
- Zoé? – szólalt meg mögöttem az ismeretlen, mire felkaptam a fejem.
- Ian, de jó, hogy itt vagy!- engedett el Tom. Ian??????????
- Én is örülök haver!- ölelgették meg egymást. – Meg sem ismertem Zoét. – vigyorgott rám. Oh, hát persze! Az én lökött bátyám gyerekkori barátja, Ian Somerhalder.
- Én sem. – kuncogtam. – Bocs a táskáért. – adtam neki két puszit.
- Milyen táskáról van szó? – kérdezte értetlenül a bátyám.
- A húgod gyomorszájba vágott azzal, ott. – mutatott szórakozottan a laptopomat rejtő táska felé.
- Mindig is mondtam, hogy egyszer még kinyír valakit ennyi cumóval. – röhögött fel Tom.
- Kac-kac. – húztam el a számat. – Nem volt szándékos! És ha felismerem Iant, akkor nem is akadok ki ennyire a saját bénaságomon.. Emlékszem ám még arra, amikor rám zártátok az ajtót a fürdőbe és lekapcsoltátok a villanyt. Marhára nem volt vicces. – fintorgok, persze nem komoly a haragom. Ketten mindig az őrületbe kergettek.
- Az már régen volt…- veszi le a napszemüvegét Ian. – Hány éves is voltál? 10-12? Még kislány…- néz végig rajtam. – Most pedig már egy igazi nő vagy. Ma már nem tennénk ezt, igaz Tom? – kérdezi bátyámat, de le sem veszi rólam a szemeit, mire zavartan elfordulok és lezárom a csomagtartómat.
- Neeeeeeem, most már mással ijesztegethetnék….- röhög fel. – Mondjuk a paparazikkal…- kissé meggondolatlan ez a mondata, mert amint rákapom a pillantásomat már szívná is vissza.
- Kösz, ez most igazán jól esett. – kaptam a vállamra a laptop táskám, majd az egyik sporttáskámat kézbe. – Beviszem magam a cuccaim, nem kell segítened! – puffogva és megbántottan hurcolkodtam befelé a vendégszobába. Most miért kellett felhoznia a lesifotósokat, pláne a barátja előtt??? Áh, mikor lett ekkora tuskó az én bátyám???- ledobtam a földre a táskát, míg a laptop az ágyon végezte. Halk léptek ütötték meg a fülemet. – Menj el Tom! Most nem akarok beszélni! Dumálj Iannel, rólam pedig szállj le! – felé se néztem, mialatt elküldtem melegebb éghajlatra.
- Velem se beszélnél? – megfordulok a tengelyem körül, mikor meghallom a hangját. – Tom nem értheti min mész keresztül. De én talán igen. Olvastam Rólad és Robertről. Megértem, hogy menekülsz a kíváncsiskodók elől, én se tennék másképp.
- Mit tudsz Te rólam? Hogy milyen voltam közel 10 éve? Vagy hogy mit olvastál a szennylapokban? Állj be a sorba! – szűkül össze a szemem.
- Tolakodónak tartasz, megértem. – bólint. – És igazad is van, semmit sem tudok az elmúlt éveidről… Az újságok pedig az esetek többségében tényleg nem az igazat írják. Hidd el, hogy tudom… De ha nem akarsz beszélgetni, megértem. Régen találkoztunk, nincs közöm a magánéletedhez. Lent leszek Tomnál. – azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Szégyelltem magam amiért így beszéltem vele, de akkor sincs kedvem a szakításomról beszélgetni senkivel, főleg nem vele. Emlékszem mikor kislányként totál bele voltam zúgva a bátyám legjobb barátjába. Milyen cikisnek is érezhették, hogy mindig rajtuk lógtam, mikor ők csajozni próbáltak. Számomra sosem volt egyik lány sem megfelelő, mindegyikben találtam valami hibát, ami miatt nem lehetett tökéletes sem a testvérem sem Ian számára a jelentkező. Mikor a bátyámat megkérdeztem évekkel később, hogy Iannek vajon mennyire jött le, hogy én oda vagyok érte, ő csak annyit felelt „ Volt olyan ember szerinted akinek nem esett le, hogy bele vagy zúgva? „ Erre a gondolatra kissé elpirultam, de erőt vettem magamon és leindultam, hogy bocsánatot kérjek tőle. Épp a lépcsőn lefelé haladtam, mikor valaki telibe borított hideg vízzel.

- Ez meg, hogy a jó büdös.. – kezdtem el szitkozódni.
- Bocsi Zoé! – rohant el mellettem a bátyám, nyomában Iannel, akinél egy vízipisztoly volt.
- Uh, ne haragudj, nem rád céloztam. – állt meg mellettem.
- Ne állj meg haver! – talált el egy újabb adag víz, most a hátamon a testvéremtől.
- Menjetek ti a fenébe! – kiabáltam el magam és letrappoltam a lépcsőn mérgesen. Besiettem a konyhába és előkotortam még egy pisztolyt, megtöltöttem vízzel és utánuk szaladtam. – Most végetek! – locsoltam le őket nagy hévvel, mivel nem számítottak rám eléggé meglepődtek, hogy gyorsan leszaladjak a lépcsőn mikor kifogyott a tartályom.
- Azonnal gyere ide Zoé! – hallottam meg Ian hangját, aki utánam vetette magát nevetve.
- Úgysem érsz utól! – kiabáltam kacagva és gyorsan megtöltöttem a fegyverem.
- Azt te csak hiszed! – jött a nevetős felelet a hátam mögül és landolt a fejemen egy pohár víz.
- Ez nem ér! – kiabáltam miközben törölgettem magam a lecsorduló víztől.
- Meghalsz Ian Somerhalder! – engedtem meg egy nagy bögrét és a fegyveremmel együtt az udvar felé vettem az irányt. A bátyám meg úgy tűnik elveszett valamerre.
- Neee, kérlek neee! – tartotta fel a kezeit Ian megadva magát.
- A-aaa – nevettem hangosan. – Ezt nem úszod meg. – rötyögtem és megálltam előtte.
- Fegyvertelen vagyok Zoé. – dobta a el a pisztolyt. – Hát tisztességes ez?
- Az tisztességes volt, hogy én kaptam helyetted? – vágtam ártatlan képet és gyorsan megborítottam a bögre vízzel, majd nevetve elfutottam.
- Mostantól nem nézem, hogy egy igazán csinos lány vagy, kizárólag a bosszú hajt! – kiáltott utánam és nem sokára be is ért.
- Ian! – kiabáltam mikor felkapott a medence felé vette az irányt.
- Nem-nem, semmi Ian. – nevetett. – Nincs kegyelem! – és behajított a vízbe.
- Azt hiszem mától utállak. – jöttem fel a vízre és közben jókat nevettem.
- Jó mosolyogni látni. – guggolt le elém.
- Csodásan nézhetek ki. – fújtattam nagyot. – Elmosódott smink, zilált, kócos haj, idióta vigyor a képemen. Fenomenális lehet a látvány. – törölgettem magam zavartan.
- Szerintem szép vagy. – nyúlt felém és eltűrt egy vizes tincset az arcomról. – Volna kedved eljönni velem vacsorázni este? – nyújtotta a kezét, hogy segítsen kimászni.
Egy pillanatra lefagytam, mert nem számítottam rá, de miután kihúzott a vízből és szemben álltam vele bólogatni kezdtem némán.
- Ez igent jelent? – mosolygott Ian.
- Ő.. – turkáltam a hajam zavartan. Talán túl sok időt töltöttem Robbal és átvettem ezt a szokását is...már megint Rob, Zoé, fejezd ezt be! – Igen, igent jelent! – vágtam rá gyorsan.
- Akkor hétkor jövök érted, megfelel? – dobott felém egy ellenállhatatlanul csibészes mosolyt.
- Meg, de most előre is bocsánatot kell kérjek. – pislogtam felé ártatlanul.
- Miért is? – nézett rám zavartan.
- Ezért. – löktem rajta nevetve egyet és ő zuhant is a vízbe. – Akkor este! – integettem neki és kacsintva ott hagytam.