Sziasztok!
Külön komikban megfogom köszönni az eddigi támogatást, de azért itt is KÖSZÖNÖM!!!!
Remélem nem csalódtok a kicsit rövidebb 13. részben.
Fogadjátok olyan szeretettel, amilyen szeretettel én most felrakom NEKTEK:)
Sok puszi!!!
Meré
13.rész
Mire beértem a színházba, már mindenki jelen volt, nagyon úgy tűnt, hogy én érkeztem utoljára.
- Szép jó reggelt!- köszöntöttem mindenkit mosolyogva, amit szintén mosolyogva viszonoztak.
- Hello Zoé!- lépett elém Rob és adott két puszit, amitől kissé megdöbbentem, de végül bevágtam a bájvigyort, hiszen nem szerettem volna, ha bárki is észrevenne valamit is, ami kettőnk között van, vagyis egyáltalán van köztünk valami is? Ez nagy dilemma, de nem igazán érek rá most ezzel foglalkozni.
- Srácok, kezdeni kellene lassan! – néztem rá a színészekre.
- Okés, mivel kezdjük?- állt fel Chris elsőként, aki a darabban Hosszú szerepét játssza.
- Mára nem hívtam ide a gyerekeket, mert úgy gondoltam, hogy előbb azokat a részeket nézném meg a színpadon, amikben nincsenek jelen.
- Ez így logikus.- bólintott Robert.
- Köszönöm az egyetértést. – néztem rá. – Nos, akkor talán kezdjük a Staub dallal! Színpadra emberek! – ültem be a rendezői székbe, a nézőtér közepére, Rob pedig mellettem foglalt helyet. – Zenekar kész?
- Kész!- nézett ki rám John, a karmester, a zenekari árokból.
- Okés, akkor kezdjük! – adtam ki a „parancsot” és neki álltunk a tényleges próbának. Személy szerint nekem a próba folyamatban ez a kedvenc részem, mármint amikor elkezdjük összerakni a jeleneteket, színpadra állítjuk tulajdonképpen az addig csak elképzelésnek számító elemekkel a darabot. Na persze nem könnyű folyamat ez, hiszen ami fejben sikerül és lehetséges, az gyakran a színpadon már nem megvalósítható, így gyakran kell változtatni az eredeti ötleteken, ami néha feszültségekkel jár.
- Srácok, ez így nem jó!- már fogtam a fejemet nem sokkal dél előtt, mert a szerelmes duett egyszerűen nem sikerült átütő erejűre, és akkor még finoman fogalmaztam. – Nem érzem azt a vibrációt, amit kellene! – álltam fel és sétáltam el a színpadig, hogy ne keljen kiabálnom, hiszen arra azért semmi szükség nem lenne. – Mi a gond, Emma? – érdeklődtem az Évát játszó színésznőnél, ugyanis véleményem szerint 2 lépés távolságot tartott az egész jelenet alatt.
- Semmi, csak. – akadt meg.
- Csak?
- Csak szerintem nem volt ezzel a jelenettel semmi gond. Nem tudom, hogy miért mondod, hogy nem jó. Csak azért, mert most hirtelen kaptál önálló darabot, még nem kellene a kákán is csomód keresned!- vágta hozzám a szavakat, amin én csak pislogni tudtam nagyjából, hiszen abszolút nem gondoltam, hogy megérdemelném ezt a hangnemet.
- Ne haragudj, de nekem sem tetszett a játékod. És még mielőtt megszólalnál, hogy mi közöm az egészhez, közölném, hogy a rendezvény főtámogatója vagyok és jogom van beleszólni a dolgokba. – sétált felénk Robert kissé dühös pillantásokkal és kimért hangnemmel.
- Értem, nos, akkor azt javaslom, hogy csináld jobban!- nézett rám Emma dühtől csillogó szemekkel, majd angolosan távozott a színpadról.
- Tessék?! Emma, mit akar ez jelenteni?
- Semmi extrát, csak ha Ti jobban tudjátok, mint mi, akkor mutassátok meg, hadd tanuljunk tőletek. Nem igaz, Chris?
- Nos én. – vakargatta tanácstalanul a fejét az érintett.
- Semmi gond, gyere Zoé, megmutatjuk, hogy mire gondoltunk. – fogott karon Robert és kísért fel a színpadra.
- Rob, ezt nem gondolhatod komolyan!- sziszegtem neki.
- De, elvileg színész vagyok.
- De én nem! – emlékeztettem erre az „aprócska” tényezőre.
- Ugyan már, annyira biztos tudsz énekelni és játszani, mint ez a csaj, csak nyugi!
- Jó, de vedd tudomásul, hogy ezért még megöllek Robert Pattinson!- szűrtem a fogaim között.
- Már alig várom a pillanatot! – vigyorgott pimaszul, mire én csak megforgattam a szemeimet. A zene eközben elindult, majd nem sokkal később meghallottam Rob hangját, amin kissé meg is lepődtem. Nem is tudtam, hogy tud énekelni, méghozzá így, de egy biztos, vele tényleg nem is volt annyira nehéz énekelnem és eljátszani a szerelmesek duettjét. A dal végén elvileg van egy félig csók jelenet, amit ő kissé átértelmezve, egyszerűen megcsókolt, persze úgy, hogy ez senkinek ne tűnjön fel.
- Nos, hát valami ilyesmit kellene nektek is csinálni a színpadon. – fordult a többiek felé, miközben én vettem egy mélyebb levegőt. – Tietek a pálya! – mutatott a színpadra, mialatt mi szépen lesétáltunk onnan, és visszahuppantunk a székeinkbe. Zavartan ránéztem néha-néha Rob-ra, aki azonban elégedetten hátradőlve szemlélte a még mindig nem a legtökéletesebb jelenetet. Szinte felszabadultam, amikor ránéztem az órámra, amin már elmúlt dél is, így gyorsan mindenkinek megköszöntem a munkáját és a holnapi viszontlátás megbeszélése után már a büfé felé vettem az irányt. Minél távolabb Roberttől és mindenkitől!
A büfében már szerencsére ott ült Anna, aki látszólag nagyon eltöprengett valamin, de amikor meglátott, az arcára kiült egy széles mosoly és intett, hogy menjek oda. Majdnem szaladva tettem meg azt a pár lépést, ami minket elválasztott, annyira megörültem neki, noha pontosan tudtam, hogy ma találkozni fogunk. Jelenleg pont rá volt szükségem, efelől semmi kétségem.
- Szia Anna!Köszönöm, hogy itt vagy! - öleltük át egymást boldogan.
- Jajj Zoé, ne viccelj már! Örülök, hogy végre tudunk kicsit beszélgetni. – ültünk le egymással szembe.- Különben is eléggé fura volt reggel a hangod a telefonba. Ki vele, mi a baj?
- Ezt szeretem Benned, a vesémbe látsz. Tudod kicsit zavaros körülöttem minden, ez a legjobb megfogalmazás, azt hiszem. – sóhajtottam, mialatt megérkezett Maddie is, a büfé „pincérnője” és lerakott elénk egy-egy étlapot. – Köszi Maddie!
- Miért érzem úgy, hogy köze van ennek Roberthez, hm?
- Mert Adam már az elején megmondta, azért. – vágtam egy fancsali arcot. – De nemcsak ő a gond.
- Ajajj, a férjem mégiscsak tudott már akkor valamit. – vigyorgott.- De mesélj, mi a gond?
- Adam-mel összevesztünk. Itt volt pár napig, mert Natalie-val összevesztek a baba kérdésben, de Natalie a távollétében elvetette a magzatot, és most Adam engem okol. – próbáltam lényegre törően megfogalmazni a bátyámmal való konfliktusomat.
- Huh, hát erre nem számítottam. De nyugodj meg, Adam sem gondolta komolyan a dolgokat, csupán bűnbakot keresett. Biztos vagyok benne, hogy nagyon szégyelli magát és nemsokára felhív bocsánatot kérni. Adam-nek te vagy a szeme fénye, imád téged.
- Bár igazad lenne, hiszen én is imádom Őt.
- Az lesz, majd meglátod. Viszont mielőtt áttérnénk a másik témára, rendeljünk valamit, mert éhen halok.
- Jó, én egy mozzarellás szendvicset eszek és utána egy szelet csokitortát, és te?
- Ebben a sorrendben jöhet, plusz egy narancslé.
- Oké, akkor gyors szólok Maddie-nak. – pattantam fel, hogy elsétáljak a pultig, ahol egy nem várt személybe botlottam.
- Hello Zoé, jól eltűntél, de most megtaláltalak. – nézett rám mosolyogva Rob.
- Meg, de nem vagyok egyedül. – hirtelen átfutott valami furcsa az arcán, majd amikor kinézett oldalra, meglátta a barátnőmet és ismét kisimult az arca.
- Maddie, két mozzarellás szendvics, két szelet csokitorta és 2 narancslé lesz. – adtam le a rendelést közben.
- Oh, látom szintén ebédeltek. Csatlakozhatok? – kérdezte Rob.
- Tessék Rob, itt a tonhalas szendvics és a kólád. Jó étvágyat!
- Köszi Maddie!- vette el a tányérát és a poharát. – Nos?- nézett rám, én meg haboztam.- Hallgatás bele egyezés. Lerakom a dolgaim és jövök, segítek neked. – hagyott faképnél engem és a nemleges válaszomat is. Így mégis hogyan fogok tudni beszélni Róla Anna-val?????
11+Trendy Est Seven Jurk
2 éve
