BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

2011. szeptember 11., vasárnap

Visszatérés...

Sziasztok!


Nos.... nem is tudom hol kezdjem. Most jöhetnék azzal, hogy mennyire sajnálom, amiért ennyit kellett várnotok és a többi. De nem jövök ezzel, mert szerintem felesleges és sokan úgyis csak üres frázisnak gondolnátok. Ami nem ment, azt nem erőltettük Szaszával. Kellett mindkettőnknek némi (igen, elég sok) idő, mire újra összekaptuk magunkat, hogy megszülethessen a következő fejezet. Alkotói válságunkból úgy tűnik, hogy kilábaltunk és íme újra itt vagyunk! :) Remélem maradtatok még, akik reménykedtek és érdeklődtök továbbra is a mi kis "édeshármasunk" iránt.
Rendhagyó rész jön most, némi jótékony homállyal fűszerezve.

Fogadjátok akkora szeretettel, mint amekkorával mi megírtuk Nektek <3
Visszatértünk!

Szasza&Meré



14. rész Visszaemlékezés I.-Zoé

Anna hiába próbált rábeszélni arra, hogy maradjak Londonban a Roberttel való csúfos szakításom után, én képtelen voltam erre. Tudom, hogy csak jót akart és azt, hogy ne rohanjak el a problémák elől, - amiket megjegyzem én okoztam egyetlen hazugsággal, puszta félelemből-, ám mégsem éreztem elég erőt ahhoz, hogy abban a városban maradjak, amelyikben Ő van. Minden percben rettegtem attól, hogy szembe jön velem az utcán és nekem a szemébe kell néznem, holott ártatlan voltam és mégsem. Nagyon hálás vagyok Peternek, amiért minden zokszó nélkül elengedett szabadságra, mindössze azzal a feltétellel, hogyha nagy hirtelen szükség lenne rám, akkor visszarepülök Angliába.
Ennek már lassan 2 hete, azóta Los Angelesbe tengetem a napjaimat a szüleimmel, akik kissé kiakadtak, amikor elmeséltem, miért is futott zátonyra a kapcsolatunk Robbal. Bár apum soha nem kedvelte különösképp az „angol ficsúrt”, mégis megdorgált, amiért ennyire gyáva voltam bevallani a valódi érzéseimet, félelmeimet. Tökéletesen igaza volt persze és anyunak is, de már késő. Ha akarnám, se tudnám visszacsinálni és talán nem is akarom. Kétségtelen, hogy megviselt ez az egész, de nem azért amiért sokan, többek között az igen jól értesült pletykalapok tartják. Amikor csont nélkül elhitte, amit sosem kellett volna neki, na, akkor tudtam, hogy kettőnk között örökre vége mindennek. Fájt és pokolian fáj a mai napig is, de nem tudok már mit csinálni.
- De biztos nem gond, hogy mi elutazunk? – kérdezte meg vagy századszorra anyukám az ajtóban álló apumat az idegbaj szélére sodorva ezzel.
- Teljesen. Attól, hogy én itthon vagyok, nem kell nektek is itthon ülnötök, de ezt már mondtam. Olaszország állítólag csodaszép, vétek lenne kihagynotok miattam! – a szüleim harmincadik házassági évfordulójukat ezzel az úttal ünnepelik meg, feltéve, ha sikerül végre „kidobnom” őket.
- Jó, de tudod.
- Anyu!- öleltem át szorosan. – Ne aggódj, átmegyek Tomhoz, ha ettől megnyugszol, oké? Akkor nem leszek egyedül. Így megfelel?
- Meg. – sóhajtott fel. – Vigyázz magadra kislányom és a lökött bátyádra, rendben?
- Jó jó, csak menjetek már, mert lekésitek a gépet!- forgattam meg a szemeimet, majd nyomtam apum arcára is két puszit. – Érezzétek nagyon jól magatokat!
- Hívunk, amint odaértünk. – öleltek át mindketten utoljára, mielőtt elindultak volna végre. Szívem szerint kikísértem volna őket a repülőtérre, de nekem még mindig veszélyes volt mászkálnom a nyílt utcán a paparazzik miatt. Mindenhol ott voltak és egy perc nyugtom sem volt tőlük. Pedig már lassan 3 hete, hogy szakítottunk Robbal! Erre a gondolatra még a gyomrom is összeszorult. Mielőtt még végképp az önmarcangolásba fulladtam volna, a mobilom vad csörgésbe kezdett. Naná, hogy a bátyám volt az.
- Szia Tom! Ne is mondd, anyu szólt, hogy veled takaróztam! – nevettem el magamat.
- Így van, hugi. Ne legyél ennyire vidám, mert tényleg rajtad tartom ám a szememet az elkövetkezendő 2 hétben, ugye azzal tisztában vagy? – hallottam, ahogy próbálja visszafojtani a kitörni készülő gúnyos kacaját.
- Természetesen. De ugye nem a nap 24 órájában akarod rajtam tartani a szemedet? Ahhoz már elég nagy kislány vagyok. És ígérem, nem dugom az ujjamat a konnektorba és nem szárítom a hajamat a fürdőkádban, na mit szólsz?
- Azt, hogy egy szemtelen kis béka vagy! Minek után nem nyugtattál meg, így fogod magad és szépen átcuccolsz hozzám, ameddig mélyen tisztelt szüleink haza nem érkeznek a kéjutazásukról. Fél óra múlva várlak!
- Héééé. – akadékoskodtam volna.
- Na, jó, 40 perc. Az órád ketyeg, húgocskám!Tik-tak. – bontotta a vonalat. Hogy az a!
Oké, hogy egy meggondolatlan csitrire hasonlítok néha, de akkor is! Kelletlenül kezdtem el összecsomagolni a dolgaimat egy sporttáskába, de inkább kettőbe, mivel pontosan tisztában voltam vele, hogyha magamtól nem indulok meg Tomhoz, akkor ő jön értem, de abban nem lesz sok köszönet. Negyed óra múlva már a bátyám felé tartottam, kissé duzzogva ugyan, de alapjáraton vidáman. Na jó, a vidám enyhe túlzás az adott körülmények miatt ugye, de az, hogy Tom velem lesz, az mégiscsak eltöltött valami jól eső érzéssel. Mégiscsak Tom, az Tom.
Hogy én mennyire szeretem a napsütést!- nyitottam ki mosolyogva a csomagtartómat. Úgy tűnt, egy lesifotós sem szentelte rám a mai napját. Ez külön örömmel töltött el, ilyen nap mostanában nagyon kevés adódott az életemben, ezért hát minden egyes percét meg kell becsülnöm. Komótosan kezdtem el kipakolni a dolgaimat a csomagtartóból, nem figyelve azt, hogy esetleg kinek lehetnek útba a cuccaim a járdán. Időközben megcsörrent a telefonom is:
- Itt vagyok már nyugi, épp most pakolok ki a csomagtartóból.
- Oké, akkor lemegyek. Segítek felcipekedni. – nyomta ki a telefont. Éppen a laptop táskámat vettem ki és fordultam meg, amikor konkrétan gyomorszájba vágtam valakit a csomagommal. Az illető hatalmasat szisszent fel.
- Oh, te jó ég! Annyira sajnálom! – kaptam a szám elé a kezemet szabadkozva. – Én nem gondoltam volna, hogy valaki is a közelembe lehet.
- Semmi gond, kisasszony. – mosolygott rám kedvesen a napszemüveges pasi. – Megesik az ilyen.
- Szörnyen sajnálom, de tényleg! Én.
- Hugi, jézusom! Csak 2 hétre jöttél, nem 2 évre!- kiáltotta el magát a bátyám nevetve.
- Tom, ne kezdd!- ugrottam a nyakába, ahogy kiskorunkba is. Teljesen megfeledkezve a leamortizált férfiról mellettem.
- Zoé? – szólalt meg mögöttem az ismeretlen, mire felkaptam a fejem.
- Ian, de jó, hogy itt vagy!- engedett el Tom. Ian??????????
- Én is örülök haver!- ölelgették meg egymást. – Meg sem ismertem Zoét. – vigyorgott rám. Oh, hát persze! Az én lökött bátyám gyerekkori barátja, Ian Somerhalder.
- Én sem. – kuncogtam. – Bocs a táskáért. – adtam neki két puszit.
- Milyen táskáról van szó? – kérdezte értetlenül a bátyám.
- A húgod gyomorszájba vágott azzal, ott. – mutatott szórakozottan a laptopomat rejtő táska felé.
- Mindig is mondtam, hogy egyszer még kinyír valakit ennyi cumóval. – röhögött fel Tom.
- Kac-kac. – húztam el a számat. – Nem volt szándékos! És ha felismerem Iant, akkor nem is akadok ki ennyire a saját bénaságomon.. Emlékszem ám még arra, amikor rám zártátok az ajtót a fürdőbe és lekapcsoltátok a villanyt. Marhára nem volt vicces. – fintorgok, persze nem komoly a haragom. Ketten mindig az őrületbe kergettek.
- Az már régen volt…- veszi le a napszemüvegét Ian. – Hány éves is voltál? 10-12? Még kislány…- néz végig rajtam. – Most pedig már egy igazi nő vagy. Ma már nem tennénk ezt, igaz Tom? – kérdezi bátyámat, de le sem veszi rólam a szemeit, mire zavartan elfordulok és lezárom a csomagtartómat.
- Neeeeeeem, most már mással ijesztegethetnék….- röhög fel. – Mondjuk a paparazikkal…- kissé meggondolatlan ez a mondata, mert amint rákapom a pillantásomat már szívná is vissza.
- Kösz, ez most igazán jól esett. – kaptam a vállamra a laptop táskám, majd az egyik sporttáskámat kézbe. – Beviszem magam a cuccaim, nem kell segítened! – puffogva és megbántottan hurcolkodtam befelé a vendégszobába. Most miért kellett felhoznia a lesifotósokat, pláne a barátja előtt??? Áh, mikor lett ekkora tuskó az én bátyám???- ledobtam a földre a táskát, míg a laptop az ágyon végezte. Halk léptek ütötték meg a fülemet. – Menj el Tom! Most nem akarok beszélni! Dumálj Iannel, rólam pedig szállj le! – felé se néztem, mialatt elküldtem melegebb éghajlatra.
- Velem se beszélnél? – megfordulok a tengelyem körül, mikor meghallom a hangját. – Tom nem értheti min mész keresztül. De én talán igen. Olvastam Rólad és Robertről. Megértem, hogy menekülsz a kíváncsiskodók elől, én se tennék másképp.
- Mit tudsz Te rólam? Hogy milyen voltam közel 10 éve? Vagy hogy mit olvastál a szennylapokban? Állj be a sorba! – szűkül össze a szemem.
- Tolakodónak tartasz, megértem. – bólint. – És igazad is van, semmit sem tudok az elmúlt éveidről… Az újságok pedig az esetek többségében tényleg nem az igazat írják. Hidd el, hogy tudom… De ha nem akarsz beszélgetni, megértem. Régen találkoztunk, nincs közöm a magánéletedhez. Lent leszek Tomnál. – azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Szégyelltem magam amiért így beszéltem vele, de akkor sincs kedvem a szakításomról beszélgetni senkivel, főleg nem vele. Emlékszem mikor kislányként totál bele voltam zúgva a bátyám legjobb barátjába. Milyen cikisnek is érezhették, hogy mindig rajtuk lógtam, mikor ők csajozni próbáltak. Számomra sosem volt egyik lány sem megfelelő, mindegyikben találtam valami hibát, ami miatt nem lehetett tökéletes sem a testvérem sem Ian számára a jelentkező. Mikor a bátyámat megkérdeztem évekkel később, hogy Iannek vajon mennyire jött le, hogy én oda vagyok érte, ő csak annyit felelt „ Volt olyan ember szerinted akinek nem esett le, hogy bele vagy zúgva? „ Erre a gondolatra kissé elpirultam, de erőt vettem magamon és leindultam, hogy bocsánatot kérjek tőle. Épp a lépcsőn lefelé haladtam, mikor valaki telibe borított hideg vízzel.

- Ez meg, hogy a jó büdös.. – kezdtem el szitkozódni.
- Bocsi Zoé! – rohant el mellettem a bátyám, nyomában Iannel, akinél egy vízipisztoly volt.
- Uh, ne haragudj, nem rád céloztam. – állt meg mellettem.
- Ne állj meg haver! – talált el egy újabb adag víz, most a hátamon a testvéremtől.
- Menjetek ti a fenébe! – kiabáltam el magam és letrappoltam a lépcsőn mérgesen. Besiettem a konyhába és előkotortam még egy pisztolyt, megtöltöttem vízzel és utánuk szaladtam. – Most végetek! – locsoltam le őket nagy hévvel, mivel nem számítottak rám eléggé meglepődtek, hogy gyorsan leszaladjak a lépcsőn mikor kifogyott a tartályom.
- Azonnal gyere ide Zoé! – hallottam meg Ian hangját, aki utánam vetette magát nevetve.
- Úgysem érsz utól! – kiabáltam kacagva és gyorsan megtöltöttem a fegyverem.
- Azt te csak hiszed! – jött a nevetős felelet a hátam mögül és landolt a fejemen egy pohár víz.
- Ez nem ér! – kiabáltam miközben törölgettem magam a lecsorduló víztől.
- Meghalsz Ian Somerhalder! – engedtem meg egy nagy bögrét és a fegyveremmel együtt az udvar felé vettem az irányt. A bátyám meg úgy tűnik elveszett valamerre.
- Neee, kérlek neee! – tartotta fel a kezeit Ian megadva magát.
- A-aaa – nevettem hangosan. – Ezt nem úszod meg. – rötyögtem és megálltam előtte.
- Fegyvertelen vagyok Zoé. – dobta a el a pisztolyt. – Hát tisztességes ez?
- Az tisztességes volt, hogy én kaptam helyetted? – vágtam ártatlan képet és gyorsan megborítottam a bögre vízzel, majd nevetve elfutottam.
- Mostantól nem nézem, hogy egy igazán csinos lány vagy, kizárólag a bosszú hajt! – kiáltott utánam és nem sokára be is ért.
- Ian! – kiabáltam mikor felkapott a medence felé vette az irányt.
- Nem-nem, semmi Ian. – nevetett. – Nincs kegyelem! – és behajított a vízbe.
- Azt hiszem mától utállak. – jöttem fel a vízre és közben jókat nevettem.
- Jó mosolyogni látni. – guggolt le elém.
- Csodásan nézhetek ki. – fújtattam nagyot. – Elmosódott smink, zilált, kócos haj, idióta vigyor a képemen. Fenomenális lehet a látvány. – törölgettem magam zavartan.
- Szerintem szép vagy. – nyúlt felém és eltűrt egy vizes tincset az arcomról. – Volna kedved eljönni velem vacsorázni este? – nyújtotta a kezét, hogy segítsen kimászni.
Egy pillanatra lefagytam, mert nem számítottam rá, de miután kihúzott a vízből és szemben álltam vele bólogatni kezdtem némán.
- Ez igent jelent? – mosolygott Ian.
- Ő.. – turkáltam a hajam zavartan. Talán túl sok időt töltöttem Robbal és átvettem ezt a szokását is...már megint Rob, Zoé, fejezd ezt be! – Igen, igent jelent! – vágtam rá gyorsan.
- Akkor hétkor jövök érted, megfelel? – dobott felém egy ellenállhatatlanul csibészes mosolyt.
- Meg, de most előre is bocsánatot kell kérjek. – pislogtam felé ártatlanul.
- Miért is? – nézett rám zavartan.
- Ezért. – löktem rajta nevetve egyet és ő zuhant is a vízbe. – Akkor este! – integettem neki és kacsintva ott hagytam.

2011. március 12., szombat

Friss infók

Sziasztok!

Először is szeretnénk elnézést kérni, amiért még mindig nem a frissel jelentkezünk. Nagyon sajnáljuk, hogy nem tudunk részt hozni, de Szaszának és nekem is megvannak jelenleg a saját egyéni kis ügyei, amik lekötik az összes energiánkat és figyelmünket. Szerintem ez teljesen érthető, hiszen mindkettőnknek van magánélete és az írás "csak" a hobbink. Remélem ezt mindenki megérti! :)

A fejezet készülőben van, azonban nincs teljesen kész, félig kész munkát pedig egyikünk sem ad ki a kezei közül. Részemről én az egyetemen élek, itthon is alig látnak... DE! Ez nem azt jelenti, hogy nem forognának az agytekervényeink Zoé sorsán, mert igen! Ez a történet ZOÉ-ról szól, ezt ideje leszögeznünk. Sajnálom, ha valakinek csalódást okozunk, de ez nem Robert Pattinson vagy Ian Somerhalder blog, hanem Zoé, egy kitalált személyről, akinek az életébe belecsempésztük ezt a két remek színészt. Nyilván mozgatórugói a történetnek, de nem ők állnak a középpontba. Íme a válasz Télapólányka kommentjére, remélem senki sem sértődött meg! Nem az volt a cél!
Köszönjük mind az 5 megjegyzést, és biztosíthatok Mindenkit, aki olvassa a blogot, hogy a komment számok nem befolyásolják a történet rendszertelenségét.

Most, hogy ezt így kiírtam magamból, jöjjön néhány infó a 14. részből:
Rendhagyó fejezet lesz, egy visszatekintős rész. Hogy miért? Mert itt az ideje, hogy kezdjenek körvonalazódni bizonyos dolgok:)

Bejegyzésemet egy kis részlettel zárnám:
"- Hívunk, amint odaértünk. – öleltek át mindketten utoljára, mielőtt elindultak volna végre. Szívem szerint kikísértem volna őket a repülőtérre, de nekem még mindig veszélyes volt mászkálnom a nyílt utcán a paparazzik miatt. Mindenhol ott voltak és egy perc nyugtom sem volt tőlük. Pedig már lassan 3 hete, hogy szakítottunk Robbal! Erre a gondolatra még a gyomrom is összeszorult. Mielőtt még végképp az önmarcangolásba fulladtam volna, a mobilom vad csörgésbe kezdett. Naná, hogy a bátyám volt az."

Még egy kis türelmet kérünk!!!

Puszilunk Mindenkit!!!


Szasza&Meré

2011. február 8., kedd

13.

Sziasztok! :)

Hát újra itt vagyunk Szaszával, meghoztuk a soron következő részt! :)

"Köszönjük a kommenteket, válaszolni fogunk rájuk, de ennél egy kicsit többre számítottunk. Legközelebb talán jobban igyekeznénk, ha többen írnák le a véleményüket.
Újabb közös munka eredményét olvashatjátok, Enjoy! :)"

Puszilunk Mindenkit! :)

Szasza&Meré



Ian szemszög

- Eressz, de sürgősen! - lökött el magától Rob.
- Baromira elegem van abból, hogy zaklatsz minket! Nem veszed észre, hogy tönkretetted Zoét? Nem azért van bent a kórházba, mert Tőled terhes, te szerencsétlen! - magyaráztam neki félhangosan, mert nem akartam kiabálni.
- Akkor miért? - ráncolta össze a homlokát.
- Mert idegösszeroppanása volt. Kimerült az utóbbi időkben. Figyelj, gyere velem és letudjuk egyszer s mindenkorra ezt a terhes, nem terhes témát. Csináltak tesztet. - indultam meg a nővérpult felé.
- Mitől vagy annyira biztos a dolgodban? – lépdelt mellettem.
- Én bízok benne, veled ellentétben. – néztem rá sokatmondóan. A pult mögött a tegnap esti nővérke állt, így biztos lehettem abban, hogy ismét segítségemre lesz. – Elnézést!- szólítottam meg kedvesen.
- Igen, uram? Uraim?- akadtak fent egy pillanatra a szemöldökei, de szinte azonnal rendezte az arcvonásait. – Miben segíthetek?
- Azt szeretném kérdezni, hogy Zoé Shannon teszteredményei megérkeztek már? – próbáltam elővenni a legnyájasabb mosolyom, ugyanis tudtam, hogy nem éppen szabályszerű erről beszélnie, ahogy a teszt sem volt az.
- Nem adhatok ki információt, nagyon sajnálom. – húzta össze magát.
- Ezt most komolyan mondja?!- kezdett el vele üvöltözni Robert. – Mi olyan rohadt nehéz ebben? Csak felbír állni és megnézni a papírokat, vagy nem ezért fizetik?!
- Uram, a szabályok megkötik a kezemet. – tárta szét kissé kétségbe esetten a karjait a lány.
- Hé, Rob!Csillapodj!- vágtam rá egy grimaszt. – Nem kell a műsor!- tekintettem körbe. – A hölgy csak a munkáját végzi, méghozzá nagyon is jól. Gondolj a sajtóra.
- Leszarom a sajtót! Eszednél vagy?!Vagy ez is csak valami olcsó kis trükk? Így akarjátok eltusolni, hogy terhes? Vagy, hogy esetleg abortusz miatt van itt?! – ebben a pillanatban kezdtem elgondolkozni Robert Pattinson épelméjűségében. Kíváncsi lennék, hogy ha a sok visítozó kamasz lány most látná, akkor is ennyire rajonganának érte? Ezt nagyon kétlem, de sose lehet tudni. Zoé is szerette ezt a tulkot.
- Figyeljen - gondolkodtam el, hogy hogyan szólítsam, majd megláttam a névtábláját - Sharon. Eddig is nagyon kedves volt. Ez lesz az utolsó kérésem.- majd elővettem a hivatalos Damon Salvatore lehengerlő mosolya stílust és a nagyobb hatás érdekében még bele is túrtam a hajamba. Hiába, ez mindig bejön.
- Hát... - sóhajtott és nyelt egy nagyot Sharon - végülis belenézhetek. Csak apró kis leselkedés, abból talán nem lehet semmi bajunk. - mosolygott zavartan és elsomfordált hátra egy ajtó mögé.
- Szánalmas, hogy ennek van, aki bedől. - pufogott mellettem.
- Inkább az, hogy van, aki a te süket dumádat beveszi. - morogtam.
- Chh.. azért azt ne felejtsük el, hogy Zoé az én barátnőm volt először. - grimaszolt.
- De hála istennek megjött az esze. Mára már felnőtt, érett nőként rájött, hogy nincs szüksége a tinik bálványára. Hiába..ahogy átlépi egy nő a bűvös huszonegyet, elmúlik a Pattinson-féle varázs. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Ha az érettség első jelei között az szerepel, hogy Somerhalder-féle lázban égnek a nők, akkor nagyon csúnya világot élünk, már meg ne haragudj. - mosolygott most ő rám negédesen.
- Sugárzik belőled az értelem Pattinson. Magadtól mondod el a szöveged vagy van külön neked fent tartott súgó embered? Nem igazán nézek ki belőled többet. - néztem rajta végig ártatlanul pislogva.
- Ne aggódj nekem még jó a memóriám, de nem csodálkoznék, ha neked szükséged lenne egyre. Tudod, a korral jár ez is, mint a hajhullás is. Néztél mostanában tükörbe? - időzött el a tekintete a hajamon. A seggfej, nekem tuti, hogy nem hullik a hajam.. Meg milyen korral?
- Tudod kettőnk között az a legnagyobb különbség Pattinson, hogy míg nekem jól áll 32 évesen, hogy kopaszodom - megjegyzem csak szerinted - neked marhára nem fog jól állni az a sörhas, amit már most elkezdtél növeszteni. - fontam keresztbe a karjaimat és jól megnéztem a hasát. Határozottan láttam a jeleit a túlzott sörfogyasztásnak.
- Igazából... - kezdett bele, de visszaért a nővér és ránk nézett. Biztosra vettem a nézésből, hogy látszódott Rob és köztem a feszültség.
- Megtaláltam. - mosolygott félszegen, mire mind a ketten elővettük a kedvesebbik arcunkat és felé fordultunk.
- Megtudhatnánk, hogy mit sikerült kiderítenie Sharon? - mosolygott rá Rob. A szemét, most meg eljátssza a kedves, megértő Pattinsont. Ezt a nővért én puhítottam meg, nem fogja learatni a babérokat.
- Hát... - vett mély levegőt és ábrándozva nézett Robra, aki rám villantott egy "én megmondtam, hogy elájulnak tőlem a nők" -féle lenéző nézést.
- Sharon? - hajoltam hozzá közelebb. - Árulja el nekünk, amit megtudott. - kacsintottam rá, mire Robert megköszörülte a torkát és halkan felnevetett.
- Per-per-persze. - dadogta és eltátotta száját.
- Uraim, befejeznék végre a kisded játékaikat a dolgozónkkal? - hallottam meg egy szigorú hangot, amitől azonnal felegyenesedtem. - Ha bármiféle hatalmi harcot szeretnének vívni, azt kérem ne az én műszakomba, az én dolgozóimmal tegyék. Sharon, nincs dolgod? Adjak? - lépett a pult mögé egy idősebb nő. Mind a ketten meghúztuk magunkat Robbal és kisgyermeki ártatlansággal pislogtunk a nő felé.
- Ő... - tátogtam, mint egy hal, mert fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom. - Igazából mi egy eredményre lennénk kíváncsiak és Sharon nővér volt olyan kedves és megnézte nekünk. - eresztettem el egy óvatos mosolyt.
- Nekem ne vigyorogjon itt Mr. Somerhalder, nem fog megvásárolni vele. - teremtett le, mire Robert hangosan felröhögött. - Maga még annyira se Mr. Pattinson, szóval jobb, ha befejezi a kárörvendést. - ezen meg én röhögtem. - A vizsgálati eredményeket meg csak a doktor úr mondhatja meg, és csak a betegnek. Téma lezárva. - szűkítette össze a szemeit, hogy nyomatékosítsa a mondandóját.
- Kate! - hallottunk egy férfihangot. - Kate, kérem keresse elő nekem Zoé Shannon vizsgálati eredményeit. - lépett mellénk Zoé orvosa.
- Azonnal doktor úr. - bólintott a szigorú nővér és hátra ment. Oké, most vagy soha kellene eltűnni, mert balhé lesz a terhességi teszt miatt.
- Áh, Mr. Somerhalder! Jó reggelt!- nyújtotta felém kezét az orvos, amikor észrevett, így el kellett fogadnom az üdvözlését. A menekülésnek lőttek. – Egész éjjel itt volt?
- Jó reggelt, doktor úr! Igen, itt voltam. Nem akartam magára hagyni a barátnőmet.
- Ez szép gesztus. – bólintott mosolyogva.
- Jah, gyönyörű. – hörkent fel Robert.
- Parancsol? – nézett felé kérdően az orvos.
- Semmi, semmi. Csupán nem azért vagyok itt, hogy Ian bájolgását hallgassam. Engem a teszt eredményei érdekelnének. Pontosabban egyetlen teszté. – nézett az orvosra.
- És pedig?- szűkítette össze a szemeit. – Maga meg egyébként kicsoda?- jéééé, van ember a Földön, aki nem ismeri fel Pattinsont??? Hát ez még nekem is új. Egy kárörvendő mosolyt küldtem felé.
- Zoé volt barátja, Robert Pattinson. – mutatkozott be neki.
- Áh, szóval maga az a töketlen vámpír, aki három filmen keresztül készül a szűzessége elvesztésére?- ekkor robbant ki belőlem a röhögés. Imádom ezt a pasit. Láttam, ahogy Rob feje a szivárvány minden színében elkezd sorban pompázni. Legjobban a lila állt neki, kétségtelenül. – Elnézést, nem akartam megsérteni. Csak a lányom nagy rajongó és heti kétszer maratont tart a filmekből.– szabadkozott a doki. – Miben segíthetek Önnek, Mr. Pattinson?
- Arra az igen egyszerű kérdésre szeretnék hónapok óta választ kapni, hogy a volt barátnőm terhes-e a gyerekemmel. Megtudhatnám végre? – toporgott türelmetlenül.
- Öhm, nézze Mr.
- Tessék doktor úr! Itt vannak a leletek! – jelent meg Kate nővér a mappával a kezében, amit rögtön á tnyújtott az orvos kezébe.
- Köszönöm Kate! Hol is tartottunk? Jah igen, persze, az eredmények. – tette fel a szemüvegét. – Sajnálom, de én nem… ez különös. – ráncolta meg a homlokát. Azt hiszem, ő már tudja, amit én csak sejtek.
- Mi az doki, mi az eredmény? – lelkesült be Rob azonnal, miközben az én arcizmaim kissé megfeszültek. Bízom Zoéban, ez nem kérdés, de akkor is. Itt az ideje, hogy kiderüljön az igazság.
- Semmi. Mármint én nem emlékszem, hogy kértem volna terhességi vizsgálatot, miután majdnem teljesen biztosan idegi eredetű volt a kisasszony rosszulléte. – nézett rám sokat tudóan. Kezdtem elszégyellni magamat.
- Szóval akkor nincs teszt?- kelt ki magából ez az ökör. Az értő szövegértés neki vajon smafu volna?
- De, teszt az van. – bólogatott bőszen az orvos.
- Akkor meg mi nincs? – kérdezett vissza értetlenül.
- Gyerek, na kérem Mr. Pattinson, gyerek az nincs. – mutatta felé a lapot, amin a negatív eredmény szerepelt. Hál’istennek!
- Az lehetetlen. – tépte ki a papírt a doktor kezei közül elhűlve.
- Pedig de, Miss Shannon nem terhes. Ez egyértelmű.
- Na de az ájulásai!- ellenkezett tovább.
- Kizárólag idegi alapúak, amiket a többi eredmény is alátámaszt. Sajnálom, ha csalódást okoztam. – vette vissza a kezéből a papírt.
- És akkor most mi a teendő, doktor úr? – érdeklődtem meg Zoé állapotát. Pattinson nyomora korántsem érdekelt.
- Nos, ezt szerintem Zoéval együtt kellene megbeszélnünk. Mi lenne, ha meglátogatnánk?
- Rendben, menjünk. – indultam meg a dokival együtt, ott hagyva a leforrázott Robertet. Mikor már kellően hallótávolságon voltunk, úgy éreztem muszáj elnézést kérnem.
- Doktor úr, nagyon sajnálom ezt a terhességi tesztes dolgot. Semmi jogom nem volt hozzá.
- Nos, ami azt illeti, tényleg nem volt túl szabályos a dolog. Ugyanakkor el tudom képzelni az indítékait, amik erre a szabályszegésre sarkallták. A volt barát mindig kényes téma.
- Igen, az. – bólintottam. – Nem tudtam már mit kitalálni. Zoé állandó feszültségben élt ez miatt is.
- Ne magyarázkodjon nekem fiatalember, én is voltam annyi idős, mint maga. No meg persze szerelmes is. – kacsintott rám. – De mindenesetre meg kell kérnem, hogy vonzerejét legközelebb ne a kórházi alkalmazottakon kamatoztassa. – vigyorgott rám.
- Ezt megígérhetem. És köszönöm! – veregettem kicsit hátba. – De arról fogalmam sincs, hogyan mondjam el ezt neki. – tűnődtem hangosan.
- Ha szabad javasolnom, Mr. Somerhalder, ezt inkább ne tegye a barátnője érdekében. Úgy gondolom, hogy épp elég dolog érte mostanában, ne tegyen rá még egy lapáttal, ha nem muszáj. Én egy szót sem fogok neki mondani arról, hogy ki is kérte a tesztet.
- Ezt komolyan mondja? – kerekedtek ki a szemeim. – Úgy értem, tényleg nem árulnál el, hogy nem maga volt, aki terhességi vizsgálatot kért?
- Nem. – bólintott. – A beteg érdekében, természetesen. – nyitott be Zoé szobájába, még csak megköszönni sem volt időm.


Zoé szemszög

Azt hittem már, hogy örök életemre egyedül maradok ebben a nyamvadt kórházi szobában. Rettentően ideges voltam attól, ahogy Ian szó szerint kicibálta innen Robertet, valami tesztet emlegetve. Oké, nem vagyok hülye, nyilván terhességi tesztről volt szó. De akkor sem értem, hogy már megint hogyan lyukadtunk itt ki Robbal. Hjajj, de unom már ezt a témát! A legjobb lesz, ha én magam nézek utána a dolgoknak. – kezdtem el kitépkedni magamból az infúziós csöveket, ám pechemre elkezdett mellettem sípolni az a vacak masina, ráadásul a doki és Ian is ugyanezt a percet választották arra, hogy felbukkanjanak. Végülis ideje volt már.
- Miss Shannon, maga meg mit művel? – botránkozott meg az orvos, ahogy megpillantotta, hogy fél lábbal már a földön állok.
- Zoé, mit csinálsz?!- termett mellettem aggódó arckifejezéssel Ian, és visszatuszkolt az ágyamba.
- Haza akarok menni. – feleltem nemes egyszerűséggel.
- Ma éjjel még bent tartjuk megfigyelésen, reggel pedig haza mehet kisasszony. Legyen türelmes. A szervezete jelezte, hogy nem bírja a tempóját. És ez nem tréfadolog, vegye komolyan. – dorgált meg az orvos. Tisztára, mint valami taknyos kölyköt.
- Nincsen semmi bajom. – morogtam az orrom alatt, mire Ian csak égnek emelte a tekintetét.
- Zoé, ezt maga se gondolja komolyan, ugye?- mérte meg a pulzusom a doki szúrós szemekkel. – Ne legyen már gyerek!
- Jó. – fújtam ki a levegőt. - Bár mostanában úgyis mindenki a felnövést javasolja. – küldtem egy grimaszt Ian felé. Határozottan elegem volt abból, hogy mindenki gyerekesnek titulál. Elvégre már elmúltam 22 éves!
- Van, aki vigyázzon magára pár napig?
- Minek is? – fészkelődtem az ágyamon.
- Jó lenne, ha valaki figyelne arra, hogy ne izgassa fel túlságosan magát.
- Doktor úr! Egy színházi próbafolyamat elején ez nem túl lehetséges! Ráadásul. – akartam volna tovább mondani az ellenérveimet.
- Szívem, a doktor úrnak igaza van! Nekem vissza kell mennem holnap este forgatni, akármennyire is melletted szeretnék maradni. Nem örülnék neki, ha egyedül maradnál.
- Azt hiszem, hogy ezt meg tudják beszélni kettesben is. – vette elő a csipogóját az orvos. – Nekem most mennem kell. Később még benézek. – sietett ki a kórteremből, így már tényleg csak ketten maradtunk Iannel.
- Ian, nem kell mellém ápoló. Nem vagyok beteg. Csupán kiborultam az elmúlt napoktól. Ebben pedig mindketten tudjuk, hogy neked is szereped volt. – nem szerettem volna vádaskodni, de szőnyeg alá söpörni sem a problémákat. Itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Tisztáznunk kell, hogy van-e értelme folytatnunk ezt a kapcsolatot.
- Tudom Zoé, és nagyon sajnálom. Hidd el, hogy ha még egyszer kezdhetném, akkor csak felhívnálak. De ezt most elszúrtam. Nem fogok mentségeket keresni, tudod, hogy az nem az én stílusom. Beismerem, ha elbaszok valamit, mert hiszem, hogy az őszinteség mindennél fontosabb egy kapcsolatban. Nézd kicsim, nem mondom, hogy tökéletes vagyok, sok hibám van, igen. – hogy nyomatékosítsa a szavait, bólintott rá egyet. – Amikor megláttam a közös képeiteket Robbal, akkor elpattant bennem valami, aminek nem lett volna szabad. Szégyellem is magam, amiért úgy viselkedtem, mint egy kamasz, de elöntött a féltékenység és úgy éreztem muszáj ide jönnöm. Bíznom kellett volna benned eléggé ahhoz, hogy ne repüljek ide. De én ezt nem tettem meg. – fogta meg a kezemet gyengéden. Egy szó nem jött ki a torkomon, annyira meglepődtem a „kitörésén.” Dühösnek kellene rá lennem, igen, amiért nem bízott bennem eléggé. – Sajnálom, hogy ilyen idióta vagyok, de szeretlek Zoé. Sose gondoltam volna, hogy én valaha is küzdeni fogok egy nőért és most mégis. Mindenki azt hiszi, hogy nekem mennyire egyszerű és talán ezt én is elhittem egy kicsit. Most már azonban tudom, hogy ez egyáltalán nincs így. – erre csak halványan mosolyogni tudtam. – Meg tudsz nekem bocsátani?- nézett rám kérlelő tekintettel.
- És mi van Natalie-val? – hiszen én nem azért haragszom rá, amiért ide jött. Az újságcikk tette fel az „i”-re a pontot nálam, ez biztos.
- Tudom, hogy nincs jogom ezt kérni, de bízz bennem, kérlek! Zoé, én soha nem adtam neki gyűrűt és eszem ágában sem volt. Elhiszed ezt nekem? – csak bele kellett néznem a szemeibe és tudtam a választ. Hülyén hangzik, de így van. Tudtam, hogy nem hazudik nekem.
- Elhiszem, Ian. – suttogtam. – Bízom benned. Nem érdekel az újságcikk, csak mi.
- El se hiszed, hogy mennyire örülök, hogy ezt mondod. – nyomott egy csókot a kezemre. – Esküszöm, hogy leállítom Natalie-t. Még nem tudom hogyan, de meg fogom találni a módját, hogy békén hagyjon bennünket.
- Hé, drágám! Ne adj neki okot a támadásra. Hagyd békén a kedvemért. Nem kell több cirkusz.
- Ahogy akarod. De félek, hogy nem ez volt az utolsó nyilatkozata.
- Minden bizonnyal. – biccentettem.- De ha hergeled, csak annál rosszabb lesz. Egyszer majd csak megunja a dolgot.
- Jó. – vett egy mély levegőt. – Koncentráljunk rád. Szeretném, ha Tom vigyázna rád pár napig. Nyugodtabb lennék, ha veled lenne. Rob miatt is. Ki tudja, hogy mennyire törődött bele abba, hogy nem teszed apává. – húzta el a száját szem forgatva.
- Hjajj Ian, oké. Ha ez megnyugtat, akkor hívd fel a bátyámat. – sóhajtottam fel.
- Helyes. – nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt tárcsázta volna Tomot. Konkrétan 3 mondatot mondott neki arról, hogy kórházban vagyok és máris megbeszéltek mindent. A pasik telefonszokásai egészen mások azt hiszem.
- A legelső géppel ide jön. – vigyorgott rám elégedetten és megkönnyebbülten mialatt leült az ágyam szélére.
- Mindjárt gondoltam. Ő Tom, nem lehet visszatartani. – mosolyogva fogtam meg Ian kezét.
- Persze, hogy nem. A bátyád, csupa nagybetűvel. – simított végig az arcomon.
- Az, szerencsés vagyok. – bólogattam boldogan.

2011. január 28., péntek

12. fejezet

Sziasztok!

Ma én hozom nektek a friss részt! Zoé szemszögét Meré, míg én Ian szemszögét írtam.
Reméljük elnyeri a tetszésetek az új rész, az új design-nal együtt! :)
Pusza: Meré & Szasza

Megrendezett érzelmek - 12. fejezet


Zoé szemszög

Alig akartam hinni a fülemnek. Először mélyen megdöbbentem, igen. De aztán ennek a helyét átvette a mérhetetlen düh.
- Jól hallottad! Szeretlek, az istenért! Hát nem veszed észre?! Ennyire nem lehetsz vak, Zoé! Majd megöl a féltékenység, amiért Ian-t öleled és nem engem! Tudod Te milyen rohadt érzés ez?! – kelt ki magából, de valahogy nem tudtam sajnálni. Túl késő volt már a vallomásához..
- Oh, igen?! Szeretsz?!- csattantam fel. – Hogy van képed még ezt mondani nekem?!Milyen jogon jössz nekem ezzel, mégis?! Az elmúlt pár napban többször aláztál meg, rúgtál belém, mint bárki más egész eddigi életemben!  Szóval nekem ne gyere ezzel!
- Tudom, Zoé, tudom. – sóhajtott fel. – De akkor is! Minden az miatt volt, mert szeretlek! És.. - kezdett bele egy újabb magyarázatba.
- Ne merd kimondani még egyszer! Különben esküszöm, hogy a mozgó autóból ugrok ki! – fenyegettem meg, mire ledöbbenve nézett rám.
- Na, de... - motyogta zavartan.
- Nem Rob, nincs de! Hagyd abba! – a mobilom ezt a percet választotta arra, hogy vad csörgésbe kezdjen. Felismertem a csengőhangot, Ian keres. De nem akarok vele sem beszélni! Hát nem voltam elég világos?
- Na, mi van? Nem veszed fel? – vetette oda foghegyről Rob, amitől csak még jobban felment bennem a pumpa.
- Képzeld nem áll szándékomban! – nyomtam ki dühösen a hívást, majd a figyelmemet ismét felé szenteltem.
- Szegény kicsi Ian! Most biztos szétveti az ideg. – vigyorgott rám cinikusan.
- Fejezd be! Hagyd békén Iant, oké?! – egyre jobban úgy éreztem, hogy feszegeti azt a bizonyos húrt.
- Nem, nem oké, édesem! Megütött! Fel tudod Te ezt fogni?!- mutogatott össze vissza, ami vezetés közben nem éppen a legtanácsosabb.
- Igen, de nem engem akart és ezt Te is tudod! Helyetted kaptam! Én hülye eléd álltam. – én barom!
- A tényen semmit sem változtat! Én soha nem ütöttelek meg, mert én szerettelek és szeretlek!
- Rob, beakadt a tű? Ne hajtogasd már folyton azt, hogy szeretsz! Semmi értelme. – fújtam ki mérgesen a levegőt.
- Miért? Miért nem hiszed el, hogy így van? – taposott bele a fékbe, ugyanis a lámpa pirosra váltott közben. Kis híján előre estem, hiába volt bekapcsolva az övem.
- Tudod mit? – emeltem égnek a tekintetem. - Oké! Tegyük fel, hogy úgy van, ahogy mondod! – erre aztán felcsillantak a szemei. – De akkor egy valamit árulj el nekem! Miért nem engeded, hogy boldog legyek? Hisz elvileg annyira szeretsz! Vagy annyira azért mégsem? – vágtam egy enyhe fintort.
- Zoé, te lehet, hogy a gyerekemet várod! - vágott vissza.
- Istenem, mikor fogod már fel végre, hogy nem vagyok terhes?! És még Te kérdezed tőlem, hogy miért nem hiszek neked? Milyen embernek nézel Te engem? Szerinted eltitkolnék előled egy ilyen fontos dolgot?!
- Amióta Ian-nel vagy megváltoztál! – közölte sértetten, felháborodottan.
- Talán boldog vagyok mellette, hm? – tudtam, hogy ez neki a kegyelemdöfés, de már régen nem tudtam magamat visszafogni és nem is akartam. Elegem volt az önkontrollból, belőle és kész!
- Tudod. – kezdett bele, de inkább elhallgatott. Láttam rajta, hogy az utolsó mondatom fáj neki, nagyon. Igaza van. Megváltoztam. De ez részben miatta van. Akkor végig sem hallgatott, nem volt kíváncsi sem rám, sem pedig a magyarázatomra. Aznap más ember lettem, igen. Megfogadtam, hogy többet én sem hallgatom őt végig, és ez most sikerült. Azt akartam, hogy ez annyira fájjon neki, mint azokban a percekben, órákban nekem. Nyertem, elértem a célomat, és mégsem vagyok ettől boldog. De miért? Nem érzem magam attól jobban, hogy itt ül mellettem megrökönyödve, összetörve. Csak még mocskosabbnak érzem ezt az egészet. Hibáztam akkor és hibáztam most is, amikor engedtem magamat berakni az autóba. Nem tudom felfogni, hogy idáig zuhantam. Mi lett belőlem? Iant szeretem, ez nem kérdés. Rob már csak egy emlék, néhol keserű, néhol édes, de emlék. Mégis vele vagyok itt, mégis mellé álltam. Tudat alatt talán meg akartam beszélni ezt az egészet, nem tudom. Most már teljesen mindegy. Egy szakadék tátong közöttünk, amit már nem tudunk talán soha áthidalni.
- Szállj ki! Ian már vár rád! – ocsúdtam fel a rekedt hangjára. Ennyire elgondolkodtam volna? Kinéztem az ablakon, ahol Ian feldúlt arcával találtam szembe magamat. Nem lesz egy könnyű beszélgetés, nehéz lesz megbékítenem, az biztos.
- Kösz!- nyitottam ki az ajtót és szálltam ki, ám egy pillanatra még vissza fordultam.- Sajnálom, Rob!
- Nem számít!- csapta be mögöttem az ajtót, hogy nagy tempóval elszáguldozhasson.

Ian szemszög

- Remélem jól utaztál. - kezdtem bele kimérten egy bájvigyorral az arcomon.
- Ian, kérlek. - sétált felém szerelmem. - Ne kezd te is.. - suttogta mikor elém ért.
- Mit ne kezdjek Zoé? Azt, hogy magamra hagysz, mint egy hülyegyereket és elhajtasz azzal a bájgúnár Pattinsonnal? Akit állítólag annyira utálsz?! Mégis mit jelentsen ez az egész Zoé?! - emeltem fel a hangom.
- Legalább ne az utcán veszekedjünk.. - kért halkan.
- De pontosan ezen a szent helyen fogunk megbeszélni mindent! Elegem van abból, hogy mindent húzol, halasztasz! Az nem megoldás, ideje lenne felnőnöd Zoé! - akadtam ki teljesen, mint a hajszálrugó.
- Ez fájt. - nézett rám könnyes szemekkel. - Tudod nagyon jól, hogy nem vagyok ilyen. Rengeteget változtam és ezt csak neked köszönhetem, Ian szeretlek. Kérlek beszéljük meg normálisan, odafent. - tekintett felfelé. Tudom, hogy igaza van, de ha most engedek neki és elindulunk fel, már a liftben neki esek. A düh és a méreg majd' szétvet, miközben nézem az előttem álló törékeny nőt, akiért bármit megtennék. Még így megtörve is csodálatos, ahogy pontosan ott simul rá a ruha anyaga, ahol kell, a haja pontosan úgy göndörödik, hogy szépen keretezze az arcvonásait. Szeretem, ez nem kérdés. Minden apró porcikáját imádom, szeretem. De mikor ott hagyott mélyen megbántott. Én tényleg bocsánatot kértem, ő mégis faképnél hagyott, ráadásul Robbal. Ezt a harcot ő nyerte, de a háború nem lesz az övé. Nem engedhetem el Zoét. Annál nekem Ő sokkal fontosabb.
- Akkor is itt fogjuk megbeszélni. - feleltem kimérten. - Figyelj kincsem, nekem ez így nem fog menni. Nem akarok és nincs is energiám harcolni Robbal. - vettem mély levegőt és lerogytam egy padra. Tudom, hogy ez most egy eléggé tisztességtelen eszköz, de nem maradt másom. - Nem foglak most választás elé állítani, mert hiszem, hogy nincs olyan lehetőség, hogy Rob. De szeretném ha végre nem belőle állni ki a napunk kilencven százaléka. Költözz hozzám, lakjunk együtt és akkor végre nyugtunk lesz tőle. - néztem fel rá esdeklőn, de ő nem is figyelt rám. Olvasott. - Te most komolyan nem figyeltél ide rám? - döbbentem le.
- Ez meg mit jelentsen Ian? - mutatott felém egy bulvárlapot.
- Mi az? - pislogtam felé kérdőn.
- "  Azt mondta, hogy ez amolyan szerelem gyűrű, nem eljegyzési. Csupán arra hivatott, hogy bizonyítsa, összetartozunk." Mit jelentsen ez?! - emelte fel a hangját.
- Az ott Natalie? - tágultak ki a szemeim.
- Igen! - felelte cinikusan. - És nem elég, hogy engem elhordanak mindenféle cafkának, még az is kiderül, hogy csupán egy pótlék vagyok! Hány olyan dolgot suttogtál a fülembe, amiket előtte neki mondtál?! Mégis hányszor próbáltál meg a közelembe férkőzni a jól bevált szövegeiddel? Hm?! Halljam! Volt egyáltalán egyetlen egy dolog is, amit őszintén mondtál nekem és nem a begyakorolt kis monológjaid egyike volt?! - vágta hozzám az újságot.
- Soha nem mondtam neked olyat, ami ne lett volna őszinte! - hajítottam le azt a szemetet a földre. - Kettőnk közül én voltam az őszintébb, ez nem vitás! - léptem felé egyet.
- Igazán? - nevetett fel ironikusan. - Te?! Te?! Aki ezt a vackot azért adta - mutatta fel a gyűrűjét - , hogy bizonyítsa mennyire szeret, közben ezt már eljátszotta valaki mással is. Igen könnyen szerelembe esel kedves Ian. - majd levette a gyűrűt és hozzám vágta azt is. - Elegem volt belőled! - majd megindult a ház felé.
- Zoé! - szóltam utána, de nem láttam mást csak az összecsukló testét, amit az utolsó pillanatban kaptam el. Arcából szinte láttam, ahogy kifut a vér és elfakul az arcszíne. Levegőt is alig vettem annyira megijedtem. - Valaki hívjon egy mentőt! - kiabáltam a sötétségnek. - A fenébe is! - térdeltem le a sáros járdán és amennyire tudtam óvtam kedvesem, de elő kellett kotornom a telefonom.

Gyorsan elhadartam mindent, amit csak tudtam, mert az utca nevét sehol nem láttam kiírva. Így csak körül írtam, hogy merre vagyunk. Türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen a mentő, mivel szerelmem még mindig ájultan hevert a karjaimban. Hihetetlen, hogy ezt tettem vele, biztosan miattam van ilyen állapotban. Kiborítom az állandó féltékenykedésemmel, ahelyett, hogy megbíznék benne. Most is csak a bajt hoztam rá, hogy ideutaztam. Azt kérem tőle, hogy nőjön fel, de én intézkedem az életével kapcsolatban. Mégis mit képzelek magamról, ha nem akart azzal a.. nem is mondom ki többet a nevét együtt dolgozni, minek okoskodtam bele és beszéltem rá?

Végre megérkezett a mentő, amiért legalább tíz mi atyánkat fogok elmondani, amint időm engedi és szerelmem is jobban lesz. Szerencsére nekem is engedték, hogy beszálljak és továbbra is mellette legyek.

- Nagy a baj? Ugye semmi komoly? - kérdeztem aggódva a mentőstől.
- Úgy néz ki csak egy kicsit kimerült és kihűlt a teste. De ennél pontosabbat ne várjon tőlem, én nem vagyok orvos. Most stabil. - eresztett el egy félmosolyt.
- Köszönöm. - bólintottam és Zoé kezéért nyúltam, nem mintha bármit is számítana, mivel az én kezem is jéghideg, ergo nemhogy melegítem még hűtöm is szerencsétlent. Inkább el is húzom, de nem hagyta. Megszorította a kezem és láttam ahogy pislogni kezd. - Zoé! - hajoltam közelebb hozzá.
- Engedjen kérem! - utasított a férfi. - Miss Shannon, hall engem? - kérdezte tőle hangosan, mire bólintott Zoé. - Tudja, hogy hol van most?
- Londonban? - kérdezte bizonytalanul suttogva.
- Igen. - bólintott - Elájult. Most beszállítjuk a Vöröskeresztbe, ott majd kivizsgálják. Rendben? - mérte meg a pulzusát.
- Nem akarok kórházba menni.. - motyogta halkan és ismét lecsukta a szemeit.
- Most pihennie kell. - mondta a férfi és leült mellém.

Nem kellett sok időt várnunk és megérkeztünk a kórházhoz. Már vártak minket, pár nővér és egy orvos. Azonnal betolták és számomra érthetetlen szavakkal információt cserélt a mentős és az orvos.

- Ide már nem jöhet be. - állított meg egy nővér.
- De én..ő az én.. - kezdtem el dadogni és próbáltam tovább menni.
- Kérem, uram. Hagyja hadd végezzük a munkánkat. A barátnője jól van. - mosolygott rám kedvesen miközben a mellkasomnál fogva visszatartott.
- Jó. - sóhajtottam. - Itt leszek a váróban. - motyogtam és elindultam az említett helyre.

Bármit megadtam volna azért, hogy visszaforgassam az időt és az ide utazás helyett csak szimplán felhívjam Zoét. Csupán diszkréten megemlíteni neki amit láttam, hogy ő mesélje el mi is történt. Akkor most nem itt tartanánk. Hihetetlen, hogy mit művelek, olyan vagyok, mint egy kamasz, aki félti az első szerelmét. Ha jobban belegondolok Zoé valóban az első szerelmem. Ennyire erős érzelmeket még senki iránt nem tápláltam, pedig volt már jónéhány kapcsolatom és kalandom. Most mégis.. ez más. Ragaszkodom hozzá. Várjunk csak, Natalie. Most számolok vele. Előkerestem a telefonom és tárcsázni kezdtem, leszarom, hogy mennyi az idő most Los Angeles-be.

- Szia. - jött a mosolygós köszöntés.
- Mégis mi a jó büdös francot képzeltél Natalie?! - zúdítottam rá a haragom azonnal.
- Megtudhatnám, hogy miről beszélsz Ian? - kérdezett vissza higgadtan.
- Arról a szennylapban tett nyilatkozatodról! Mégis honnan vetted a bátorságot, hogy kiteregesd a magánéletünk?! - emeltem fel a hangom, de miután körbe néztem rájöttem, hogy nem egy kórházi váró a legmegfelelőbb egy ilyen vita lebonyolítására.
- Semmi olyat nem mondtam, ami ne lett volna igaz. Talán megbántottam a drága Zoéd lelkivilágát? - szinte láttam magam előtt, ahogy cinikusan végig mér, pont úgy ahogy régen is tette, ha számon kértem.
- Megmondtam, hogy felejts el és hagyj végre békén! Mikor fogod már fel végre, hogy befejeztük?! - sziszegtem a telefonba, majd' felrobbantam.
- Ugyan már Ian, mint a ketten tudjuk, hogy még nem vagy túl rajtam.- kacagott fel.
- Most fejeztem be veled a beszélgetést, de figyelmeztetlek, Zoét hagyd ki a kisded játékaidból, különben nagyon megbánod! - figyelmeztettem és választ sem várva kinyomtam a telefont.

Össze tudtam volna törni az átkozott telefonom, de nem az volta hibás, hogy valaha is összeszűrtem a levet azzal a perszónával. Azt hittem, hogy szeretem. Megbíztam benne és akartam azt a kapcsolatot, de ő átvágott. Minden követ megmozgattam, hogy előrébb jusson, de ő becsapott. Soha nem felejtem el azt a képet, ami az öltözőjében fogadott az egyik bemutató után. Egy modellel, akivel dolgozott csókolózott épp, én meg idiótán ácsorogtam egy nagy csokor rózsával. Még volt képe kiküldeni, hogy nem ér, majd szól ha már bemehetek, viszont a virágot hagyjam ott. Majd nem törődve velem folytatta az enyelgést a pasival. Talán annyira még nem veszítettem el az önkontrollom, mint akkor. Nagyon csúnyán megvertem a srácot, az összes berendezést széttörtem Natie öltözőjében és vérző ököllel hagytam ott. Másnap persze a rendőrségen kötöttem ki, de nem érdekelt. Nem kellett sokat várnom és kiengedtek. Ezután találkoztam Vele. Össze volt törve Robert miatt, én meg Natalie miatt.

Olyan régóta ismertem már, de sosem figyeltem fel rá. De aznap este, mikor Adammal - Zoé bátyja és az én gyermekkori barátom - megláttam, leesett az állam. Bennem valamiért még mindig az a locsi-fecsi kislány képe volt meg róla, de akkor este egy csodálatos nő lépkedett Adam mellett. Nem akartam hinni a szememnek. Azonnal megfogott, ahogy beszélt, amiket mondott és az a kedves mosoly, ami ott bujkált minden egyes pillanatban, ahogy mesélt az életéről. Tudtam, hogy meg akarom ismerni, hogy tudni akarom, hogy milyen is ő valójában.

- Zoé Shannon hozzátartozója? - hallottam valahonnan a hangot.
- Én vagyok! - pattantam fel azonnal.
- Bemehet hozzá, de nem fárassza ki nagyon. - mosolygott rám a nővér.
- Köszönöm. - bólintottam. - Várjon kérem - nyúltam a válla után.
- Miben segíthetek? - fordult vissza azonnal.
- Kérhetnék egy vizsgálatot? - kérdeztem félve.
- Milyen vizsgálatot szeretne? - nézett rám zavarodottan.
- Nem magamon. - kuncogtam - Hanem a barátnőmön. Végeznének egy terhességi tesztet?
- Hát ő.. - gondolkodott el. - Bejelölöm, ha szeretné. Végülis mindegy, hogy egy teszttel több vagy kevesebb. - vont vállat mosolyogva.
- Köszönöm. - mosolyogtam vissza rá.
- Igazán nincs mit. - kacsintott és elsétált.

Tudom, hogy ez ismét egy aljas húzás tőlem, de Rob képébe akarom vágni a negatív tesztet. Elegem van a fölényeskedő, harcias viselkedéséből. Így legalább leszáll végre rólunk. Óvatosan nyitottam be szerelmem kórtermébe. Aludt, legalábbis úgy tűnt.

- Szia. - nyitotta ki a szemét mosolyogva.
- Annyira sajnálom szívem. - rohantam oda hozzá.
- Semmi baj. Te ne haragudj. - simogatta a hajam, amint lehajtottam a fejem a mellkasára.
- Olyan idióta vagyok. Nem kellett volna így beszélnem veled. - motyogtam és még jobban odafúrtam magam hozzá.
- Akkor csókolj már meg te kid dinka. - nevette el magát.
- Kérésed számomra parancs. - kaptam fel a fejem és azonnal teljesítettem a kérését.

Óvatosan fogtam kezeim közé az arcát és lassan közelítettem felé. Nem akartam letámadni azonnal, meg szerettem volna mutatni neki, hogy mennyire szeretem. Gyengéd, féltő szerelemmel. Belenéztem a szemébe, amik csodálatosan szép barnák voltak, majd lassan lehunytam a szemem és hozzáérintettem az ajkaimat az övéihez. Apró csókokkal halmoztam el, majd egyre hosszabb és hosszabb csókokba bonyolódtunk, míg végre összekapcsolódtak a nyelveink is. Nagyot dobbant a szívem mikor újra megéreztem az ízét. Kezdtem elveszíteni a kontrollt ebben az édes csók csatában és egyre nagyobb ütemben hullámzott a mellkasom, megremegtünk mind a ketten miután elváltunk és összeérintettük a homlokunkat.

- Szeretlek. - suttogta miközben végig simított az arcomon.
- Mindennél jobban. - motyogtam és megtámaszkodtam, nehogy összeessek. Mindössze egy csók volt és rám mégis ilyen hatással van. Hihetetlen. - Pihenned kell. Én itt leszek, most aludj egy kicsit. - simogattam meg az arcát és leültem az ágya melletti székre.
- Itt leszel ha felkelek? - mosolygott rám.
- Megígérem, hogy itt leszek. - pusziltam meg a kezét.
- Akkor pihenek. - csúszott lentebb az ágyon és lehunyta a szemeit.

Néztem egy darabig alvó kedvesem, majd éreztem ahogy csukódik az én szemem is és jön a sötétség. Nem tudom, hogy meddig aludhattunk ilyen nyugalomban, csak arra ijedtem fel, hogy kivágódik az ajtó és betrappol valaki rajta. Felkaptam a fejem és körbe néztem, már világos volt.

- Tudtam! Annyira tudtam, hogy terhes vagy a picsába is! - kezdett bele dühösen az a félnótás.
- Rob! - rezzent össze kedvesem.
- Na ne! - pattantam fel. - Elegem van belőled! - álltam vele szembe ellenségesen.
- Nekem meg abból, hogy megpróbáljátok titkolni, hogy gyerekem lesz! - kiabált velem és vádlón nézett Zoéra.
- Idefigyelj te seggfej! - ragadtam meg a pólójánál fogva. - Most velem jössz és megmutatom neked, hogy nem várandós a barátnőm! Főleg nem tőled! - szinte köptem az utolsó szavakat és kifelé kezdtem cibálni. Nagyon remélem, hogy kész van már az a teszt.


Az újság cikk

Natalie Sheen(24) szerint Ian Somerhalder(32) nem tud túl lépni rajta. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint újdonsült barátnője Zoé Shannon(22) - aki nem mellékesen Robert Pattinson(24) volt barátnője - közti hasonlóságok. " Ian minden nap üzenetekkel bombáz, hogy bocsássak meg neki." - mesélte a modell. Arra a kérdésünkre, hogy miért szakítottak csak sejtelmesen annyit válaszolt, hogy Ian néha túlzottan érzékeny. " Ő mindig elhalmoz rengeteg mindennel, de annyira, hogy már zavaró.(nevet) Nem is olyan sokkal a szakításunk előtt kaptam tőle egy gyűrűt. Azt mondta, hogy ez amolyan szerelem gyűrű, nem eljegyzési. Csupán arra hivatott, hogy bizonyítsa, összetartozunk." - majd elővett egy szép ezüst gyűrűt. Mindez nagyon is azt bizonyítja, hogy Ian nagyon romantikus, de talán túlzottan ragaszkodó típus. Kérdés, hogy mindez mennyire fog tetszeni Zoé-nak, akiről köztudott, hogy előszeretettel mutatkozik híres férfiak oldalán. Ezzel is előrébb lépdelve a képzeletbeli ranglétrán. Éppen ezért nem is olyan meglepő, hogy az Alkonyat sztárját egy újabb vámpírra cserélte le Ian Somerhalder személyében. A Vámpírnaplók egyre nagyobb sikereket érnek el, így érthető a váltás.

Délután kettő van és egy kávézóba várom Natalie-t. Ha minden igaz nem sokára ideér. Már látom is, ahogy tökéletes alakja kibontakozik előttem és mosolyogva, kedvesen int felém. Igen, ez Natalie, a szépséges modell, akiért bárki oda adná a fél karját, csak egyetlen órára megkaphassa. Nos, ha nem is olyan értelemben, de én ma megkapom egyetlen egy órára.

A szokásos üdvözlés és bemutatkozás után a kötelező körökkel kezdtük, mint a munkája. Mindezek csupán bemelegítésképp. Legnagyobb meglepetésemre teljesen nyugodtan válaszolgat, miközben bájosan mosolyog.

- Mi történt veled mostanában? Ha jól tudom egyedül vagy, mióta Ian Somerhalderrel szakítottak.
- Így van. Most a karrierem az első úgy érzem. Szeretném ha nem akadályozna meg senki.

- De nem hiányzik, hogy valaki veled legyen egy nehéz nap után?
- Persze hiányzik, főleg egy olyan partner után, mint Ian.

- Akkor miért lett vége?
- Mert túl ragaszkodó típus. Nagyon szeretnivaló és izgalmas szerető, de érzelmileg túlzottan függött tőlem. Én ezt nem igazán szeretem. Egy férfi legyen férfi és ne függjön egy nőtől sem. Jobban szeretek én függni.

- Tehát Ian papucs volt?
- Az. Minden tekintetben, ez alól kivétel a hálószoba. Az azért hiányzik. (elpirul)

- Azóta nem volt még egy éjszakás kalandod sem?
- Azt nem mondtam.(nevet) Ebben a szakmában sok kívánatos férfival találkozom, de a külső nem minden. Nagyon sokan csak üres bábuk.

- Azt mondod tehát, hogy Ian kiváló szerető, de túl érzelgős?
- Pontosan. Ettől még nagyon is szerethető, sőt. Imádnivaló a személyisége.

- Mit gondolsz az új barátnőjéről?
- Zoé, igaz? (bólintok) Akkor már láttam róla képeket. Ha jól tudom ő volt Robert Pattinson barátnője. Hát nem kispályás a lány, az biztos. Egyik vámpír után a másik, de véleményem szerint Ian nem szereti.

- Ezt miből gondolod?
- Ian, minden nap ír nekem üzenetet, hogy bocsássak meg neki.

- Mit szólsz a kettőtök közti hasonlóságokhoz?
- Ez is csak azt mutatja, hogy Ian még nincs túl rajtam. A miénk amolyan első látásra szerelem volt. Az ilyenen nehéz túl lépni.

- Ezek szerint te szakítottál?
- Igen, én. Jobbnak láttam meglépni ezt a lépést, még mielőtt túl komolyan veszi ezt az egészet. Nem akartam belegabalyodni semmi komolyabba.

- Ő komolyan gondolta kettőtök között?
- Igen, még gyűrűt is kaptam tőle. Mindössze négy hónapja voltunk együtt, ő mégis adott egy amolyan kapcsolat gyűrűt. Nem eljegyzési, csupán a kettőnk közötti kapcsolatot, szerelmet jelképezi. Ez engem gondolkodásra sarkallt, és rájöttem, hogy ő ezt túl komolyan gondolja. Nem úgy, mint én.

- Számodra ez csak egy flört volt?
- Nem, semmiképp sem. Csak fontos a munkám és most az az első.

- Érzel még iránta valamit?
- Őszintén? (mosolyog)

- Természetesen.
- Mindig is úgy éreztem, hogy ő az, akivel le tudnám élni az életem. Remélem egyszer még egymáshoz sodor minket az élet. (mosolyog)

- Köszönöm az interjút, remélem sikeres leszel ebben az évben is!
- Én köszönöm! ( kezet fogunk és készülődni kezd)

Őszintén szólva kellemes csalódás volt számomra Natalie Sheennel beszélgetni. Nem csak gyönyörű, de egyben intelligens nő is. Csak irigyelni tudom, azt akivel összeköti majd az életét és sajnálni azt, akit hagyta elmenni.
( írta:Szasza)

  
Az a bizonyos újság
A véleményekért nem haragszunk meg! =)

2011. január 23., vasárnap

11.

Sziasztok!

Nem is tudom, hol kezdjem...Na jó, talán a legfontosabb hírrel! Óriási megtiszteltetés ért: Szasza csatlakozott a Megrendezett érzelmek írásához, így mostantól ketten alakítjuk, a Zoé-Rob-Ian triumvirátus életét. :) Én nagyon-nagyon örülök Neki, remélem Ti is:)
Ebben a részben, Zoé szemszögét már neki köszönhetitek!:) Nagyon kíváncsian várjuk a véleményeteket, és kérünk Benneteket, hogy az eseményekért ne utáljatok nagyon minket. :)


Jó olvasást!

Puszi

Meré&Szasza

u.i. : A csodálatos dizi Szasza műve!!!

11.

Rob

Amikor megpillantottam belépni Zoét, felvillant bennem a remény, hogy mégiscsak játszhatok vele együtt és akár még vissza is hódíthatnám. Mert miért is ne? Még mindig szeretem őt. Az sem érdekelt, hogy Ian vele van, hiszen a színpadon ő nem lesz fent. Ott csak nekem van jogom ölelni és csókolni, amit nagyon régen nem tettem már meg. Hülye voltam, amikor csakúgy hagytam kisétálni az életemből egy kis szócska miatt. De még milyen hülye! – szorult össze a torkom, amikor megláttam az összekulcsolt kezüket. Irigy voltam Ianre, nagyon irigy, aki ebben a percben oda intett felém. Megállt bennem az ütő. Egy gyűrű van a bal gyűrűsujján, pontosan olyan,…olyan, mint Zoénak is van. – néztem rá a volt barátnőm kezére is. Kettőt pislantottam, hátha rosszul látom az egészet, de sajnos csalódnom kellett. Ez nem lehet igaz! Ez a barom megkérte a kezét két hónap után????? Zoé pedig hozzámegy???? Mennyivel jobb ő nálam? – szorult ökölbe a kezem. Úgy bemosnék neki egyet, de úgy. Istenem, az a nő, aki egykor a világot jelentette nekem, most más felesége lesz? Hogy lehettem ekkora balfasz? Eszembe jutottak azok a percek, amikor letérdeltem elé, ő pedig fakó arccal, ijedten nézett rám. Istenem, azok a fájó szemek! És a vallomása. Még mindig összefacsarodik bennem minden, amikor arra gondolok. Miért kellett vele úgy beszélnem? Miért, miért, miért? Miért csalt meg??? És kivel????? Vajon tényleg nem Ian miatt hagyott el??? Szánalmas vagy Pattinson, egyszerűen szánalmas. Nem mindegy most már? Tudom, hogy én is hibás vagyok abban, hogy idáig jutottunk. Nem figyeltem eléggé rá az utolsó hónapokban, de álmomban sem jutott volna eszembe, hogy mással kezd ki. És én mit tettem ellene? Feladtam a harcot, még mielőtt elkezdhettem volna. Edward sírva könyörögne az idiótaságom receptjéért, ebben biztos vagyok. De hiszen én is szeretem Zoét! Nem akarom végleg elveszíteni! Oké, szedd össze magad Pattinson és ne csinálj balhét. Az csak Ian malmára hajtaná a vizet! Csinálj úgy, mintha észre sem vetted volna azt az átkozott ékszert! Vettem egy mély levegőt és műmosollyal az arcomon megindultam feléjük.
- Zoé! Örülök, hogy itt vagy. – ez így is van, azt hittem soha többet nem látom itt. Bántam is már, hogy belekevertem a munkáját, hiszen tudtam, hogy ez az élete. – Ian. – nyújtottam neki kezet, aki arcán mély döbbenet futott át ugyan, de fogadta a köszönésemet.
- Hello Rob!- szorította meg erősen a kezemet, értettem a célzást. Ugyanúgy a háta közepére se kíván, mint én őt. De mégis itt van. Tehát lebecsültem a Zoé iránt táplált érzelmeit. Szereti. Még belegondolnom is fájt ebbe.
- Nos, Robert, Zoé lesz mégiscsak az új Mrs. de Winter, minden tekintetben. – nézett rám mosolyogva Peter, de én csak a volt barátnőm arcát néztem, és meglepett, amit láttam rajta. Nem úgy tűnt, mint aki majd kicsattan az örömtől, amiért itt van. De akkor mégis mit keres itt? – sandítottam át Ian-re, aki azonban széles vigyort küldött felém. Most már mindent értek! Ő beszélte rá Zoét az egészre. De vajon miért? – néztem rá kérdőn, mire dacosan felemelte a fejét. Szóval háborút akarsz barátom? Hát rajtam nem fog múlni, csak figyelj!
- Akkor talán kezdhetnénk is, nem? – vetettem fel Zoéra nézve, aki egy enyhe fintorral az arcán ugyan, de bólintott. Jobban utál, mint Ian? – Mi már beénekeltünk.
- Rendben van, akkor Zoé is beskáláz egyet és indulhat a mandula! – csapta össze vidáman a tenyerét a rendező.
- Ian, velünk maradsz? – fordultam vissza.
- Természetesen. Ki nem hagynám a barátnőm első színpadi próbáját. – huppant le az egyik székre, miközben rámosolygott Zoéra.
- Mivel kezdünk? – kérdezte Zoé, miután beénekelt azon a gyönyörű hangján. Nekem lettek volna sejtéseim.
- Mi lenne, ha az esküvős résszel? – dobtam fel nem véletlenül az ötletemet, mire azonnal egy vonalba szűkült a szája.
- Ez remek ötlet! Nah, akkor kérem a zenét. – mutatott a zenekarra Peter, én pedig felrobogtam mellé a színpadra és megfogtam a kezét. Szerencsére ebben a részben csak mozognunk kellett, énekelnünk nem, ami épp kapóra jött nekem. Elég hangosnak ítéltem meg a zenét, ahhoz, hogy belesuttoghassak a fülébe.
- Szép gyűrű. – simítottam meg a kézfejét.
- Kösz. – sziszegte, ugyanolyan műmosollyal az arcán, mint én. Kívülről egy rossz szó nem lehetett ránk.
- Tehát hozzámész? – kérdeztem rá a lényegre.
- Semmi közöd hozzá. – felelte kissé idegesen.
- Hé, ne feledd, hogy játsszuk a szerelmespárt. Ne lépj ki a szerepedből.
- Akkor pedig ne cukkolj.
- Én csak feltettem egy egyszerű kérdést, amire egy egyszerű választ vártam.

Ian

Oké, lehet, hogy nagyon nagy hülyeséget követtem el, amikor ide rángattam Zoét. Ahogy látom őket összebújva, sugdolózva a színpadon az nem kellemes, sőt. Egyenesen irritáló dolog. Robert sem idióta, az ő javára fordítja a helyzetet, mert megteheti. Mert megengedtem, amikor meggyőztem róla Zoét, hogy ez mekkora lehetőség. Nem akartam, hogy elszalassza ezt, és tessék. Saját magam löktem annak a pasinak karjába, aki bármit megtenne annak érdekében, hogy visszakapja. Ez annyira egyértelmű. Én meg aranytálcán kínálom fel neki, hát gratulálok magamnak! Szép volt Ian! - szorongattam az időközben vadul rezgő mobilomat a kezemben. Nina keresett, gondolom, majd szétveti a kíváncsiság, hogy mégis mit művelek itt. Pedig ha tudná! Tuti ezerrel vigyorogna rajtam, amiért féltékeny vagyok, de nem tehetek róla.

- Szabad nekik pusmogniuk? – szóltam oda a rendezőnek, amikor kiszúrtam, hogy Rob valamit nagyon magyaráz a barátnőmnek.
- Elvileg nem, de így még hitelesebb a jelenet, nem gondolja?- nézett rám érdeklődően.
- De, mindenképpen az. – bólintottam feszülten, és próbáltam magamban tartani az átkozódásaimat. Mikor végre befejezték a jelenetet, a rendező utasítása szerint a második felvonása egyik kritikus pontját, a gonosz házvezetővel való vitát és a felül- kerekedést jelentő dalt, jelenetet kellett próbálni. Zoénak egész egyszerűen a naiva szerepéből ki kell lépnie és helyébe egy határozott, céltudatos nővé kell válnia. Amíg ő és a házvezetőt játszó másik nő a direktor instrukciót hallgatta, addig egy nem kívánt személy ült le közvetlenül mellém. Nem gondolom, hogy véletlen. De csak nyugalom, Zoé kedvéért!
- Zoé nagyon tehetséges színésznőnek is. – kezdeményezett beszélgetést Rob.
- Igen, én is úgy látom. – bólintottam büszkén. – A hangja is csodálatos.
- Az. Nem is értem, miért nem próbálkozott eddig soha a színészettel. – eddig egész normálisan társalog velem, amivel így nekem sincs semmi gondom.
- A lényeg, hogy most már színpadon van. – küldtem egy mosolyt az éppen felé mosolygó Zoé felé. – Kivirul ott fent.
- Igen, ebben igazad van. – nézett ő is felé. – Te beszélted rá, igaz?
- Parancsolsz? – kérdeztem vissza, pedig értettem, hogy mire is akar kilyukadni.
- Te beszéltél a lelkére, hogy vállalja el, nem? Ismerem, magától tuti nem jött volna vissza.
- Kellett egy kis rábeszélés, de nem volt vészes. Zoé okos lány. Ráadásul kár lett volna elszalasztania egy ekkora lehetőséget, amikor nagyon jól áll neki a színpad. Büszke vagyok rá!- akaratlanul is megforgattam az ujjamon a közös gyűrűnket.
- Lehetsz is. – vágta hozzám flegmán, ami azért kissé erős váltás volt. Egész eddig normális volt. Itt megrekedt a beszélgetésünk, mindketten inkább a színpadon zajló eseményekkel voltunk elfoglalva. Felcsendült a dal, és Zoé neki állt énekelni. Érdekes volt ilyen tomboló nőként viszont látni.
- Mindig is szerettem benne ezt a vadmacskát. – pusmogta Rob.
- Ez csak egy szerep.
- Oh, Ian, ugyan már. Mindketten elég jól ismerjük. Igazi kis domina tud lenni az életben is. Ámbár ezt szex közben sosem bántam. – na itt szakadt el nálam az a bizonyos húr. Semmivel sem törődve bemostam neki egyet. A próba persze egyből félbeszakadt és mindenki árgus szemekkel figyelte a következő pillanatot.
- Uraim, fejezzék be! – hallottam meg Peter hangját.
- Ian, mi a fene ütött beléd?- ugrott le elém vádló hangnemmel Zoé.
- Ez a barom provokált! – köptem Rob felé a szavakat. Legszívesebben neki ugrottam volna megint.
- Nem tehetek róla, ha nem bírod az igazságot!- tápászkodott fel időközben Robert és indult meg felém.
- Miről beszélsz, Te idióta?!- lódult meg felé a kezem, amikor azonban egy olyasvalami történt, amire nem számítottam. Zoé beugrott Robert elé, élőpajzsnak. Hirtelen sok minden történt egyszerre. A kezem megállíthatatlanul száguldott szerelmem felé, akit azonban az utolsó utáni percben arrébb rántott Rob, így egy hajszálnyit súrolta csak az ütésem, de így is megtántorodott tőle.
- Te jó ég! Zoé, ne haragudj! – nyúltam volna érte. – Én nem akartam!

Zoé

Nem akartam, hogy Ian bántsa Robot, nem feltétlen azért mert még érzek iránta bármit is, csak azért tettem, mert féltettem Ian-t, hogy később megbánja, ha Robnak bármi baja esik. De ekkor valami olyasmi történt, amire nem számítottam. Ian keze lendült felém, úgy tűnt kivédhetetlenül, de valaki elrántott, így csak alig éreztem az ütést. Mégis eléggé ahhoz, hogy a megmentőm karjaiba essek. Zavartan pislogtam arra, aki elrántott, míg ki nem tisztult a látásom és Rob arcát pillantottam meg.

- Te jó ég! Zoé, ne haragudj! - nyúlt felém Ian. - Én nem akartam!
- Hozzám ne érj! - szóltam rá dühösen.
- Kérlek! - nézett rám kétségbeesetten.
- Hagyj békén! Elegem van a kakaskodásotokból! Nem egy tárgy vagyok a fenébe is! Senkinek nem vagyok a tulajdona! - ráztam le magamról Rob kezeit is és kifelé vettem az irányt.
Nem érdekelt, hogy ki mit gondol most rólam, elég volt ebből az egészből! Ezek ketten azt hiszik, hogy valamiféle tárgy vagyok, amin marakodhatnak, mint az óvódás gyerekek! De nem! Befejeztem! Ráadásul még én hülye közéjük is állok, még egy ekkora barmot soha nem hordott a hátán a Föld, mint amekkora én vagyok!

- Zoé! - hallottam meg egy hangot a hátam mögül.
- Nem érdekelsz! - szóltam hátra sem nézve.
- Várj már meg! - kapta el a karom Ian.
- Azt mondtam, hogy hagyj békén! - fordultam vele szembe és amennyire elszántan csak tudtam belenéztem a szemébe.
- Nem akartalak megütni! Kérlek beszéljük meg. - könyörgött.
- Eressz el! - sziszegtem neki és kirántottam a karom az övéből.
- Hagyd békén Ian! - lépdelt felénk Rob.
- Te ebbe ne szólj bele! - üvöltött rá Ian.
- Tűnjetek el az életemből! - kiabáltam rájuk könnyes szemekkel. - Látni sem bírlak titeket! Marakodtok rajtam, mint valami ócskaságon a piacon! De én egy ember vagyok! Ember vagyok, érzésekkel! Most olyan érzésekkel, amik baszottul utálnak mind a kettőtöket! - mutattam rájuk és idegesen elfordultam tőlük.
- Gyere. - ragadott karon Rob és vonszolni kezdett. Valamiért nem tiltakoztam csak hagytam, hogy betuszkoljon a kocsijába és indítson.

Már percek óta mentünk és szeltük az utakat, mikor megtörtem a csendet. De nem szavakkal hanem zokogással. Nekem ez az egész sok volt. Mégis mi a franc történt velem és az életemmel? Minden olyan jól alakult, mikor Iannel találkoztam. Emlékszem mikor megpillantott Adam oldalán. Elesett voltam és összetört. Fájt a szakítás Robbal, de ő segített tovább lépni. Tisztázni a gondolataimat és ráébredni, hogy Robert Pattinson után is van élet.

- Mi történt velünk Rob? - bukott ki belőlem halkan.
- Nem tudom Zoé. - motyogta az utat figyelve.
- Miért nem tudunk normálisan beszélni egymással? Hiszen nem is olyan régen még annyira szerettük egymást, most meg mint kutya és macska marjuk egymást. - szorult el a torkom az újabb sírástól.
- Talán pont ez a baj. - vett mély levegőt.
- Micsoda? - szipogtam.
- Az, hogy kettőnk közül valaki túl hamar lépett túl a kapcsoaltunkon. - felelte az orra alatt.
- Tessék? - fordultam felé mérgesen. - Hihetetlen, hogy megint kezded!
- Mit? Azt, hogy megcsaltál ezzel a pojácával? Egy olyan alakkal, aki rád emelte a kezét? Most ki húzott ki a szarból? Hm?! Na ki?! - nézett felém kihívóan és flegmán.
- Áh, szóval már megint itt tartunk! Te vagy Mr. Tökéletes Robert Pattinson én meg a balfasz Zoé Shannon, aki csak elbasz mindent! Értem én! De akkor magyarázd már el nekem ,hogy miért szerettél?! Erre felelj Mr. Tökély! - adtam ki magamból minden dühömet.
- Na ez egy jó kérdés! Bár tudnám a választ, hogy mégis mi a fészkes fenéért szeretlek még mindig! - csapott a kormányra és idegesen a hajába túrt.
- Mit mondtál? - döbbentem meg.

2011. január 18., kedd

Fejléc

Sziasztok!

Amint látjátok, egy fejléccel gazdagodott az oldal. Amit nagyon köszönök Szaszámnak, szerintem gyönyörű lett!!!! Köszönöm!!!(L)

Puszi!

Meré


u.i.: Ha kapok még pár megjegyzést, akkor igyekszem gyorsabban megírni a fejezetet:)

2011. január 17., hétfő

10.

Sziasztok!

Íme meghoztam a soron következő részt!:)Nagyon köszönöm Mindenkinek, aki írt komit és/vagy rányomott a két pipa valamelyikére.:) Annyit kérnék, hogy aki a "Nem tetszett" pipára kattint, az írja le, hogy miért érzi így, csak, hogy tudjam, min kell változtatnom esetleg. :)

Továbbra is várom véleményeiteket.:)

Jó olvasást!

Puszi!

Meré

10.

Rá sem kellett néznem a lapra, pontosan tudtam, hogy mi, vagyis kik lehetnek a címlapfotón. Már meg sem lepődök ezen. Az viszont nem esik túl jól, hogy nem bízik bennem. Különben miért jött volna ide?
- Tehát ezért nem vetted fel a mobilod. – bólintottam és ledobtam a kulcscsomómat a helyére.
- Gondolom éppen a repülőn ültem. – vonta meg a vállát és felakasztotta a fogasra a kabátját. - Muszáj volt idejönnöm. – bökött a fejével a fénykép felé.
- Értem. – sétáltam el mellette leszegetett fejjel, ám ő a karomnál fogva magához rántott és lágyan megcsókolt.
- Szia!- suttogta mosolyogva és megsimította az arcomat.
- Szia!- mosolyogtam rá vissza. – Azt hittem haragszol rám. – bújtam hozzá. Annyira jól esett a közelsége!
- Nincsen rá okom. Tudom, hogy Rob keze van a dolgokban, ami azért hízelgő. – bujkált egy mosoly a szája szélén, amit nem nagyon tudtam hova tenni.
- Most csak viccelsz, ugye? – néztem rá értetlenül.
- Nem. Tudja, hogy mindent be kell vetnie ellenem, ha vissza akar kapni téged. Ami valljuk be, még imponál is nekem. Végülis. – gondolkozott el rajta.
- Olyan lüke vagy!- nevettem fel. – És én még azt hittem, hogy komolyan beszélsz.
- Teljesen komoly vagyok. – vigyorgott rám szélesen.
- Aha, persze. – nyomtam egy csókot a szájára. – És ez a komoly pasi nem éhes véletlen? – hallottam, ahogy korog a gyomra.
- De, egy kicsit. – vallotta be töredelmesen.
- Sejtettem. Na gyere, Annáék bevásároltak egy kicsit, tuti találunk valami gyorsan elkészíthetőt. – húztam be a konyhába. Megtámadtuk a hűtőt, barátnőmék minden földi jóval feltöltötték, de mi a szendvics mellett maradtunk. Amíg én a paradicsomot szeltem, addig ő felszelte a kenyeret és rárakta a szalámit.
- Na és merre járt a kisasszony? – kérdezte meg két falat között, mire nekem egyből elment az étvágyam.
- Elmentem kirúgatni magam. – dobtam vissza a maradék szenyómat a tányéromra, mire Ian is követte a mozdulatomat.
- Mi van?!- teljes döbbenet.
- Nemrég kirúgtak. Peter ajánlott egy állást, de nem fogadtam el. – feleltem elmélázva.
- Oké, stop!- tette fel a bal kezét. – Mi az, hogy ajánlott egy állást és nem fogadtad el? Nem ismerek rád.
- Én se magamra, elhiheted. De amikor kiderült, hogy Roberttel kellene szerelmespárt alakítanom, hát eldurrant az agyam és megmondtam, hogy szó sem lehet róla és…- hadartam el, de belém fojtotta a szót.
- Hé, hé, hé! Roberttel és alakítani?- meredtek ki a szemei. – Kezdem elveszteni a fonalat.
- Pedig tök egyszerű a képlet. Peter kitalálta, hogy legyek Mrs. de Winter a Rebecca musicalben, és Robert lett volna a férjem. – mondtam kis éllel a hangomban.
- Ez most komoly?- vett egy nagy levegőt, mire bólintottam. Hát nem azt a reakciót váltottam ki belőle, mint amire számítottam, ugyanis kitört belőle a nevetés.
- Most meg mi van? Szerintem ez marhára nem vicces!- csaptam le a szalvétámat az asztalra, majd felpattantam a helyemről és kidobtam a maradékomat.
- Hé, ne haragudj!- ölelte át a derekamat még mindig nevetve. – De ez annyira szánalmas. Tényleg mindent megtesz, hogy visszaszerezzen magának. Csak éppen hiba csúszott a számításába. – kuncogott.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol a nyomoromon. – bújtam ki a karjai közül. – Szerintem nem vicces, hogy kirúgatott, nagyon nem!- csattogtam be a nappaliba és huppantam le a kanapéra. Fantasztikus, hogy még ő sem ért meg.
- Persze, hogy nem az. Nem is ezt mondtam. Legszívesebben agyonverném ezért a kis húzásáért. De most az egyszer azt gondolom, hogy simán balfácán volt. – ült le mellém.
- Ian, mire gondolsz most pontosan? – most jöttem rá, hogy mennyire nem értem a pasiknak a logikáját.
- Csak arra, hogy nem az volt a célja, hogy kirúgasson.
- De, és ezt meg is mondta utána a képembe. – ha most komolyan a védelmébe veszi azt a barmot és dobok egy hátast, vagy talán kettőt is.
- Ugyan már! – vigyorgott még mindig. - Nem számított arra, hogy Te a karrieredet dobod félre miatta, ennyi az egész. – tárta szét a karjait.
- Ennyi?! Persze neked csak ennyi! Már miért is ne! Hiszen neked bármikor, bárhol adnak munkát! De nekem??? - csattantam fel, magam sem értve, hogy miért.
- Kicsim ne legyél igazságtalan! – fogta kezei közé az arcomat, hogy a szemeibe nézzek. – Nem védeni akarom, csak elmondtam a véleményemet. Oké?
- Nem, nem oké! El nem tudom képzelni, hogy miért feltételezel jót róla a történtek után!
- Kicsim, valamiért csak szeretted majdnem egy éven keresztül, nem? – nézett rám nagy komolyan. Ez a mondata elbizonytalanított.
- Igen, de már nem ugyanaz az ember. Mit nem lehet ezen megérteni?
- Rendben, akkor most mindketten vegyünk három mély levegőt és kezdjük elölről ezt a beszélgetést, mit szólsz?- fürkészte az arcomat. – Nem szeretnék veszekedni veled. Nem azért jöttem ide. – mondta csendesen.
- Akkor meg minek? – kérdeztem meg flegmán, de rögtön el is szégyelltem magamat, amikor megláttam a csalódott szemeit. Mondani azonban nem mondott semmit.
- Ne haragudj. – hajtottam le a fejemet. – Kiborít a tudat, hogy kitettek a színházból.
- Nem kell magyarázkodnod, megértelek. Még ha ezt néha nem is hiszed el. – somolygott rám, mialatt összekulcsolta a kezeinket.
- Kiállhatatlan egy nőszemély vagyok, igaz?- húztam el a számat.
- Na, ezt most honnan szeded? Mostanában mindketten túl harsányak vagyunk minden téren, de majd lenyugodnak a kedélyek.
- Harsányak. – kuncogtam. – Szerintem csak simán hisztisek, mármint én tutira.
- Legalább van miről cikkeznie a lapoknak. A negatív reklám is reklám. – döntött hanyatt a kanapén.
- Ugye most csak vicceltél ezzel a reklám dumával?
- Hát persze. – mosolygott rám szélesen. – El se tudod képzelni milyen arcot vágtál.
- Oké, ezt még visszakapod! – csúsztam ki alóla, így ő lehuppant az ágyra.
- Egy-egy. – nevetett. - De most beszéljünk komolyan. Szerintem el kellene fogadnod a szerepet. Gondold csak át! Ilyen lehetőség nem minden nap adódik az életedben. Te mondtad, hogy nem akarod, hogy miattam emlegessenek csak. Akkor itt a lehetőség, hogy megmutasd ki is vagy valójában.
- Én nem tudom Ian. – csóváltam meg a fejemet. – Ráadásul már teljesen mindegy. Peter kirúgott és slussz.
- Szerintem, ha bocsánatot kérnél tőle, akkor simán visszavenne. Gondolom nem a legszebb hangnemben mondtál neki nemet az ajánlatára.
- Hát valóban nem. De. – próbáltam meg elmagyarázni, hogy nem akarok könyörögni senkinek, ám nem engedte.
- Rendben. Akkor holnap reggel szépen kézen fogva besétálunk a főnöködhöz és megbeszéljük vele a dolgokat. Jó lesz így?
- Van más választásom, apu? – néztem rá boci szemekkel.
- Hadd gondolkozzak. Nincs, megyünk és kész. – csókolt meg vérpezsdítően.

Reggel aztán minden kifogásom és nyafogásom ellenére betuszkolt a taxiba, esélyem sem volt elkerülni a volt főnökömmel való kínos beszélgetésemet. Bevallom kissé morcos voltam rá, amiért ennyire konokul ragaszkodik ehhez az egészhez, de nem akartam újabb vitát, ezért inkább csendben tűrtem az egészet, mindaddig ameddig meg nem érkeztünk Peter irodájáig.
- Ian, ez nem jó ötlet. Páros lábbal fog kirúgni. – néztem rá esdeklően, de nem igazán hatotta meg a pillogásom.
- Édesem, ne legyél már nyuszi! Bekopogsz, vagy kopogjak inkább én? – ám a válaszom helyett inkább már cselekedett is. Mire feleszméltem már csak egy „Igen?”- t hallottam, így Ian se szó, se beszéd, de berántott magával az irodába.
- Üdvözlöm, Mr. Wellington! – köszönt a megdöbbent Peternek, míg nekem csak egy halk „Jó reggelt!”-re futotta.
- Áh, Mr. Somerhalder!Zoé! Jó reggelt! – mosolygott ránk szélesen. Minek örül ez ennyire? – Foglaljanak helyet!
- Köszönjük, igazgató úr. – húzott maga után és ültünk le a főnökkel szembe. – Nyilván sejti, hogy miért is jöttünk.
- Nos, vannak feltételezéseim, igen. – bólintott még mindig mosolyogva. – Gondolom a tegnapi kis incidensről lenne szó. Igaz, Zoé? – nézett rám érdeklődően. Ian alig láthatóan oldalba bökött, így végre megszólaltam.
- Igen. Szeretnék elnézést kérni a viselkedésem miatt. Tudom, hogy tiszteletlen és arrogáns voltam, nagyon sajnálom, uram!- néztem a szemeibe.
- Hm. – sóhajtott fel. – Nagyra értékelem, hogy megtette ezt kisasszony, de.
- Nincs visszaút, igaz? – kérdeztem rá kerek perec.
- Szóval meggondolta magát? – csillantak fel a szemei.
- Én nem, vagyis igen. – dadogtam. – Sose voltam színész. Nem vettek fel a suliba színészszakra, ezért mentem rendezőnek.
- Tudom, hallottam róla. – bólintott. – De nem kell feltétlenül diploma, ugye tisztában van vele? Kérdezze csak meg a barátját! – mutatott Ian-re. – És ezt nem bántásból mondom.
- Ez így van. – bólintott rá Ian.
- Na látja, kicsit bíznia kellene magában. És ha rajtam múlik, akkor bízni is fog.
- Ez azt jelenti, hogy? – lepődtem meg.
- Igen, ez azt jelenti, hogy lent épp zajlik a próba. Mi lenne ha csatlakoznánk hozzájuk? – állt fel.
- Remek lenne. – boldogan mosolyogtam rá, majd hálás pillantásokat vetettem szerelmem felé. Megindultunk a próbaterem felé, ahonnan már messziről kihallatszott, hogy mennyire jó hangulat övezi a próbát. Kissé remegő lábakkal léptem be Peter mögött, persze azonnal minden szem ránk szegeződött. Robert egyből a tekintetét az enyémbe fúrta, mire dacosan néztem felé. Átpillantott Ian-re, majd az összekulcsolt kezeinkre, mire vágott egy enyhe fintort. Ian ekkor elengedte a kezemet és kissé gúnyos mosollyal oda intett Robnak, akinek azonnal ráfagyott az arcára minden. Te jó ég! A gyűrűk!

2011. január 14., péntek

9.

Sziasztok!

Mivel elég késő van, ezért csak annyit, hogy köszönöm a véleményeiteket! Nagyon aranyosak vagytok!:) Ne utáljatok ezért a részért, nagyon!:)

Kíváncsian várom most is a reakcióitokat!:)

Jó olvasást!

Puszi!

Meré




9.

Ian

Gondoltam leülök kicsit netezni, úgy sincs semmi dolgom jelenleg, mivel Marcos épp a díszletesekkel beszéli meg a világrengető ötleteit. Félreértés ne essen, minden tiszteletem az övüké, de egyszerűen most nem tudtam magamat annyira beleélni ebbe az egész készülősdibe, mint kellett volna. Aggasztott az, hogy Zoé elutazott, ki tudja, hogy mi várt ott rá Londonban. Apropó, már biztosan megérkezett és még csak nem is telefonált. Hm, nem vagyok ideges. –próbáltam magamat nyugtatni. Rossz érzésem van.
- Ian!- lépett mellém Nina kissé zaklatottan.
- Mondjad, egyetlen Elenám. Mi a gond? – mosolyogtam rá.
- Ezt azt hiszem, látnod kell. – és már nyomta is a kezembe a mini notebookját, az egyik pletyka újság weboldalával. Egy rakat kép volt Zoéról és…Robert Pattinsonról, ahogy együtt szállnak le a gépről. Hogy mi van?! Most ugye csak rosszul látom, amit látok?
- Nina, mondd, hogy Te nem Zoét látod ezeken a képeken!- görgettem végig az összes képet, egy-kettőn nagyon úgy tűnt, mintha valamin nagyon vitatkoznának. És ez aggasztott. Nyugalmat szerettem volna a barátnőmnek, de ezt Robert gyönyörűen keresztülhúzta. Meg különben is!Mi a fészkes francot kerestek ugyanazon a repülőn??
- De, sajnos én is azt látom, amit Te. Robert is azon a járaton utazott. – húzta el a száját.
- Tököm tele van ezzel a pasassal, komolyan mondom! Nem hiszem el, hogy nem direkt csinálja az egészet! – puffogtam.
- Na igen, sose tudhatjuk. De nézd csak, van itt egy kis interjú is egy állítólagos fültanúval. – mutatta a cikket, amit mire elolvastam, totál begőzöltem.
- Mégis honnan veszi ez a barom a bátorságot, hogy megfenyegesse Zoét?! Ezek szerint tényleg miatta utazott Londonba! - pattantam fel a fotelemből. – Mikor forgatunk legközelebb?
- Három nap múlva, miért?- húzta fel kérdőn a szemöldökét.
- Remek, akkor odamegyek és helyre teszem végleg azt az idiótát. – bólintottam és már indultam is kifelé.
- Hé, tuti, hogy jó ötlet ez? Mi van, ha Zoé csak kiakadna azon, hogy utána mész?
- Ki mondta, hogy utána megyek? Én Robert Pattinsonnal megyek megértetni végre, hogy Zoé és én összetartozunk. Ha nem megy szép szóval, akkor majd megy ököllel. – iszonyatos düh tombolt bennem, amit persze próbáltam palástolni.
- Ian, nem kellene semmilyen botrányba keveredned! Legalább Zoé miatt ne! – nyúlt a karom után.
- Igen? És akkor mégis mit kellene tennem, mégis mit gondolsz Nina?! Hagynom, hogy ez a Pattinson tönkre tegye? – egyre jobban kezdtem kijönni a béketűrésemből.
- Biztos, hogy csak erről van szó? – engedett el. – Nem lehet, hogy inkább nem bízol Zoéban és az érzéseiben? – kutatta az arcomat.
- Ugye most nem arra célzol, hogy? – ha már barátaim is ellenem vannak, akkor ki van velem???
- De, pontosan arra célzok. – vágta rá magabiztosan. – És ha én erre gondolok, akkor Zoé is erre fog gondolni elsőként. Gondold át!
- Nem érdekel, Nina! Odamegyek és kész! Robertnek meg kell végre értenie, hogy nincs esélye! És igen, lehet, hogy félek attól is egy kicsit, hogy valamivel sikerül visszacsábítania magához Őt.
- Zoé téged szeret! Felfognád végre? – dobbantott egyet idegesen.
- Robert pedig Őt! Nem bízom abban az alakban! Utazok és kész!- trappoltam kifelé a stúdióból.
Zoé

Mindent töviről hegyire elmeséltem Annanak és Adamnak, amit csak lehetett. Adam egyenesen ki akarta ütni Robert fejét a fülei közül, amiért így elbánt velem. Ezen a mondatán azért kicsit elmosolyodtam, nem lenne semmi látvány, az egyszer biztos.
- Zoé, Iant felhívtad már? Még mielőtt máshonnan tudná meg, hogy Rob és Te egy járaton utaztatok.
- Igazad van, fel is hívom. – kaptam elő a mobilomat immár a lakásomban. Egy csörgés, két csörgés, három csörgés, stb…majd bekapcsolt a hangpostája.
- Ez furi, nekem mindig fel szokta venni. – toltam össze a telefont.
- Lehet csak nem hallja. – mondta Adam, mialatt becipelte a cuccaimat.
- Lehet, de akkor is furcsa. – olyan különös érzésem volt ezzel kapcsolatban.
- Nem forgat véletlenül?- kérdezte meg eltűnődve Anna.
- Nem hiszem. – ültem le a kedvenc fehér bőr fotelembe. – Bár az is lehet. – ekkor megszólalt a mobilom, de nem az a szám villogott a kijelzőn, amit szerettem volna. A főnököm volt az a színházból, Peter azt akarta, hogy most azonnal menjek be hozzá a színházba valami halaszthatatlan dolog miatt. Hogyan is mondhatna nemet az ember lánya a főnökének? Megígértem, hogy 10 perc múlva indulok.
- Mit akar Peter ilyenkor? – nézett barátnőm az órájára.
- Fogalmam sincs, az mondta, hogy munka és fontos. – húztam meg a vállamat.
- Elvigyünk? – ajánlotta fel Adam, amit én örömmel el is fogadtam. Kissé aggódó pillantásokat vetettek rám mind a ketten, bár fogalmam sem volt, hogy miért, de ettől kezdett kellemetlen érzésem lenni. Megköszöntem a fuvart, amikor oda értünk a színházhoz, de azt már nem engedtem, hogy meg is várjanak. Peternél sose lehet tudni, hogy meddig tart nála egy-egy munkamegbeszélés. Gyorsan felszaladtam az irodájához, ahol a titkárnője már mosolyogva köszöntött és mondta, hogy a főnök már vár rám.
- Hát akkor ne is várakoztassuk tovább!- kopogtam be.
- Tessék!- hallatszódott ki, mire azonnal be is nyitottam.
- Áh, Zoé! Milyen jó újra látni! – mosolygott rám szélesen.
- Nagyon kedves uram, köszönöm! Én is örülök, hogy újból itt lehetek. Hiányzott már a színház. – ültem le az általa kínált kanapéra, vele szembe.
- Meghiszem azt. A színház nekünk a drog. – nevetett fel.
- Igen, valami olyasmi. – kuncogtam.
- Örülök, hogy így gondolja. Akkor gondolom már nagyon is érdekli, hogy miért rángattam ide már az érkezése napján.
- Bevallom igen. Bár azt se tudom, hogy honnan tudja, hogy itt vagyok. – néztem rá kérdőn.
- Az internet manapság csodákra képes, no meg a paparazzik.
- Oh, hát persze. – esett le a tantusz. Ezt még mindig nem szoktam meg.
- Szóval lenne egy ajánlatom a számára. Azt hiszem ez egy nagy lehetőség. – nézett rám komolyan.
- Állok elébe. – húztam ki magamat. – Miről is lenne szó?
- Ha azt mondom Rebecca….. – vetett rám sokatmondó pillantásokat.
- Akkor azt mondom, hogy az a darab már színpadon van és tudtommal nagy siker.
- Igen, de új szereplőket keresünk.
- Értem, akkor castingot kellene tartanom?
- Nem egészen. – somolygott.
- Hanem? – kezdtem nem érteni a dolgokat.
- Maxim karaktere már megvan, mi most a női főszereplőt keressük. – vizslatott rajtam végig.
- Főnök, ezért javasoltam a castingot. – tártam szét a karjaimat. Fogalmam sem volt, hogy mégis hova akar kilyukadni.
- Tudom, de én már tudom ki lenne rá a megfelelő személy.
- Igen?Akkor végképp nem értem, hogy mit vár tőlem.
- Itt ül velem szemben. – vigyorgott rám, mire elfelejtettem levegőt venni. No nem a mosolyától, hanem attól, amit mondott.
- Na de, de, én nem vagyok színésznő. Ráadásul ez egy musical! Egy fikarcnyi hangom sincs! – ez lenne az évszázad vicce.
- Csak próbálja meg, mit szól? Tessék énekeljen nekem valamit belőle.
- Főnök. – húztam el a számat.
- Ez nem kérés volt, hanem utasítás. Halljam!- hát jó, essünk neki. Az első eszembe jutó dalt elkezdtem énekelni. Kétségtelenül élveztem, de nem éreztem magamat fenomenálisnak, sőt. A dal végén mégis megtapsolt.
- Maga nagyon tehetséges! Nem is tudom miért nem vettem ezt eddig észre! Bájos ahogy énekel és nem is akárhogyan. Na?
- Én nem is tudom. – ráztam meg a fejemet.
- De én igen. – szólalt meg egy hang a hátam mögül, amit ezer közül is felismertem volna.
- Te? – sziszegtem felé, mialatt felénk sétált. – Mit keresel itt?
- Zoé, ő fogja játszani Maxim de Wintert. – mutatott rá az önelégülten vigyorgó Robertre.
- Na ne! – csattantam fel. – Főnök, én egy pillanatra talán hittem abban, hogy lehetek Mrs. de Winter, de ezzel az alakkal soha!Érti?! Soha!- magamból kikelve ordítoztam Peterrel, aki hűvös arccal fogadta a kitörésemet.
- Azt hiszem félre értett. Ez nem egy ajánlat volt, amit, ha akar elfogad, ha akar nem. Ez egy álláslehetőség volt.
- Tessék? – döbbentem meg. – Na de maga is tudja, hogy rendező vagyok!
- Nálunk már nem, sajnálom. Nem alapozhatunk egy olyan rendezőre, aki ide-oda utazgat a világba az aktuális barátjával.
- És színésznőként ezt megtehetném? – fordítottam meg a kérdést.
- Természetesen nem. Éppen ezért üzletet ajánlok. Vagy elfogadja ezt az új felállást, vagy elválnak az útjaink.
- Ez magának üzlet? – kacagtam fel dühösen. – Ez egy jól becsomagolt zsarolás!
- Kisasszony, vigyázzon a szájára!
- Zoé, higgadj le!- szólt hozzám Rob.
- Na, te ebbe meg végképp ne szólj bele! Tudom, hogy ez az egész a Te műved! Szánalmas bosszú, nem gondolod?!- estem neki.
- Kérem, ezt odakint intézzék el. Zoé, magától pedig várom a választ.
- Nem, nem, nem és nem! Nem vagyok hajlandó egy percig sem egy levegőt szívni Robert Pattinsonnal, nem ám még szerelmespárt is játszani vele, ch! – nem tudtam belegondolni a következményekbe.
- Ez az utolsó szava?!- húzta fel a szemöldökét.
- Ez. – bólintottam. A lelkem mélyén arra gondoltam, hogy valójában nem is akar kirúgni, csupán valamiféle hülye próba ez, vagy nem is tudom.
- Akkor nagyon sajnálom, de ki van rúgva! – mondta ki az „ítéletet”.
- Ezt most komolyan mondja?- már szúrták a szemeimet a könnyek.
- Igen. Nem óhajtok alkalmazni egy összeférhetetlen, alkalmazkodni képtelen embert. – mondta keményen, mire tudtam, hogy vesztettem.
- Rendben van. – bólintottam szomorúan. – Akkor megyek is! Viszontlátásra!- siettem ki az irodából, majd a lépcsőn már futottam lefelé, miközben könnyeim mosták az arcomat. Szinte kivágódtam a színházból, de egy átkozott taxi sem jött éppen. Zokogva leültem az út padkájára, összeomlott egy álmom.
- Hé, Zoé!Fel fogsz fázni!- tette a kezét a vállamra Robert.
- Hagyjál békén, te szemétláda! –söpörtem le magamról a kezét, majd felpattantam.-Direkt csináltad igaz?!
- Miért?Mit hittél? Véletlen ez az egész?! Megmondtam, hogy pokollá fogom tenni az életedet! – kiabált vissza.
- Hát gratulálok! Az első döfést megadtad! Most nagyon büszke vagy magadra, igaz?
- Igen, mert ott ütöttem rajtad, ahol fáj.
- Menj a pokolba! – próbáltam megütni, ám elkapta a kezemet.
- Soha többet ne próbálj kezet emelni rám, megértetted?!
- Eressz el!
- Eszem ágában sincs! Most szépen velem jössz és megvizsgáltatlak egy orvossal!
- Te nem vagy normális! Robert, sikítok, ha nem eresztesz el!
- Tedd meg, de megtalálom a módját, hogy elhallgass.
- Megütnél? – nevettem fel kínomban.
- Tudod, hogy soha nem bántanálak. – enyhült meg a hangja és a szorítása is lazult a csuklómon.
- A mostani viselkedésed után már semmiben sem vagyok biztos.
- Te félsz tőlem? – látszólag megdöbbent és azonnal eleresztett.
- Miért? Talán nincsen rá okom. – intettem le egy taxit. – Nem az az ember vagy, akit egykor szerettem. – még mielőtt bármit is mondhatott volna, bepattantam a kocsiba és hazáig meg sem álltam. Fáradtan lépkedtem fel a másodikra, mialatt előkerestem a kulcsomat. Ám hiába akartam kinyitni az ajtót, az már nyitva volt.
- Van itt valaki? – kapcsoltam fel a villanyt, amikor is szembe találtam magamat Ian-nel.
- Te meg mit keresel itt? – néztem rá döbbenten.
- Erre talán Te jobban tudod a választ. – dobott le elém egy újságot.

2011. január 10., hétfő

8.

Sziasztok!

Amint nyilván már észrevettétek, az oldal új dizivel gazdagodott, ami Szasza munkája, így ezúton is szeretném neki megköszönni:)Nagyon köszönöm Szasza!!!!:)

Meghoztam a folytit, ami kicsit vegyes érzelmekkel tölt el, nem tudom, hogy néhol nem-e vetettem-e el a súlykot például szóhasználatban... Ha igen, akkor kérlek ne haragudjatok, ez így sikerült.
Véleményeiteket várom!!!:)

Jó olvasást!

Puszi!

Meré


8.


Nem akartam hinni a szemeimnek. Hogy a jó büdös francba kerül ő is ide? Üvölteni lenne kedvem, hisztizni, hogy azonnal forduljunk vissza. Nem bírom elviselni sem őt, sem pedig ezt a pimasz vigyort az arcán, amit épp felém küld.
- Hello Zoé! Micsoda kellemes meglepetés! – ha most azt hiszi, hogy leállok vele jópofizni, akkor nagyon téved. Grrrrr.
- Már akinek. – válaszoltam negédesen, majd tüntetőleg elfordultam tőle. Miért ver engem a Sors vele? Vagy…talán ez nem is a Sors?! Hogy az a… - Te direkt vagy itt, igaz?- estem neki a szavaimmal. – Direkt utazol Londonba!
- Nos, nyilván nem véletlenül utazok ezen a járaton. – rántotta meg a vállát.
- Annyira tudtam!- kezdtem kikelni magamból.
- Mégis mit? Hogy ott lakom? – nevetett fel. - És sokat gondolkoztál rajta, hm? Csak mert úgy rémlik, hogy a pontos címemet is tudod. Sőt, ha jobban belegondolok, már voltál is ott. Sok éjszakát töltöttél ott velem. – tette a bal kezét a combomra, amit azonnal félrelöktem onnan, és mint egy gumilabda pattantam fel a helyemről:
- Ne merészelj hozzám nyúlni! – kiabáltam rá. – Különben nagyon megbánod!
- Minden rendben, hölgyem? – lépett mellém meglepődve egy légi utaskísérő. – Kérem, üljön vissza!
- Eszem ágában sincs ez mellé a bunkó mellé visszaülni! Nem tűröm el, hogy fogdosson!
- Na de uram. – nézett megrovóan Robert felé, mire nekem elégedett vigyor terült szét az arcomon, egészen addig a pillanatig, ameddig mindenki Edwardja rá nem nézett a csajra, aki szerintem abban a percben elfelejtett még levegőt is venni.
- Maga?Maga?Maga Robert Pattinson?- csúszott feljebb a hangja a kelleténél, mire sokan mozgolódni kezdtek, hogy meggyőződjenek arról, hogy tényleg ő az, aki. Ez igazán remek. – fintorogtam.
- Igen. És biztosíthatom, hogy nem zaklattam a volt barátnőmet. – ó, hogy fulladnál meg!
- Jézusom. – ült le a lány a helyemre. – Zoé? – nézett fel rám kétkedve, mire én kénytelen kelletlen bólintottam egyet szúrós pillantásokkal fűszerezve Robert felé. – Akkor maga tényleg gyereket vár! – sápadt el. Na neee!!! De csak nyugalom, legjobb lesz, ha úgy csinálok, mint aki meg se hallotta ezt a képtelenséget.
- Nézze, nincs másik hely ezen a nyavalyás gépen?! Kell lennie!- csengett hisztérikusan a hangom.
- Sajnálom, de tele a gép. Egy szabad hely sincs a fedélzeten. – de ahelyett, hogy ezt nekem mondta volna, Robertet figyelte megbabonázva.
- Ez igazán remek. – fintorogtam. – Akkor lenne szíves felállni a helyemről, hogy leülhessek? – de mintha a faltól kérdeztem volna. – Hahó!- csettintettem az arca előtt egyet, hogy felébredjen a kábulatból.
- Tessék? – kérdezte ijedten.
- A helyem. – jeleztem, hogy szeretnék leülni.
- Ó, elnézést, hogyne! – állt fel zavartan.
- Semmi gond. – huppantam vissza karba font kezekkel az ülésemre.
- Hozhatok valamit esetleg Önnek, Mr. Pattinson?
- Ó egek!- forgattam meg a szemeimet. Én naná, hogy még csak véletlenül se kérek semmit.
- Nem, köszönöm, nem kérek semmit. De ha majd igen, akkor szólok, ígérem. – mosolygott rá a lányra, aki pironkodva elsétált mellőlünk. – Úgy néz ki, mégiscsak velem kell beérned. – nézett rám fülig érő szájjal.
- Hosszú lesz az út. – sóhajtottam és elkezdtem kotorászni az iPod-om után.
- Régen szerettél velem utazni. – kacsintott rám, mire akaratlanul is néhány emlékkép kúszott be az elmémbe, amiket azonban gyorsan ki is űztem onnan.
- Régen nem dobtál csak úgy oda a sajtónak. – vágtam neki vissza, hiszen utazásom elsődleges oka mindenképpen a tegnap esti affér volt.
- Régen még engem szerettél. – folytatta a szócsatáinkat egy kis fájdalommal a szemében és a hangjában egyaránt. Másfél nappal ezelőtt még meg is sajnáltam volna, de most már nem. Eszem ágában sincs!
- Régen még nem voltál ilyen aljas. – remélem, hogy megelégszik ezzel.
- Régen még nem csaltál meg. – sziszegte, ami kicsit megtörte a lendületemet. Hirtelen nem tudtam mit felelni abban a percben. Fájt ezt hallanom Tőle. – Na, mi van, megfagyott benned a szó, Zoé? Most legyen nagy a szád!
- Régen még férfinak hittelek! – próbáltam minél hitelesebben kijelenteni ezt. – Ma már tudom, hogy csak egy hisztis kisgyerek vagy, aki ha nem kap meg valamit, akkor bevágja a hisztit és senkire és semmire nem lesz tekintettel.
- Oh, hát bocsánat, hogy beletapostam a kicsi Ian lelkébe! – háborodott fel. – Nagyon sajnálom szegényt, csak hogy magamat még jobban! Képes lettél volna nélkülem felnevelni a gyerekemet! Milyen ember vagy Te mégis, mondd?
- Semmiképpen sem terhes, maximum gondterhes, tőled! Sajnálom a rád pazarolt napjaimat! – éreztem, hogy ezzel kicsit elvetettem ugyan a súlykot, de már nem érdekelt.
- Szóval így állunk! – csattant fel. - Csak tájékoztatásként közlöm, hogy majdnem 11 hónapot pazaroltál rám az életedből! És ezalatt egyszer sem mondtad, hogy milyen rossz neked! Tényleg kurva nehéz lehetett a csillogásból kivenni a részedet! – eléggé kiabált.
- Soha nem mondtam, mert nem akartalak még én is cseszegetni, arra volt elég ember körülötted! De ha tudni akarod, utáltam, hogy minden egyes percemet lesifotósok követik és másnap már az újságban is leközlik! – kiabáltam neki vissza. – Ez volt aztán a csillogás!
- Miért?Talán most Ian-nel nem ugyanez a helyzet?! Áruld el nekem, hogy mivel jobb vele a helyzet, mint velem! – dühöngött.
- Talán annyival, hogy ő nem dühöng, hogy mennyien követik, és nem kap frászt, ha egy rajongója közös fényképet akar vele csinálni! – mondtam ki az első dolgot, ami sz eszembe jutott.
- Mr. Szent Somerhalder, milyen bájos. - viszket a tenyerem az ironikus mosolyától. – Talán jobb az ágyban is???Hányszor dug meg egy nap?
- Menj a picsába, Rob! – ütöttem meg a karját, mire kedvenc stewardessem ismét mellettünk állt.
- Kérem, Mr. Pattinson, próbáljanak halkulni. Ne zavarják a többi utast, ha kérhetem. – látszott rajta, hogy nem igazán van ínyére leintenie kedvenc vámpírját, de az tény, hogy kissé, na jó, nagyon parlagi módon viselkedtünk az elmúlt percekben.
- Elnézést. – vettem vissza a hangomból. – Igyekszem a magam részéről visszafogni magamat.
- Ahogyan én is. – vette át a szót Robert.
- Nagyon köszönöm! További jó utat! – hagyott „magunkra” ismét bennünket. Dühösen egymásra néztünk, majd mindketten a másik irányba fordítottuk a fejünket. Így egész jól elvoltunk egészen Londonig, egyikünk sem akart hozzászólni a másikhoz ez alatt a jó pár óra alatt, amit egyáltalán nem is bántam. Szégyelltem magamat, amiért idáig fajultak közöttünk a dolgok, és hogy ezt nem éppen kulturált módon vitattuk meg egy repülőgépen. Fogalmam sincs mi üthetett belém, amiért így ki tudtam fordulni önmagamból, de nem éreztem magamat jól tőle, az tuti. Mikor földet értünk, szépen lassan megvártam, míg mindenki elhagyja az utasteret, egyszerűen nem volt merszem az emberek szemébe nézni a gépen. Ahogy láttam, Rob sem nagyon mozgolódott azért, hogy minél előbb lejuthasson, mi szálltunk hát így le utolsóként.
- A gépen nem akartam tovább feszegetni, de nem válaszoltál az utolsó kérdésemre. – vette fel a lépéseimnek a ritmusát a reptér várója felé menet.
- Azt hittem eléggé világosan kifejeztem azzal kapcsolatban a véleményemet!- komolyan mondom, ennek van bőr a képén!
- Amennyiben a trágárkodást Te világosnak nevezed. – na erre már megtorpantam, természetesen rengeteg vaku villant.
- Na, idefigyelj Robert Pattinson! Jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! Semmi, ismétlem semmi közöd már hozzám, ergó nincs jogod nekem ilyen jellegű kérdéseket feltenni! Sőt, ha lenne valami közöd, akkor sem! A szexuális életem nem tartozik rád, igazából velem kapcsolatban semmi nem tartozik rád! Felfogtad végre?!
- Te is figyelj rám Zoé Shannon! Soha, de soha nem fogom engedni, hogy más nevelje fel az én gyerekemet, megértetted?!- vettük át a csomagjainkat közben, elég sok szempár szegeződött már ránk, de már nem akartunk vagy nem tudunk halkulni.
- Hát komolyan mondom, neked elment az eszed! Fogd már fel végre, hogy nem vagyok terhes! Sem tőled, sem pedig mástól! – időközben megláttam Annáékat, akik feszülten figyelték a kettősünket, így Roberttel mit sem törődve elindultam feléjük. Arra azonban nem számítottam, hogy egy erősebb mozdulattal visszaránt és fenyegetően belenéz a szemeimbe:
- Nem hiszek neked, amint már mondtam! Azt akarom, hogy menj el orvoshoz! Nem is, inkább azt akarom, hogy együtt menjünk el!
- Akarod? – nevettem el magam. – Robert, kérlek! Neked az égvilágon semmilyen jogod nincs akarni tőlem bármit is! Ne légy nevetséges!- próbáltam meg szabadulni.
- Nem viccelek!- szorította meg a karomat. – Pokollá teszem a londoni életedet, ha nem teljesíted, amit akarok.
- Akkor csak tedd pokollá!- téptem ki magamat végre a szorításából és rohamtempóban megindultam a barátnőm felé.
- Zoé, minden rendben? – ölelt át aggódva a barátnőm miközben Adam kivette a kezeimből a bőröndömet.
- Azzá is fogom tenni, azt garantálom! De meg fogod bánni, nagyon is!– robogott el mellettünk immáron Dean kíséretében az általam egykor hőn szeretett férfi.