Boldog Új Évet!

Sziasztok!


Először is szeretnék Mindenkinek Boldog, Sikerekben Gazdag Új Évet kívánni! Köszönöm, hogy olvastok!:)

Meg is hoztam a folytatást, ami remélem elnyeri tetszéseteket, nekem személy szerint ez az egyik kedvenc részem.;)
Köszönöm Aninak, és Csibimoon-nak a véleményüket, örülök, hogy ennyire felkavaró ez az egész:D

Jó olvasást!

Puszi!

Meré

u.i.: Most se kíméljetek:)

Eléggé megemelte a hangját, konkrétan beleremegtem. Ebben a percben ért ki Paul és Nina is, akik nagyon meglepődtek a feszültségen, hiszen nem tudhatták mi is történt ide kint ezalatt a pár perc alatt. Forgott velem a világ, nem akartam elhinni, hogy Robert képes volt ezt velem megtenni. Undorodva néztem rá, amitől láttam rajta, hogy kicsit megrökönyödik. Érzi talán, hogy most túl lőtt a célon? De kit érdekel? Most már késő.
- Mi a gond?- érdeklődött aggódva Paul.
- Az isten szerelmére válaszolj már!- kiabált rám Ian, amitől utat törtek az eddig elfojtott könnyeim. Tudtam, hogy nem vagyok terhes, de mégsem tudtam megszólalni. Egyszerűen csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, hiába próbáltam meg szólásra nyitni a számat. Egy hang nem jött ki rajta. – Hát én ezt nem hiszem el! – tette tarkóra mindkét kezét és elkezdett idegesen fel-alá mászkálni. – Mikor akartad megmondani mégis, mi? – kapta el a karomat ingerülten.
- Ian, miről beszélsz? – kérdezte Nina értetlenül.
- Ian, engedd el Zoé-t!- hallottam meg Robert ideges hangját.
- Fogd be! – üvöltött rá. – Ez nem a Te dolgod!- szemei villámokat szórtak.
- Ha az én gyerekem anyja, akkor igenis közöm van hozzá! – szintén ordított.
- Te szemétláda!- termett előtte Ian és kapta el a gallérjánál fogva, amitől az összes lány felsikoltott.
- Pancser!- vigyorgott rá szemtelenül.
- Héééé, Ian! Fejezd be!- kapta el az utolsó pillanatban Paul a karját, míg Kellan Robert karjait feszítette hátra. Rémisztőek voltak mind a ketten.
- Nem érdekel az egész. – tépte ki magát Paul szorításából. Elsétált a taxiig, ekkor éreztem, hogy muszáj megszólalnom. Elegem lett a külső szemlélő szerepből.
- Ian, de hát én… - nyeltem vissza a könnyeim.
- Csalódtam benned Zoé. – csapta be az autó ajtaját megvető pillantások közepette.
- De hát nem vagyok terhes. – már zokogtam, miközben elhajtott a taxi. Összerogytam a földre, az sem érdekelt, hogy csodálatos fotó fog megjelenni a címlapon. Nem érdekelt semmi. Úgy éreztem, hogy minden összeomlott.
- Zoé, gyere!- próbált volna Nina felsegíteni, de én megmakacsoltam magamat és megráztam a fejemet. – Kérlek. – ölelte át a vállamat. – Paul, segíts! Ti meg ne bámuljatok már! – gondolom Robert-ékre ripakodott rá.
- Oké, na gyere Zoé!- emelt fel a karjaiba Paul. – Nem kell az ingyen cirkusz a médiának sem. Nina, jössz velünk? Visszaviszem a hotelba. – akartam mondani, hogy csak oda ne, de nem tudtam abbahagyni a sírást.
- Persze, mehetünk. Viszont egy valamit hadd mondjak el nektek! Ha bármi baja lesz Zoénak vagy Iannek, akkor azt nagyon megbánjátok. – fordult vissza egy pillanatra.
- Tudok valamit segíteni? – ajánlkozott Kellan.
- Szerintem már épp eleget segíttettetek így is. – förmedt rá Nina, majd lehalkította a hangját. – Egyszerűen nem értelek benneteket! Miért fáj nektek más boldogsága mégis, mi? Azért mert ti nem vagytok azok, akkor már mindjárt más se legyen az? Szánalmasak vagytok. – szinte köpte feléjük a szavakat, akik mindezt néma csendben viselték.

Miután visszamentünk a szállodába még mindig nem sikerült megnyugodnom, bár már nem sírtam. Egyszerűen csak csalódott voltam és végtelenül szomorú.
- Köszönöm, hogy visszahoztatok. És, hogy nem a szobánkba vitettek. – nagyon hálás voltam Nináéknak, amiért engem támogattak.
- Ez csak természetes. – bólintott Paul. – De nem akarod elmesélni, hogy mi történt egész pontosan? – fogta meg a vállamat.
- Elmesélhetem, de holnapra már az egész világ tudni fogja. – húztam meg a vállamat egy keserű mosoly kíséretében. – Bár jobb, ha tőlem halljátok.
- De csak tényleg akkor, ha el szeretnéd mondani. – ült le mellém Nina is.
- Ian azt hiszi, hogy terhes vagyok Robert Pattinson-tól. – mondtam ki egy szuszra, mire mindketten kikerekedett szemekkel bámultak rám.
- Honnan szedte ezt az emeletes marhaságot? – Paul körülbelül úgy tette fel a kérdését, mintha a hét viccéről érdeklődne. Bár valljuk be, ez az is.
- A drágalátos exemtől. Mikor kimentem levegőzni, akkor utánam jött és előadta nekem az elméletét, de nem igazán foglalkoztam a dologgal. Aztán kint, a taxinál volt egy kis konfliktus Kristen és köztem, amin Ian nagyon felhúzta magát és veszekedésig fajultak a dolgok. Majd egyszer csak Rob a képébe vágta, hogy terhes vagyok és, hogy egyetlen kérdés, hogy melyikük az apa. A többit már tudjátok.
- Ez egy tahó. – kommentálta a rövid eseménytörténetet Nina. – Ian meg egy barom. Most azonnal beszélek vele!- pattant fel, de Paul a karjáért nyúlt.
- Nina, ne! Ian nem értékelné, most nagyon ideges és amúgy is utálja, ha beleszól bárki is az életébe.
- Na de.- tiltakozott.
- Paul-nak igaza van és amúgy is teljesen felesleges lenne. Ezt nem neked kell megoldani. – erőltettem egy mosolyt magamra és keltem fel.
- Biztosan jó ötlet ez? – kérdezte Paul. – Nem kellene várni, ameddig lehiggad egy kicsit?
- Nem, mert túlságosan szeretem ahhoz, hogy elveszítsem egy ilyen orbitális baromság miatt. Muszáj ezt most letisztáznunk, nem akarom, hogy ezen kattogjon az agya.
- Tényleg szereted, és ő is téged. Meg fogjátok oldani. – ölelt át Paul. – Ha szükséged lenne ránk, akkor itt leszünk, igaz Nina?
- Igen, nagyon drukkolok.- ölelt meg ő is.
- Köszönöm.
Elindultam a közös szobánk felé, bár nagyon nem tudtam, hogy mégis mire számíthatok. Az is lehet, hogy már összecsomagolta a dolgaimat és kint vár a bőröndöm az ajtó előtt. Lehúztam a kártyámat, majd beléptem a szobába. Rémisztő látvány fogadott. Az üvegasztal ripityára volt törve a nappali rész közepén, de a TV sem volt jobb állapotban.
- Úristen. – teljesen elhűltem a pusztítástól. – Ian!Ian!Hol vagy? – kezdtem kétségbe esni, amikor meghallottam a víz csobogását, így az irányt a fürdő felé vettem és kopogás nélkül benyitottam. Ian sűrű káromkodások közepette a csapnál állt és folyatta a vizet a kezére, amiből dőlt a vér.
- Te jó ég! – léptem azonnal mellé. – Jól vagy???Hadd segítsek!- nyúltam a kezéért, amit azonban félre csapott.
- Nem kell a segítséged. Menj ki légy szíves.
- Na de. – próbáltam újra a kezéért nyúlni.
- Azt mondtam, hogy menj ki!- kiabált rám, ám én meg sem moccantam.
- Eszem ágában sincs! – néztem vele farkasszemet.
- Ne kényszeríts, hogy én magam tegyelek ki. – hihetetlenül dühös volt és azt hiszem, hogy csalódott is, ami a legrosszabb párosítás a világon.
- Nem fogod megtenni. – maradtam higgadt. – Nem félek tőled, Ian. – húztam végig a mellkasán a kezemet, ám ingerülten elkapta azt.
- Nem játszhatsz velem, Zoé! Én nem vagyok az a szerencsétlen Damon! – szűrte a fogai között zaklatottan.
- Én meg nem vagyok Katherine! Miért akarnék Veled játszani, hm? Nem lenne értelme! – vágtam vissza most már én is ingerültebben, utáltam, hogy nem bízik meg bennem.
- Akkor miért nem mondtad el, hogy gyereket vársz? Miért az expasidtól kellett nekem megtudom mindezt, mi? - nem is tudom, hogy milyen volt nagyobb. A dühe vagy a fájdalma ebben a percben.
- Talán azért, mert nem volt mit elmondanom!
- Szóval a gyerek az övé? Hát ez rohadt jó! – csapott egyet a csempére. - Akkor most biztosan örül a fejének, mert így vagy úgy, de visszaszerzett magának.
- Ian, mondd, miről beszélsz?- képedtem el. – Robert és köztem soha az életben nem lesz már semmi. Téged szeretlek az isten szerelmére, mikor fogod fel végre?!- zártam el közben a csapot, ugyanis egy ideje már feleslegesen folyt csak a víz. Így azonban sikerült úgymond sarokba szorítania, jobban mondva a falnak szorítania, úgy, hogy ha akarnék se tudni kimenni a fürdőből.
- Naiv vagy, ha azt hiszed, hogy Rob nem fog harcolni érted és a gyerekéért. – csúsztatta a kezét a hasamra.
- Te pedig hülye, ha még mindig azt hiszed, hogy terhes vagyok. – mondtam ki nemes egyszerűséggel.
- Tessék? Nem vársz gyereket Roberttől?- mély döbbenet futott át az arcán.
- Nem, és ha adtál volna még nekem 1 percet, akkor már rég elmondhattam volna. Ian, én nem vagyok terhes sem Roberttől, sem pedig Tőled. Múló rosszullét volt az egész, semmi több. Érted?- húztam fel a szemöldökömet kérdően.

Jövő 3.

Sziasztok!

Most is köszönöm a véleményeiteket!:)
Természetesen kifog derülni minden a múltból, lesznek olyan fejezetek, amik arról a bizonyos 1 évről és szakításról fognak szólni, csak türelem. :)
Drága Csibi! Ha ezt a fejezeted elolvasod, kérdésedre választ fogsz kapni. ;)

Jó olvasást Mindenkinek!

Puszi

Meré


u.i.: Ez a fejezet egy kicsit hosszabb lett, de nem akartam annyira gonosznak tűnni:P

Miután mindenkit még vagy tízszer biztosítottam arról, hogy jól vagyok, végre nyugodtan szürcsölgethettem a kólámat. Egy idő után a többiek elmentek táncolni, csak Ian maradt velem ülve.
- Drágám, miért nem mész a kollegáiddal, barátaiddal egy kicsit szórakozni? Nem kell egész éjszaka őrizned. –ültem be az ölébe és nyomtam egy puszit a tarkójára. Nem szerettem volna elrontani az ünneplését.
- Zoé, én így is kitűnően érzem magamat. – tűrt el egy hajtincsemet a szememből a fülem mögé. - És eszem ágában sincs felügyelet nélkül hagyni, vagyis lezártam a témát, hiába hízelegsz. – jelentette ki határozottan.
- Hát jó. – húztam meg a vállamat és visszamásztam a saját fotelembe.
- Most megsértődtél? – sóhajtott fel bosszúsan.
- Nem, csak rosszul esik, hogy nem bízol bennem, ennyi. – húztam meg nem törődöm stílusban a vállamat.
- Ezt meg miből gondolod?- tárta szét a karjait értetlenül. – Én bízok benned, és ezt Te is tudod pontosan.
- Aham, persze. Kimehetek egyedül egy kicsit a levegőre? – kérdeztem.
- Nem, mert féltelek. – rázta meg a fejét. – Veled megyek.
- Erről beszéltem. – bólintottam morcosan.
- Miről? Hogy aggódom érted?!- kissé felhúzta magát.
- Ian, de mondtam már, hogy jól vagyok. Mi kell még?– sóhajtottam fel.
- Azelőtt is jól voltál, mielőtt összeestél. – kezdett begurulni. - Tudod Te, hogy mit éreztem akkor, amikor megláttalak összecsuklani a színpadon, hm? Tisztában vagy azzal, hogy mindenkire a frászt hoztad, különösképpen rám???
- Nem szándékosan estem össze, csak, hogy tudd. És akkor most ezentúl mindig ez lesz?Huszonnégy órás bébiszitter leszel? –vágtam hozzá nem túl kedvesen.
- Na jó, szerintem ezt a beszélgetést most fejezzük be! – csattant fel kissé hangosabban a kelleténél, mivel sokan felénk fordultak, így halkított a hangján. – Ha már az is bűn, hogy aggódom érted, akkor nem érdekel az egész. Felőlem aztán oda mész, ahova akarsz. – kortyolt egyet az italából, majd felállt és megindult a táncoló tömegbe.
Ez szuper. Sikeresen összevesztünk egy nyilvános rendezvényen. Gratulálok magamnak, amiért kiprovokáltam a vitát, de hozzá teszem, nem csak én vagyok a hunyó. Fogtam a kólámat és kimentem a kerthelyiségbe, amire nem igazán lehetett bentről rálátni. Rám fért egy kis friss levegő, hogy kiszellőztessem a fejemet. Megbántottam Ian-t, a francba. – csaptam le a poharamat az egyik kis asztalra.
- Minden oké? – hallottam meg egy hangot.
- Mit akarsz, Rob? – fordultam felé unott arccal, semmi kedvem sem volt egy újabb vitához. Pedig mi aztán tudunk vitázni, ezt anno sikerült is bebizonyítanunk.
- Harapós kedvedben vagy, ahogy látom. – húzta mosolyra a száját, majd kortyolt egyet az italából.
- Nyertél, tied a hangszóró. – teátrálisan megtapsoltam.
- Ismerlek. Méghozzá elég közelről. – vonta meg a vállát. – Szóval minden rendben, jól vagy?
- Ajj, ne kezd Te is! Jól vagyok! Esetleg betűzzem is el?! – kezdtem megint dühös lenni.
- Nincs szükség rá, értek a szóból. –rázta meg a fejét. - Csak tudod fura volt, hogy összeestél. – lépett hozzám közelebb.
- Na, ne mondd. Nekem is. Egyéb megjegyzés? – forgattam meg a szemeimet, majd hátráltam egy lépést.
- Inkább kérdésem lenne. – fürkészte az arcomat.
- Ne csigázz. – vágtam egy savanyú fintort, majd ki ittam a maradék kólámat.
- Terhes vagy?- mi??????????????????????????????
- Hogy mi van?! – köptem ki a kólát.
- Jól hallottad. A kérdésem teljesen komoly. – és tényleg komoly arcot vágott hozzá. A szemében azonban egy fura csillogást véltem felfedezni.
- Hogy jut ilyesmi eszedbe?- botránkoztam meg.
- Logikus kérdés, nem gondolod? - most komolyan gondolja???
- Nem, abszolút nem. És amúgy is, valószínű, ha így lenne, akkor sem veled tárgyalnám ezt meg. És, ha most megbocsátasz. – indultam vissza a terembe, de elkapta félútón a karomat.:
- Velem ne szórakozz! – a szemei dühösen csillogtak.
- Aú, Rob, ez fáj! Eressz el! Mit akarsz? – próbáltam kiszabadulni.
- Jogom van tudni, ha a gyerekemet várod. – kiabálta az arcomba. - Vagy talán Ian-nel neveltetnéd fel? – húzta keresű mosolyra a száját.
- Nem várok gyereket. – mondtam a szemébe.
- Nem hiszek neked. – na a régi lemez, a bizalmatlanság.
- Pedig kénytelen leszel. – téptem ki a karomat a kezei közül, majd berohantam a bárba. A fejem őrülten zakatolt.
- Hol voltál? – teremtett le azonnal Ian, amikor visszahuppantam a fotelembe, még az sem zavarta, hogy a kollegái is jelen vannak.
- Szívtam egy kis friss levegőt. – próbáltam minél normálisabban válaszolni, hogy még véletlenül se látszódjon rajtam a zaklatottság.
- Értem. – bólintott, de láttam rajta, hogy szívesen mondana még valamit. Félve ugyan, de a kezemet az övére csúsztattam és eltátogtam egy „sajnálom”- ot, mire a kezemet a szájához emelte és egy csókot nyomott rá. Ezzel el se tudta szerintem képzelni, hogy milyen szinten sikerült megnyugtatnia.
- Nem lenne baj, ha mi most lelépnénk? – vetette fel az ötletét a többieknek címezve, aminek bevallom őszintén, nagyon is örültem. Nem szerettem volna még egyszer Roberttel lefolytatni egy beszélgetést a nem létező terhességemről.
- Abszolút nem. Szerintem mindenki meg fogja érteni, ha most elmentek. – felelte Zach.
Egy elég hosszasra nyúló búcsúzkodás után kézen fogva elindultunk a hátsó kijárat felé. Arra azonban nem számított egyikünk sem, hogy a komplett Twilight stáb is ekkor készül távozni a helyszínről. Amikor megláttam őket, egy pillanatra meg is torpantam, ám végül felszegett fejjel sétáltam végig Ian-nel a megrendelt taxi-ig.
- Bocs, de azt mi rendeltük. – közölte foghegyről Kristen és egy erősebb mozdulattal arrébb lökött az autó elől, kevésen múlott, hogy nem a földön kötöttem ki.
- Oh, bocsánat. – suttogtam lehajtott fejjel.
- Nem, Zoé, ne kérj bocsánatot! – kapta fel a vizet Ian. – Kulturáltabban is közölhette volna ezt Kristen.
- Ian, semmi szükség erre. – próbáltam csitítani, miközben a fotósok is előkerültek valahonnét. – Megyünk egy másikkal. – húztam vissza a karjánál fogva, de lerázott magáról.
- Itt már rég nem a taxiról van szó! – kelt ki magából. -Ezek itt- mutatott rájuk- azt hiszik, hogy beléd törölhetik a lábukat, csak mert szakítottál Roberttel. És ha még ez nem lenne elég, akkor most pedig velem vagy, mert engem SZERETSZ. – nyomta meg az utolsó szót. Micsoda bűn, hűűű!- sosem láttam még ilyen idegesnek és flegmának.
- Ezt nem itt kellene megbeszélni, haver. – sandított ki a paparazzikra Kellan.
- Oh, hát pedig ezt most fogjuk megbeszélni, ugyanis rohadtul unom azt a stílust, amit a barátnőmmel szemben megengedtek magatoknak. Egyszer s mindenkorra tisztázzunk valamit! Zoé nem csalta velem Robertet, ezt jobb, ha megjegyzitek.
- Miért hiszed azt, hogy csak a drágalátos Zoé körül forog a világ? – kérdezett vissza Ashley. – Mit érdekel minket, hogy éppen kinek a hátán akar felkapaszkodni, hogy címlapokon szerepelhessen?
- Én.- kezdtem volna bele, de a párom közbe vágott.
- Vond vissza, amit mondtál! Vond vissza, különben olyat teszek.– jobb lesz, ha küldök egy sms-t Paulnak, hogy jöjjön ki.
- Srácok, elég legyen már ebből! – állt közéjük Kellan. – Nem kell a műsor.
- Kellannak igaza van. – szólt közbe Nikki és Jay is egyszerre.
- Nem én kezdtem. – sziszegte Ashley arcától pár centire Ian.
- Nem is én. Kris csak szólt, hogy ő rendelte a taxit.
- A lökést Te szólásnak nevezed?
- Kris csak arébb taszította.- kelt Kristen védelmére Taylor.
- Nem akartam fellökni. – kissé magasabb hangon közölte ezt Kris.
- Oh, majd mindjárt az jön, hogy magától esett el majdnem! – Ian közel volt a robbanáshoz.
- Tisztára, mint az oviban!- csattantam fel végre. – Fejezzétek ezt be! – sikerült elérnem, hogy mindenki rám nézzen a kirohanásom végett. Ian és mindenki más meglepetten, míg Rob vigyorogva fogadta a magas c-met.
- Na látod, a barátnődet hidegen hagyja, hogy mit gondolunk. – szólalt meg Rob. – Akkor Te se foglalkozz ezzel.
- Hadd döntsem már el én, jó?!
- Kérlek, ahogy óhajtod. – húzta meg lezserül a vállát. - A gyerekem neveléséről is Te akarsz dönteni?- erre a kérdésre meghűlt az ereimben a vér.
- Miről beszélsz? – hökkent meg Ian, csakúgy, ahogy mindenki.
- Neked nem gyanús, hogy Zoé rosszul volt? Vajon mitől lehet rosszul? – kérdezte enyhe cinizmussal és tudálékos képpel, amit kedvem lett volna ebben a percben beverni.
- Robert fejezd ezt be!- kiabáltam rá.
- Bármitől. –vágta rá talán túl gyorsan is Ian.
- Én is ezt mondom. Valószínű, hogy gyereket vár. A kérdés csak az, hogy vajon melyikünk a boldog apa? – jelent meg egy gúnyos vigyor az arcán.
- Zoé, ez igaz?- az arca fájdalmas grimaszba torzult. Nem hiszem el, hogy megkérdezte. Hát ennyire nem bízik bennem? – Válaszolnál?! - minden szem rám szegeződött, mialatt Ian szemei elkeserítettek.

Jövő 2.

Sziasztok!

Nagyon köszönöm Szaszámnak és Csibimoon-nak a bíztató sorokat! :)
Cserébe meg is hoztam a folytatást:)

Jó olvasást hozzá!:) Véleményeket most is várom:D

Puszi!

Meré


Az afterparty-ra már nagyon jókedvűen érkeztünk meg, köszönhetően a sorozat valódi díj esőjének. Minden oka megvolt a stábnak, hogy ennyire vidámak legyenek, ez a hangulat pedig nagyon könnyen átragadt rám is, így minden eddigi szorongásomat félre téve lépkedtem Ian-nel kézen fogva, egy széles mosollyal az arcomon. Hihetetlen boldogsággal töltött el, hogy szerelmem és barátai ennyi elismerést kaptak. Egy karaoke bárba mentünk, ami már zsúfolásig tele volt a hírességekkel és az újságírókkal egyaránt.
- Ott a mi asztalunk!- törte az utat Paul magabiztosan egy elég terjedelmes asztal felé, ami mellett kényelmes bőrfotelek vártak minket. Először mindenki elfoglalta a helyét, majd a srácok elindultak egy kis innivalóért.
- A kedvenc koktélod. – tette le elém a Mojitót Ian egy puszi kíséretében.
- Egy angyal vagy. – viszonoztam pusziját, mire a többiekből egyszerre tört ki a nevetés, de annyira, hogy hirtelen mindenki a mi asztalunk felé fordult. Így a helyzet kissé kényelmetlenné vált, de próbáltam nem tudomást venni a bámészkodókról.
- Most mi van? Én ilyen kettős személyiség vagyok. – vigyorgott kajánul szerelmem, mielőtt megcsókolt volna.
- Jah, angyal az ördögök között maximum. – veregette hátba még mindig nevetgélve Paul.
- Mondja ezt az, aki blöki vérrel táplálkozik. – „vágott” vissza neki vigyorogva Ian.
- Zoé, nincs kedved egy kis karaoke-hoz?Amíg a srácok szétzrikálják egymást?- nézett rám boci szemekkel Nina és Katerina.
- Hát.- húztam a számat.
- Na, légyszi. Csak egyetlen számot.
- Muszáj ilyen kellemetlen helyzetbe hoznom Ian-t? – próbáltam minél jobban érvelni.
- Miről beszélsz életem? – kérdőn nézett rám az érintett személy.
- Holnap minden újság a fals hangú barátnőddel lesz tele, nem gondolod? – nevettem.
- Na, sipirc a színpadra. – adott egy bátorító csókot. – Csajok, húzzátok magatok után!
- Értettük! Na gyere ! – karon ragadtak és már nem volt menekülés számomra.
- Hé, csajok, csak lassan! A színpad nem szalad el.– már én is velük egyet nevettem, bár bevallom semmi kedvem nem volt ennyi ember előtt nyilvánosan beégni, de hát ez az én formám. Nina, ahogy elhaladtunk a keverő pult mellett, máris közölte: Beyoncé: Single Ladies!
- Oh, jajj nekem! – de már nem volt visszaút, már a színpadra lépkedtünk fel mindhárman:
- Hármunk közül neked van a legjobb hangod, állj középre, légy 3 percre Beyoncé. – tolt előre Katerina.
- Hogy mi???- kerekedtek ki a szemeim, ez még viccnek is rossz!
- Jól hallottad! A koreográfiát tudod, ugye? – kérdezte Kat.
- Öhm, sokszor láttam a Glee-nek azt a részét. – gondolkoztam el egy pillanatra.
- Akkor csak semmi pánik. Táncolunk veled. – vigyorgott rám Nina.
- Na de. – próbáltam volna kifejezni nem tetszésemet, de a konferanszé belém fojtotta a szót.
- Akkor lássuk a színpadon a Vámpírnaplók gyönyörű Elenáját és bosziját, valamint Ian szintén szépséges barátnőjét. Nina, Katherina és Zoé, tiétek a színpad! – konferált fel minket a srác.
- Utállak Titeket. – sziszegtem.
- Túléljük. – vigyorogtak, majd elkezdtek a színpad közepe felé tolni. A közönség hatalmas tapssal fogadott minket, kivéve egy társaságot, az Alkonyat szereplői rezzenéstelen arccal vizslattak bennünket. Ezen nem volt időm jobban elgondolkozni, ugyanis felcsendültek Beyonce slágerének első akkordjai. Magam is meglepődtem, hogy mennyire sikerült levetkőznöm mindennemű gátlásomat a dal közben. Teljesen átadtam magam a zenének, a csajokkal úgy ráztuk, ahogy kell. A szám végén őrjöngés tört ki, mi pedig kifulladva ugyan, de széles mosollyal az arcunkon hajoltunk meg többször is. Lassan indultunk lefelé, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt és elkezdett velem forogni a világ, ezért megtorpantam.
- Jól vagy? – kapott el Nina aggódva. – Holtsápadt vagy.
- Nem..nem…nem kapok…kapok le-ve-gőt… - kapaszkodtam belé, kezdett elhagyni az erőm.
- Ian!- sikították egyszerre a lányok, miközben én éreztem, hogy összecsuklom.

Ian

Láttam Zoén, hogy valami nem stimmel vele, ezért megindultam a színpad felé aggódva, de nem érkeztem meg időben. A csajok vérfagyasztó sikolya halálra rémített, főleg, amikor megláttam a barátnőmet összeesni. Szerencsére utat engedtek nekem, így egész gyorsan felugrottam a színpadra, hogy felemelhessem szerelmemet.
- Kicsim!- próbáltam felrázni. – Hallasz engem?- nem érkezett semmi válasz, kezdtem kétségbe esni. – Nincs ezen az átkozott helyen egy orvos?! – keltem ki magamból.
- Mi történt vele? – jelent meg mellettem Pattinson is, na csak ő hiányzott innen.
- Menj innen, levegőre van szüksége. – mordultam rá.
- Te már csak tudod!- jegyezte meg cinikusan.
- Nem mondom még egyszer, hogy menj innen!- kezdtem kijönni a béketűrésemből.
- Hé, Ian, ne!- fogta meg a vállamat Paul nyugtatóan.
- Ian. – hallottam meg Zoé nyöszörgését, mire azonnal felé fordultam.
- Zoé, hogy vagy??? Mi történt??- zúdítottam rá az összes kérdésemet.
- Azt hiszem jobban. Már kapok levegőt. – próbált meg felülni.
- Nem kellene még feküdnöd egy kicsit? – nyúltam érte.
- Már jobban vagyok, drágám. – jelent meg egy halvány mosoly az arcán.
- Biztosan minden oké? – aggódott érte Nina.
- Persze, csak sokat ugráltam. – jelent meg egy halvány mosoly az arcán.- Segítesz felállnom? – kapaszkodott bele a karomba.
- Ha tényleg így gondolod, akkor gyere. – segítettem fel óvatosan.
- Nem kellene orvoshoz vinni? – már megint ez a Pattinson.
- Jól vagyok, már mondtam. – mosolygott rá Zoé kedvesen, amitől kissé rosszul éreztem magam. Nem voltam féltékeny, csak egyszerűen nem tetszett, hogy Robert egyetlen mondatával mosolyra készteti Zoét.
- Akkor legalább menjünk haza, oké? – néztem rá kérlelő tekintettel.
- Semmi szükség nincs rá. Már teljesen jól vagyok. Különben is ünnepelni jöttünk, nem igaz?
- Biztos nem kellene pihenned?- kérdezett vissza Paul, amiért hálás voltam.
- Teljesen. Nem sokat ettem ma, valószínűleg leesett a vércukor szintem. Iszok valami jó kis cukros üdítőt és kutya bajom sem lesz már. Ne aggódjatok értem. Csak menjünk vissza az asztalhoz. – karolt belém.
- Ahogy szeretnéd. – felesleges vele vitatkoznom, nem akartam jelenetet rendezni, így lassan visszakísértem az asztalunkhoz a kíváncsi tekintetek közepette.

Meglepetés

Sziasztok!

Tudom nagyon régen jelentkeztem, de most itt vagyok. :)
Elvileg már Karácsonykor hoztam volna Nektek ezt a fejezetet, de mivel eléggé gyorsan elment és még feleszmélni sem volt időm, így ez elmaradt sajnos.
De most ejtenék néhány szót arról, hogy milyen fejezetet hoztam is Nektek.
Először is fogalmam sincs, hogy máshol volt-e már ilyen rendhagyónak számító rész, ugyanis ez a rész 1 évvel később játszódik, mint ahol abbahagytam. Tudom, most sokatoknak elkerekedett a szeme, vagy éppen szidtok, esetleg kinevettek érte. Mindenki döntse el, hogy mennyire vagyok ez miatt hibbant:)
Oka van annak, hogy nem közvetlen folytatás jön, ugyanis ez a rész (és nem titok, van még utána is készen)már régóta motoszkált a fejemben, egyszer haza felé a vonaton sikerült megfogalmaznom és bepötyögnöm :)
Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy kinek fog tetszeni és kinek nem, amit kommentben várok, ugyanis ha van rá igény, akkor ennek a folytatását még ma este, késői órákban felteszem. Van egy kis előnyöm, szóval érdeklődés esetén néhány napig biztos lenne így a friss.
Eleinte nem akartam felrakni, de mivel úgy gondolom, hogy megérdemlitek végre, hogy olvassatok Tőlem valamit, ne csak ígéreteket, így most megosztom Veletek!:)

Köszönöm, hogy még olvastok!

Millió puszi:

Meré:)

u.i.: Ne kíméljetek majd sem a chat-ben, sem kommentekben, mert úgy érzem, most kapni fogok hideget és meleget egyaránt. :)



1 évvel később...


A nagy fekete limuzin lassan begördült a díjátadó helyszínére, ezzel egy időben az én gyomrom pedig zsugorodásnak indult. Nem akartam találkozni vele és a többiekkel, hogy megvető szemekkel végig mérjenek, amiért lepaktáltam az „ellenséggel”. Különben mekkora baromság már ez az ellenségeskedés, annyira gyerekes, de komolyan. Persze tudom a presztízs, a pénz, no és a rajongók. De miért is ne szerethetné valaki mindkettőt? Miért kellene bárkinek is választania a két produkció között? Na ez az, ami számomra rejtély. Ez nem háború, vagyis nem olyan értelemben. És mégis, ilyenkor mindig rácsodálkozom az emberi butaságra, mert igen, én annak tartom.
- Min tűnődsz ennyire édesem?- nézett rám az igézően kék szemeivel Ian.- Félsz?
- Igen, bevallom, félek. Nem tudom, mit várhatok tőlük.
- Emiatt ne aggódj, nem engedem, hogy bántsanak. És amúgy sem hinném, hogy jelenetet akarnának rendezni. A Summit tutira nem örülne a felesleges cirkusznak.
- Igazad lehet. – tettem a kezemet a kezére. – De attól még izgulok.
- Figyelj nem muszáj megtenned, ha nem akarod. – mondta nagyon komoly hangon. – Ezt úgy értem, hogy még visszakozhatsz. Egy szavadba kerül csak és a limuzin visszavisz a hotelba, én pedig megyek, ahogy tudok. Nem szeretném, ha egész este szoronganál.
- Nagyon aranyos vagy, hogy így aggódsz és ezt felajánlottad, de nem akarlak cserben- hagyni. Meg különben is, én hozzád tartozom és nem a sorozathoz. Ha ők ezt nem értik meg, akkor az már legyen az ő bajuk, nem igaz?- sikerült kicsit összeszednem magamat a páromért.
- Nem csak erről van szó, azt hiszem. – somolygott.
- Hanem?
- Úgy gondolom, hogy elsősorban azért haragszanak rád, mert szakítottál Roberttel. Azt hiszik szerintem, hogy mi már akkor összemelegedtünk.
- Akkor ezt nagyon rosszul hiszik. A szakításunkhoz semmi közöd, azt mi szúrtuk el Rob-bal.
- Én ezt mind tudom, de vajon ők is tudják ezt?
- Mire akarsz kilyukadni? – húztam fel kérdően a szemöldökömet.
- Csak arra, hogy…azt hiszem megérkeztünk. – szakította félbe a gondolatát. – Na, jössz vagy maradsz?
- Ilyen könnyen megszabadulnál tőlem? – vigyorogtam rá. – Természetesen jövök.
- Okés, akkor először kiszállok én, majd pedig kisegítem a gyönyörűséges barátnőmet is. – bólintott.
- Akkor én szállok ki utolsónak? – nevettem, mire egy csúnya nézést kaptam válaszul. A következő percben már ki is szállt a luxusautóból, majd némi kötelező fotózkodás után visszalépett értem, hogy kisegítsen. A tömeg szó szerint felmorajlott, mert bár nyíltan vállaltuk a kapcsolatunkat, mégse számított arra ezek szerint senki, hogy pont egy ilyen eseményen is megjelenünk együtt. Próbáltam mosolyogni, de azt hiszem ez inkább hasonlított vicsorgásra, mint őszinte mosolyra. Bár abban a percben egy valami zakatolt csak a fejemben, mégpedig az, hogy minél előbb tovább léphessünk a gépek elől. Ian megérezte rajtam a feszültséget, megszorította a kezemet, majd megszólalt:
- Köszönjük, de ennyi fotó bőven elég lesz! Menjünk drágám. – karolta át a derekamat és húzott magához közelebb.
- Sajnálom. – suttogtam lehajtott fejjel.
- Ugyan, én is untam már őket egy kicsit. – adott egy puszit a nyakamra, amitől a jól ismert és mégis annyira kellemes bizsergés futott át a testemen. –
- Áh, Zoé, Ian! – jött velünk szembe mosolyogva Paul és Nina.
- Sziasztok!- üdvözöltük egymást. – Mi a helyzet odabent?- érdeklődött a párom.
- Nos, a Twilight cast már megérkezett, le is ültek a helyükre.
- Oh. – fújtam ki a levegőt.
- Hé, nem lesz gond Zoé!- nyugtatott Nina. – Nézz át rajtuk, ha beszólnának, ennyi. És különben is, ott a mi csapatunk, megvédünk. Nem igaz srácok?
- De, ez egyértelmű. – bólintott Paul.
- Kicsim, ha úgy érzed, inkább kint maradnál, én megértem azt is.
- Tudom, de örökké nem bujkálhatok, és amúgy is szeretném látni, ahogy bezsebelitek a díjakat.
- Ez a beszéd!- kacsintott rám Nina. – Akkor mehetünk is!- karolt bele Paulba, én pedig még közelebb bújtam Ian-hez, ami alatt bementünk a díjátadó show stúdiójába.
Monumentális díszlet fogadott bennünket, amin már meg sem lepődök. Ebben a világban minden lehetséges. Időközben egy kamerát szó szerint az arcomba toltak, kis híján sikerült lefejelnem a készüléket, így azt Ian kissé dühösen tolta félre előlem.
- Fogadjuk nagy tapssal a Vámpírnaplók sztárjait! – irányult ránk minden tekintet, ahogy a műsorközlő észrevette a jelenlétünket. Ó hogy az a! Felcsendült a Requiem for a dream betétdala, ami éppen eléggé feszültté tette a bevonulás eddig sem kellemes menetét. Szerettem volna abban a percben láthatatlanná válni, amikor Robert és a többiek megpillantottak. Futó tűzként adhatták tovább az információt, hogy itt vagyok, ugyanis minden egyes lépésemet árgus szemekkel és pusmogással figyelték, ezt pontosan láttam. És hogy még mit láttam a szemükben? Mindent, egyszerűen mindent, amit a szem, tükrözni tud, csak épp nem egyszerre. Pechemre pont az előttük levő sorba volt a helyünk, így konkrétan szinte Ian-ék minden egyes kollegáján át kellett esnünk, főleg, hogy én mentem előre. Kedvesen, két puszival fogadott mindenki, de ez nem oldott semmit sem a feszélyezettségemen, főleg, mert éreztem a hátamban a megvető pillantásokat. Rájuk nézni azonban továbbra sem mertem, így csak haladtam a célom, jelen pillanatban a helyem felé, ami azt eredményezte, hogy kis híján orra buktam a saját lábamban, Ian csak az utolsó pillanatban tudott utánam kapni.
- Minden oké Zoé? – simogatta meg az arcom, miután sikeresen leültem végre.
- Persze. – bólintottam.
- Akkor oké. – nyomott egy puszit az arcomra.
- Bocs, de az enyelgést intézzétek el otthon. – krákogott a hátunk mögött Ashley Green.
- Ne haragudj, de hozzám szóltál?- fordult felé Ian, féltem, hogy nagy cirkusz van kilátásban, ezért a kezemet a combjára tettem, jelzésképp, hogy ne is törődjön vele.
- Igen, meg a drágalátos barátnődhöz. – a hangjában érezhető volt a megvetés.
- Ian, hagyd! – fordítottam magam felé. – Nem kell a balhé, oké?
- De csak miattad. – suttogta dühösen, majd megszorítva a kezemet, a színpadra kezdett koncentrálni. Szerencsére Ash is ennyiben hagyta a dolgot, így különösebb atrocitás nélkül vehette kezdetét a show, majd a díjátadó maga.
- A nézők szavazatai alapján a legjobb színész idén… Ian Somerhalder!!! – jelentette be Kelly Clarkson.
- Ez szuper! Gratulálok!- fordultam szerelmem felé, aki hirtelen megcsókolt, amit persze 5 kamera vett fel kapásból. Rendesen egymásba feledkeztünk, csak arra váltunk szét, ahogy Nina köhintett egyet diszkréten.
- Ezt még megünnepeljük kettesben. – adott egy utolsó kis csókot.
Én is így gondoltam. – vigyorogtam rá szélesen, majd elengedtem, hogy átvehesse a jól megérdemelt díját, én pedig örömmel tapsoltam neki. Látszott rajta, hogy mennyire meglepte az, hogy sikerült megnyernie ezt a versenyt, hiszen többek között Robert mellett esélytelennek tartotta magát.

Boldog Mikulást!:)

Sziasztok!

Tudom, hogy már mindenki a pokolba kíván, amiért ennyire elhanyagolom a blogomat, de sajnos annyi minden összejött az utóbbi időben, hogy semmi energiám nem volt arra, hogy folytassam Zoé történetét. Persze tuti unjátok már a bocsánatkéréseim, szóval most inkább még egy kis türelmet szeretnék kérni Tőletek!
Annyit elárulhatok, hogy vannak készen részeim, de azok még későbbiek, szóval rengeteg ötletem van még, már csak elegendő idő és energia szükséges a leírásukhoz:)
Szeretném, ha kommentbe megírnátok, hogy egyáltalán van-e még igényetek arra, hogy folytassam a blogot, hogy lássam, mennyien érdeklődtök még a történet iránt. Ezt előre is köszönöm!

Mindenknek Boldog Mikulást kívánok!

Millió puszi!

Meré

15.

Sziasztok!

Tudom, hogy nagyon eltűntem. Rengeteg oka volt ennek, nyomós oka, de erről nem szeretnék nyíltan beszélni. Szükségem volt egy kis visszavonulásra úgymond.
Meghoztam a folytatást, remélem még érdekel Benneteket. :) Ha ez így van, akkor kérlek komizzatok, hogy tudjam, van igényetek a további részekre.:)

Előre is köszönöm!!!

Puszi!!!

Meré


15.rész

A kérése kissé bénító hatással volt rám, ugyanis abban a másodpercben sikerült kiesnem a ritmusból, és kis híján eltanyáltam a saját két lábamban, mikor földet értem. Értetlenül pislogtam rá, hiszen azt hittem, ezt egyszer már megbeszéltük és túl vagyunk a dolgon, de lehet, hogy mégsem? Mikor meglátta a rajtam a hezitálást, hozzátette, úgy hogy csak én hallhassam:
- Persze barátilag. – erre egy nagyot sóhajtottam, mégiscsak megértette múltkor a lényeget, szerencsére.
- Szívesen.- bólintottam, amire egy széles mosolyt kaptam válaszul.- De csak, ha én főzhetek.-tettem hozzá.
- Ha ragaszkodsz hozzá.
- Igen. - bólintottam, majd tartásba álltam:- Így már menni fog? – kérdeztem meg hangosan, elvégre mi most gyakoroltunk.
- Igen, nagyon köszönöm! Remélem már Nikki sem fog félni tőlem. – vigyorgott.
- Eddig sem féltem. – lökte oldalba nevetve Nikki, míg én mosolyogva elsétáltam Rob-hoz, aki láthatóan nagyon tűnődött valamin.
- Gond van?
- Nem, csak elgondolkoztam. – rázta meg a fejét.
- Értem. – ha nem akar beavatni, akkor úgysem fog, kár lett volna faggatnom. Inkább tartásba utasítottam a társaságot és tovább mentünk a keringő tanulásában. Egész jól haladtunk már késő délutánra, így úgy döntöttem, hogy 3 óra intenzív gyakorlás mára bőven elég volt mindenkinek.
- Rendben, mára legyen elég ennyi! – kapcsoltam le a zenét mosolyogva. – Köszönöm, hogy el tudjátok viselni a hajcsár lényemet.
- Oh, volt már rosszabb hajcsárunk is. – mondták a fiúk nevetve, mire a csajok is heves bólogatásba kezdtek.
- Hát akkor holnap még többet gyakorolunk. – vágtam rá, erre azonnal ráfagyott az arcukra a vigyor. – Nyugi, vicceltem! – most én nevettem el magamat a kétségbeesett arcukat látván.
- Még szerencse. – sóhajtottak fel egyszerre.
- Ennyire azért nem vagyok kegyetlen, no persze, csak ha nem muszáj. Bár a helyetekben, én gyorsan elindulnék, még mielőtt a gonosz hajcsár meggondolja magát. – vigyorogtam rájuk, mire egy emberként indultak meg az ajtó felé, Robertet kivéve.
- Na mi van, te nem félsz? – incselkedtem vele, de te jó ég, mi ütött belém?
- Nem vagy olyan ijesztő, bocsi. – húzta meg a vállát, majd két lépéssel átszelte a köztünk levő távolságot és lágyan megcsókolt.:
- Elvihetlek vacsorázni?- kérdezte, miután elváltak ajkaink. Hirtelen nem tudtam mit felelhetnék, vagyis inkább arról nem volt fogalmam, hogy elmondjam-e, hogy ma este Kellan-nel vacsorázok.
- Aranyos vagy, de napoljuk el ezt. Nincs kedvem kiöltözni, meg amúgy is, inkább ma otthon lennék. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, bár legbelül szidtam magamat, amiért hazudok neki.
- Rendben, ahogy gondolod. – vette fel csalódottan a kabátját. – Haza vihetlek?
- Bocsi, de kocsival jöttem én is. – kezdtem magamat kínosan érezni.
- Értem, akkor majd holnap találkozunk!- nyomott egy puszit az arcomra, majd kisétált a teremből. Egy-két percig csak álltam az ajtót szugerálva, de egy fejrázást követően elindultam én is kifelé, hogy időben neki állhassak a főzésnek.
Miután feltérképeztem otthon a hűtőmet, hogy miből alkothatnánk valami finom vacsorát, úgy döntöttem, hogy milánói makaróni lesz az az étel, amit viszonylag gyorsan, ám mégis ízletesen megtudok alkotni. 7 előtt pár perccel jött egy sms-em Kellan-től, amiben megkérdezte a címemet. Na igen, ezt nem beszéltük meg. Miután bepötyögtem és elküldtem az üzenetet, éppen készen lett a tészta, így miután gyorsan leszűrtem, jöhetett a terítés, amit egyszerűen meg is oldottam. Nem maradt más hátra, mint az, hogy egy gyors zuhany után felhúzzam a fekete, térdig érő csípőszoknyámat és egy zöld, ejtett vállú szatén felsőt. Készítettem egy enyhe, zöldes árnyalatú sminket, a hajamat pedig lófarokba kötöttem. Mire késznek ítéltem magamat, megszólalt a csengőm is, így belebújtam a cipőmbe és már mentem is ajtót nyitni.
- Szia!- mosolyogtam Kellan-re és arrébb álltam, hogy be tudjon jönni.
- Szia!Fúh, nagyon jól nézel ki!- nyomott két puszit az arcomra.
- Köszönöm, igazán kedves vagy. – pirultam el.
- A szép háziasszonynak. – húzott elő a háta mögül egy csokor orchideát és egy üveg vörösbort.
- Oh, Kellan, ezt igazán nem kellett volna. – jöttem zavarba, miközben elnyúltam a csokorért.
- Ez egy kis semmiség, ha már meghívattam magam. A bort hova tehetem?
- Tedd csak le az asztalra. Amúgy meg én hívtalak meg, szóval egyáltalán nem hívattad meg magad. Vita lezárva. – tettem vízbe a gyönyörű virágcsokromat.
- Nem is vitatkoztam. – tette fel nevetve a kezeit.
- De akartál. – néztem rá sokat mondóan. – Remélem szereted a milánóit, foglalj helyet. – váltottam témát.
- Imádom!- csillantak fel a szemei. – Persze csak, ha jól készítik el.
- Oh, netán kételkedsz a főzési tudományomban? – tettem csípőre a kezeimet, hogy komolyabbnak tűnhessek.
- Én ezt egy szóval sem mondtam. Ha fele annyira jól főzöl, mint amennyire táncolsz, akkor már tuti nem halok éhen.
- Ezt most vehetem bóknak?
- Annak is szántam. Mondanék még többet és más jellegűt is, de félek, hogy Robert nem venné túl jó néven.
- Ezt hogy érted?- húztam fel a szemöldökömet.
- Ahogy mondom. Ma úgy néztetek ki, mint akiket valami nagy bűnön kaptunk, amikor oda értünk a próbára.
- Pedig semmi sem történt. Csak beszélgettünk a darabról. – füllentettem. – Próbálunk valami jó kapcsolatot kialakítani a közös munka miatt. Szedhetek?- nyúltam el a tészta kanálért, mire bólintott egyet.
- Szóval megtört a jég? – fürkészte az arcomat.
- Milyen jég?
- Hát köztetek. Nem utáljátok már egymást látványosan. Ez azért mégiscsak jelent valamit, nem? – töltött mindkettőnk az általa hozott borból.
- De, hogy már nem akarjuk egymást egy kiskanál vízben megfojtani. Átlendültünk a kezdeti nehézségeken. Ugyanakkor néha nem tudom hova tenni a viselkedését. Nekem Robert egy nagyon bonyolult ember és épp ezért vagyok gondban. – magyaráztam.
- Hm, érdekes, amit mondasz. Mi egyből megtaláltuk vele anno a közös hangot, sosem értettem miért olyan ellenséges veled.
- Van ez így. Nem kell mindenkinek kedvelnie. – kortyoltam bele az italomba. – Jó étvágyat!
- Jó étvágyat!- álltunk neki a vacsorának. – Pedig nehéz téged nem kedvelni. – szólalt meg pár perc múlva. – Főleg, hogy ilyen isteni milánóit tudsz főzni.
- Jaj Kellan, te állandóan túlzol velem kapcsolatban. – pirultam el.
- Már miért túloznék? Nem kenyerem az álszenteskedés. Ami a szívemen, az a számon. Szóval, ha azt mondom, hogy csúcs vagy, akkor ez így is van. Egy problémám van csak veled.
- Mi lenne az?
- Az, hogy nincsen önbizalmad és ez nem tetszik. Miért van ez?
- Van önbizalmam. – vágtam rá. - De örülök, hogy ízlik a vacsi.
- Tereled a témát, de oké. Ha nem akarsz erről beszélni, akkor nem beszélünk.
- Nem arról van szó, hogy nem akarok erről beszélni, csak nem gondolom, hogy annyira érdekes téma lennék. Hidd el, nincs okom panaszra. A karrierem szépen ível felfelé, amiért persze nagyon sokat tettem. De ez nekem pont jó így.
- Értem. Szóval ez tesz boldoggá?
- Is. De mint mondtam, nincs okom panaszra.
- És társra? – kelt fel az asztaltól és sétált elém.
- Ezt hogy érted?
- Ahogy kérdeztem. Nincs szükséged egy emberre, akihez esténként haza jöhetsz? Aki átölel, amikor vigaszra, támaszra van szükséged? – húzott fel az asztaltól a derekamnál fogva.
- Mindenkinek szüksége van valakire. – a hangom nem volt túl meggyőző, amit nem is csodálok, hiszen az arca csak centiméterekre volt az enyémtől.
- Ebben igazad van. – csókolt meg. Mikor érezte, hogy nem ütközött ellenállásba, a nyelve utat tört a számba, hogy összekapcsolódhasson az enyémmel. Nem gondolkoztam, csak engedtem, hogy a vágyaim utat törjenek, ezzel ő sem lehetett másképp. Leengedte a hajamat, hogy kezével beletúrhasson, így még közelebb préselődtünk egymáshoz. Éreztem, hogy egyre többet akar, és tudtam, hogy én is vesztettem a vágyaimmal szemben. Még mielőtt azonban elkezdtük volna megszabadítani egymást a ruháinktól, a telefonom vad csörgésbe kezdett. Sms-em érkezett.

14.

Sziasztok!

Nem tudom mi történt, hogy tegnap este nem rakta fel a folytit, ez számomra egy rejtély... De a lényeg, hogyha minden igaz most sikerül felraknom az új részt, ami bevallom kissé nehezen született meg. Egyrészt az miatt, mert jobban lefoglalt a saját magánéletem, mint szereplőimé és nagyon sokszor nem voltam itthon, másrészt pedig nem akartam nem életszerűen folytatni a történetet.
Mindentől függetlenül bocsánatot szeretnék kérni, amiért megvárakoztattalak Benneteket, nem így terveztem.

Jó olvasást!A kommenteket továbbra is várom, igyekszem válaszolni most már rájuk.

Puszi!!!

14. rész

- Hello, azt hiszem a múltkor már találkoztunk, de nem emlékszem, hogy bemutatkoztam volna. Robert Pattinson vagyok!- nyújtott kezet a barátnőmnek széles vigyorral az arcán.
- Hello, Anna Matthews, és igen, már bemutatkoztunk egymásnak. – fogtak kezet, ami alatt Anna kérdően rám nézett, na persze csak lopva, hogy ez a hívatlan asztaltársaságunknak ne tűnjön fel.
- Oké, hát akkor szépen beégtem, de már megszoktam. – ült le minden feszélyezés nélkül a mellettem levő székre.
- Előfordul. – vette elő Anna a legbájosabb műmosolyát, hiszen pontosan láttam rajta, hogy ugyanannyira a háta közepére kívánja Robertet, mint én. Ismertem már annyira, hogy tudjam, rövid időn belül ki fog találni valamit, amivel burkoltan ugyan, de közli vele, hogy nem kívánatos személy. Csak imádkozni tudtam, hogy ez minél előbb bekövetkezzen.
- Remélem nem zavartam meg semmit. – kortyolt bele a kólájába Rob. – Csak hát nem szeretek egyedül enni és különben is, Zoé és én úgymond ismerkedünk egymással és így legalább a legjobb barátnőjét is megismerhetem kicsit jobban. – erre nem tudtam hirtelen mit mondani. Ezt talán én szerettem volna elmondani a barátnőmnek, nem gondolja?
- Semmi gond, de tényleg. Úgyis olyan sokat hallottam már rólad. Klassz, hogy szívügyednek érzed a beteg gyerekek megsegítését, igazán szép gesztus ez. – nézett rá őszintén mosolyogva Anna.
- Ez igazán nem nagy dolog. – húzta meg lezserül a vállát.
- Te ezt csak hiszed! Jó látni, hogy vannak még olyan férfiak, akik szeretik a gyerekeket, tudod manapság elég nehéz ilyen férfit találni magunknak. Ugye Zoé? – sóhajtott egyet szomorúan, ekkor már sejtettem, hogy mire is megy ki ez a játék.
- Ez így van. – kontráztam rá. – A mai férfiak többsége alkalmatlan apának.
- Látom nincs túl jó véleményetek erről a kérdésről. Na de úgy tudom, hogy férjnél vagy, nem? Akkor biztosan sikerült mégiscsak megtalálnod számodra a tökéletes férfit. – bingó, most ugrik a majom a vízbe!
- Valóban férjnél vagyok, sajnos. – ha nem tudtam volna, hogy mindez csak színjáték, még én is elhittem volna a szavait. – Tudod, Adam és köztem soha nem volt teljes egyetértés, és ez most szépen lassan meg is mutatkozik, noha alig 2 hete mondtuk ki a boldogító „igen”-t.
- Oh, hát ezt nem tudtam. Na de mégis mi a gond? Középen nyomja meg a fogkrémes tubust például?Már, ha nem vagyok indiszkrét.
- Ha csak ez lenne a gond. De sajnos az egyetlen hely, ahol megértjük egymást, az az ágy. – mondta minden szemrebbenés nélkül a barátnőm, mire Rob kis híján megfulladt a szendvicsébe, rendesen köhögő görcsöt kapott. Ezért egy jó nagyot rácsaptam a hátára, megfulladni mégsem hagyhattam, ugyebár.
- Minden oké?- kérdeztem meg tőle, mikor befejezte végre a fuldoklást.
- Persze, csak lehet, hogy ezt nekem nem kellene hallanom. Ez mégiscsak bizalmas és csajos téma. Szóval azt hiszem, inkább megebédelek a közeli parkban.
- Oh, miattam ne menj el. – „szabadkozott” Anna. - Nem zavar, ha hallod a problémáimat, mivel nem ismered a férjemet.
- Talán jobb is, ezek után. Szerintem ezt beszéljetek meg csak Zoéval. – elég pánikszerűen kezdte összeszedni a szendvicsét és a kóláját. – Próbán találkozunk! Sziasztok! – és már ott sem volt. Próbáltuk visszatartani a nevetésünket, de amikor egymásra néztünk a barátnőmmel, szabályosan kitört belőlünk a kacagás. Mindig is tudtam, hogy nem kell féltenem Anna-t, de most még engem is meglepett, hogy meddig ment el annak érdekében, hogy Robertet eltávolítsa.
- Hihetetlen vagy. – mondtam még mindig akadozva a nevetéstől. – Teljesen zavarba hoztad.
- Ez volt a célom, különben nem szabadultunk volna meg tőle egyhamar, márpedig mivel épp őt készüljük kibeszélni, ez eléggé elképzelhetetlennek tűnt számomra.
- Igaz, de az tuti, hogy most aztán gondol valamit rólad.
- Nem gond, majd megbékél. Na de most mesélj! – csapta össze a tenyerét, én pedig belefogtam az elmúlt, igencsak zavaros napjaim történetébe. Anna néhol hangosan felsóhajtott, hol pedig nevetésben tört ki, épp ahogy az aktuális szituáció megkövetelte.
- Na, szerinted? Őrült vagyok vagy őrült vagyok, amiért még szóba állok vele? Mi több, esélyt adok neki? – tártam szét nevetve a karjaimat, persze egyáltalán nem örömömben nevettem, sokkal inkább a helyzetemen. Most, hogy így mindent elmondtam, elég érdekesnek tűnt az egész, mintha nem is a saját életemet élném.
- Őszintén, Zoé? Igen, az vagy. És ezt, mint legjobb barátnőd mondom, mert én kimondhatom. – nézett rám komolyan.- Néhány napja még egy kiskanál vízben meg tudtad volna fojtani, most pedig már randizni készülsz vele. Persze értem én, amiket elmeséltél, talán tényleg csak a rosszabbik arcát mutatta eddig feléd. De mi van akkor, ha nem? Nem félsz ettől?- kérdezte kissé aggódva a barátnőm. Egy pillanatig muszáj volt elgondolkodnom a szavain, hiszen ő fogalmazta meg helyettem egy ki nem mondott aggályomat.
- Talán igazad van és hülyeség az egész. – sóhajtottam, miközben tanácstalan arccal hátradőltem a széken. – Valószínűleg csak játékszert keres magának arra az időre, ameddig ismét Londonban van.
- Én nem ezt mondtam, hé! – ellenkezett Anna. – Csupán feltettem egy olyan kérdést, amire a beszámolód során nem kaptam választ.
- Tudom és épp ezért mondtam. Félek attól, hogy átver, és csak játszani akar velem. Ráadásul nem jó keverni a munkát és a magánéletet. Hibáztam, amikor engedtem a csábításnak.
- Nehéz helyzet, az egyszer biztos. Ugyanakkor minden félelmemet félretéve azt is el kell mondanom, hogy most, így másodjára már nem tűnt egy beképzelt alaknak, de nem akarlak összezavarni még jobban. Figyelj, az az igazság, hogy nem tudhatjuk, hogy milyen ember is valójában, mert nem ismerjük. Viszont, ha Te úgy érzed, hogy ideális párod lehetne a hétköznapokban, akkor adj neki esélyt és ismerd meg. De ha nem tudod magadat hosszútávon elképzelni mellette, és itt most a médiát is bele kell sajnos venned a számításba, akkor azt mondom, hogy ne pazarold rá az idődet, hisz egy okos, kedves és szép csajszi vagy, aki előtt áll az élet. Mindenképpen neked, saját magadnak kell eldöntened, hogy megéri-e belekezdened bármibe is Rob-bal, én maximum csak meghallgathatlak és tanácsot adhatok, de a döntés a Te kezedben van. – Annanak teljesen igaza van, nekem kell döntenem, hisz ez az én életem. De miért vagyok ennyire döntésképtelen???
- Te honnan tudtad, hogy Adam az, akivel megéri foglalkozni? – ez hátha segít.
- Nem tudtam.- rázta meg mosolyogva a fejét.- Egyszerűen csak éreztem, hogy számomra Ő más, mint a többiek. De azt hiszem a lelked mélyén Te már tudod, hogy mit fogsz csinálni, nem igaz?
- Nem tudom, bizonytalan vagyok. – ráztam meg a fejemet.
- Nézd, az élet erről szól. Néha meg kell hoznunk olyan döntéseket is, amikről még mi magunk se tudjuk, hogy helyesek-e egyáltalán. Majd az idő bizonyítja csak be, hogy jó döntést hoztunk-e. Azért nem mondom ki, hogy randizz vagy ne randizz vele, mert én sem tudom. Azt viszont igen, hogy rám mindenben számíthatsz.
- Köszönöm! Nem is tudod mennyit jelent ez nekem. – hálásan rámosolyogtam a világ legjobb barátnőjére. – Annyira örülök, hogy meghallgattál.
- Ez a legkevesebb, de tényleg. Különben is, mióta férjes asszony lettem, nagyon keveset tudunk együtt lenni, amit sajnálok és igyekszem rajta változtatni. Hiányoznak a csajos estéink.
- Megértem, hogy a férjed az első, de igen, nekem is hiányoznak az együtt töltött idők. Mi lenne, ha valamelyik este elmennénk valahova? Persze, csak, ha Adam is engedi vagy nem is, hozd el Őt is.
- Okés, ezt megbeszéljük még, viszont azt hiszem lejárt az ebédszünetem. – nézett az órájára. – Akkor majd hívjuk egymást, de ha gond lenne a mi kis sztárunkkal, csak egy telefon és jövök. – kacsintott rám, majd gyorsan nyomott két puszit az arcomra.
- Rendben, de remélem, elbírok vele egyedül is. – vigyorogtam bambán.
- Jól van, akkor szia!
- Szia!- intettem neki egyet, aztán összeszedtem a tányérjainkat és kiegyensúlyoztam vele Maddie-hez.
- Jajj Zoé, igazán nem kellett volna elpakolnod helyettem, de azért köszönöm!- mosolygott rám hálásan.
- Semmiség, szívesen segítettem!- mosolyogtam vissza, majd az irányt a próbaterem felé vettem, ahol a táncot szoktuk gyakorolni. Még bő egy órám volt a színészek érkezéséig, így úgy döntöttem, hogy átgondolom a darab egyes részleteit, mert úgy éreztem, akadnak még hiányosságok a színpadon. Előkaptam a táskámból a zenei CD-t és a jegyzetfüzetemet, hogy ezek segítségével vázolhassam a további ötleteimet. Annyira belefeledkeztem a musical-be, hogy észre se vettem, ahogy valaki hátulról nyom egy apró puszit a vállamra, amitől majdnem frászt kaptam.
- Mi jót csinálsz?- suttogta Rob a fülembe.
- A darabot rendezgetem fejbe. – kezdtem el zavartan összepakolni a cuccaimat, majd a hifi távirányítójának segítségével lekapcsoltam a zenét is. – Megijesztettél.- fordultam felé szúrós tekintettel.
- Sajnálom, nem az volt a célom. – próbált volna az arcom után nyúlni, de én hátráltam inkább egy lépést, mire csalódottan lehajtotta a fejét.
- Tudod, csak ismerkedünk!- hívtam fel a nem megfelelő mozdulataira a figyelmét.
- Jó, én csak.- azonban ezt a mondatát nem sikerült befejeznie, ugyanis a többiek egy emberként robbantak be szinte a terembe, széles vigyorral az arcukon.
- Szép napot!- kiáltották egyszerre, ám amikor meglátták Robertet is, fürkészni kezdték az arcomat, de én próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
- Nektek is! Örülök ennek a kicsattantó jókedvnek, legalább ma nem lesz nyafogás a sok tánc miatt. – kuncogtam, amikor megláttam az ijedt arcukat.- Szóval akár kezdhetjük is! Ki emlékszik még az elejére? – pásztáztam végig őket.
- Mi emlékszünk. – szólalt meg nagysokára Nikki és Ashley szinte egyszerre.
- Remek, akkor azt javaslom, hogy mindenkinek frissítsük fel a memóriáját, álljunk be párokba és kezdjük. – egy gyors CD csere után máris elindítottam a zenét, majd beálltam Roberttel tartásba és el is kezdtünk táncolni.
- Kris, húzd ki magad! Figyelj a tartásra!- hívtam fel a figyelmét az apró, ám annál fontosabb hiányosságra. – Egy-két-há-és emel!- adtam az utasítást, mire minden lányt felkaptak a srácok a karjukba, majd megforgattak minket. – Szuper és most mi jövünk csajok, le! Jó és fel, és megyünk tovább! Okés, ennyi!- léptem el Rob elől és leállítottam a zenét.
- Eddig teljesen jó, amire mindenkinek figyelnie kell az a tartás és a suhanó mozgás, senkinek nem szabad merevnek lennie. Van kérdés, vagy egyéb baj, vagy mehetünk tovább a koreográfiában.
- Zoé, eltáncolnád eddig Kellannal, kissé merevnek érzem. – sütötte le a szemeit Nikki, amikor Kel rosszallóan ránézett.
- Persze, szívesen!Ezért kérdeztem, na gyere Kellan! – nyújtottam felé a kezemet. – Kezdhetjük?
- Igen, azt hiszem.- bólintott.
- Jó, akkor állj be nagyjából a helyedre, én Nikkiére, és valaki, légyszi kapcsolja be a zenét. – kérésemet rögtön teljesítették, így neki állhattunk a keringőnek. Kezdetben minden simán ment, addig a percig, ameddig az emelés közben Kellan nem suttogott a fülembe:
- Vacsizz velem ma.

13.

Sziasztok!

Külön komikban megfogom köszönni az eddigi támogatást, de azért itt is KÖSZÖNÖM!!!!
Remélem nem csalódtok a kicsit rövidebb 13. részben.
Fogadjátok olyan szeretettel, amilyen szeretettel én most felrakom NEKTEK:)



Sok puszi!!!

Meré

13.rész

Mire beértem a színházba, már mindenki jelen volt, nagyon úgy tűnt, hogy én érkeztem utoljára.
- Szép jó reggelt!- köszöntöttem mindenkit mosolyogva, amit szintén mosolyogva viszonoztak.
- Hello Zoé!- lépett elém Rob és adott két puszit, amitől kissé megdöbbentem, de végül bevágtam a bájvigyort, hiszen nem szerettem volna, ha bárki is észrevenne valamit is, ami kettőnk között van, vagyis egyáltalán van köztünk valami is? Ez nagy dilemma, de nem igazán érek rá most ezzel foglalkozni.
- Srácok, kezdeni kellene lassan! – néztem rá a színészekre.
- Okés, mivel kezdjük?- állt fel Chris elsőként, aki a darabban Hosszú szerepét játssza.
- Mára nem hívtam ide a gyerekeket, mert úgy gondoltam, hogy előbb azokat a részeket nézném meg a színpadon, amikben nincsenek jelen.
- Ez így logikus.- bólintott Robert.
- Köszönöm az egyetértést. – néztem rá. – Nos, akkor talán kezdjük a Staub dallal! Színpadra emberek! – ültem be a rendezői székbe, a nézőtér közepére, Rob pedig mellettem foglalt helyet. – Zenekar kész?
- Kész!- nézett ki rám John, a karmester, a zenekari árokból.
- Okés, akkor kezdjük! – adtam ki a „parancsot” és neki álltunk a tényleges próbának. Személy szerint nekem a próba folyamatban ez a kedvenc részem, mármint amikor elkezdjük összerakni a jeleneteket, színpadra állítjuk tulajdonképpen az addig csak elképzelésnek számító elemekkel a darabot. Na persze nem könnyű folyamat ez, hiszen ami fejben sikerül és lehetséges, az gyakran a színpadon már nem megvalósítható, így gyakran kell változtatni az eredeti ötleteken, ami néha feszültségekkel jár.
- Srácok, ez így nem jó!- már fogtam a fejemet nem sokkal dél előtt, mert a szerelmes duett egyszerűen nem sikerült átütő erejűre, és akkor még finoman fogalmaztam. – Nem érzem azt a vibrációt, amit kellene! – álltam fel és sétáltam el a színpadig, hogy ne keljen kiabálnom, hiszen arra azért semmi szükség nem lenne. – Mi a gond, Emma? – érdeklődtem az Évát játszó színésznőnél, ugyanis véleményem szerint 2 lépés távolságot tartott az egész jelenet alatt.
- Semmi, csak. – akadt meg.
- Csak?
- Csak szerintem nem volt ezzel a jelenettel semmi gond. Nem tudom, hogy miért mondod, hogy nem jó. Csak azért, mert most hirtelen kaptál önálló darabot, még nem kellene a kákán is csomód keresned!- vágta hozzám a szavakat, amin én csak pislogni tudtam nagyjából, hiszen abszolút nem gondoltam, hogy megérdemelném ezt a hangnemet.
- Ne haragudj, de nekem sem tetszett a játékod. És még mielőtt megszólalnál, hogy mi közöm az egészhez, közölném, hogy a rendezvény főtámogatója vagyok és jogom van beleszólni a dolgokba. – sétált felénk Robert kissé dühös pillantásokkal és kimért hangnemmel.
- Értem, nos, akkor azt javaslom, hogy csináld jobban!- nézett rám Emma dühtől csillogó szemekkel, majd angolosan távozott a színpadról.
- Tessék?! Emma, mit akar ez jelenteni?
- Semmi extrát, csak ha Ti jobban tudjátok, mint mi, akkor mutassátok meg, hadd tanuljunk tőletek. Nem igaz, Chris?
- Nos én. – vakargatta tanácstalanul a fejét az érintett.
- Semmi gond, gyere Zoé, megmutatjuk, hogy mire gondoltunk. – fogott karon Robert és kísért fel a színpadra.
- Rob, ezt nem gondolhatod komolyan!- sziszegtem neki.
- De, elvileg színész vagyok.
- De én nem! – emlékeztettem erre az „aprócska” tényezőre.
- Ugyan már, annyira biztos tudsz énekelni és játszani, mint ez a csaj, csak nyugi!
- Jó, de vedd tudomásul, hogy ezért még megöllek Robert Pattinson!- szűrtem a fogaim között.
- Már alig várom a pillanatot! – vigyorgott pimaszul, mire én csak megforgattam a szemeimet. A zene eközben elindult, majd nem sokkal később meghallottam Rob hangját, amin kissé meg is lepődtem. Nem is tudtam, hogy tud énekelni, méghozzá így, de egy biztos, vele tényleg nem is volt annyira nehéz énekelnem és eljátszani a szerelmesek duettjét. A dal végén elvileg van egy félig csók jelenet, amit ő kissé átértelmezve, egyszerűen megcsókolt, persze úgy, hogy ez senkinek ne tűnjön fel.
- Nos, hát valami ilyesmit kellene nektek is csinálni a színpadon. – fordult a többiek felé, miközben én vettem egy mélyebb levegőt. – Tietek a pálya! – mutatott a színpadra, mialatt mi szépen lesétáltunk onnan, és visszahuppantunk a székeinkbe. Zavartan ránéztem néha-néha Rob-ra, aki azonban elégedetten hátradőlve szemlélte a még mindig nem a legtökéletesebb jelenetet. Szinte felszabadultam, amikor ránéztem az órámra, amin már elmúlt dél is, így gyorsan mindenkinek megköszöntem a munkáját és a holnapi viszontlátás megbeszélése után már a büfé felé vettem az irányt. Minél távolabb Roberttől és mindenkitől!
A büfében már szerencsére ott ült Anna, aki látszólag nagyon eltöprengett valamin, de amikor meglátott, az arcára kiült egy széles mosoly és intett, hogy menjek oda. Majdnem szaladva tettem meg azt a pár lépést, ami minket elválasztott, annyira megörültem neki, noha pontosan tudtam, hogy ma találkozni fogunk. Jelenleg pont rá volt szükségem, efelől semmi kétségem.
- Szia Anna!Köszönöm, hogy itt vagy! - öleltük át egymást boldogan.
- Jajj Zoé, ne viccelj már! Örülök, hogy végre tudunk kicsit beszélgetni. – ültünk le egymással szembe.- Különben is eléggé fura volt reggel a hangod a telefonba. Ki vele, mi a baj?
- Ezt szeretem Benned, a vesémbe látsz. Tudod kicsit zavaros körülöttem minden, ez a legjobb megfogalmazás, azt hiszem. – sóhajtottam, mialatt megérkezett Maddie is, a büfé „pincérnője” és lerakott elénk egy-egy étlapot. – Köszi Maddie!
- Miért érzem úgy, hogy köze van ennek Roberthez, hm?
- Mert Adam már az elején megmondta, azért. – vágtam egy fancsali arcot. – De nemcsak ő a gond.
- Ajajj, a férjem mégiscsak tudott már akkor valamit. – vigyorgott.- De mesélj, mi a gond?
- Adam-mel összevesztünk. Itt volt pár napig, mert Natalie-val összevesztek a baba kérdésben, de Natalie a távollétében elvetette a magzatot, és most Adam engem okol. – próbáltam lényegre törően megfogalmazni a bátyámmal való konfliktusomat.
- Huh, hát erre nem számítottam. De nyugodj meg, Adam sem gondolta komolyan a dolgokat, csupán bűnbakot keresett. Biztos vagyok benne, hogy nagyon szégyelli magát és nemsokára felhív bocsánatot kérni. Adam-nek te vagy a szeme fénye, imád téged.
- Bár igazad lenne, hiszen én is imádom Őt.
- Az lesz, majd meglátod. Viszont mielőtt áttérnénk a másik témára, rendeljünk valamit, mert éhen halok.
- Jó, én egy mozzarellás szendvicset eszek és utána egy szelet csokitortát, és te?
- Ebben a sorrendben jöhet, plusz egy narancslé.
- Oké, akkor gyors szólok Maddie-nak. – pattantam fel, hogy elsétáljak a pultig, ahol egy nem várt személybe botlottam.
- Hello Zoé, jól eltűntél, de most megtaláltalak. – nézett rám mosolyogva Rob.
- Meg, de nem vagyok egyedül. – hirtelen átfutott valami furcsa az arcán, majd amikor kinézett oldalra, meglátta a barátnőmet és ismét kisimult az arca.
- Maddie, két mozzarellás szendvics, két szelet csokitorta és 2 narancslé lesz. – adtam le a rendelést közben.
- Oh, látom szintén ebédeltek. Csatlakozhatok? – kérdezte Rob.
- Tessék Rob, itt a tonhalas szendvics és a kólád. Jó étvágyat!
- Köszi Maddie!- vette el a tányérát és a poharát. – Nos?- nézett rám, én meg haboztam.- Hallgatás bele egyezés. Lerakom a dolgaim és jövök, segítek neked. – hagyott faképnél engem és a nemleges válaszomat is. Így mégis hogyan fogok tudni beszélni Róla Anna-val?????

Sorry

Sziasztok Lányok!

Tudom, most azt várnátok, hogy miután végig olvassátok ezt a kis bejegyzést, jöjjön az új feji 1 hónap után, de sajnos van egy szerintem igencsak pocsék fél részem, és képtelen vagyok jelenleg tovább írni. Higgyétek el, hogy nagyon sajnálom, most is folynak a könnyeim, miközben Nektek írok, de nem megy az írás... Volt egy kis reménysugár arra, hogy megtaláljam a boldogságot, de sajnos magam sem tudom, hogy miért, de az is eltűnt... Szánalmasan hangzik tudom, magamat szánalmasnak is érzem, de nem tudok mit tenni. Nehéz úgy írni valamiről, amiben nem tudok már hinni, de igyekezni fogok. Ha szeretnétek, én szívesen felrakom a fél részt, amit eddig megírtam, mert tényleg nem szeretnék vissza élni a bizalmatokkal, szóval megértem azt is, ha ezentúl már nem lesztek kíváncsiak a történetre.
Komikba várom, hogy felrakjam-e a fél részt..

Puszi!!!

Meré

12.rész

Sziasztok!

Gondolom már nagyon unjátok, hogy folyton azzal kezdem, hogy bocsánat, de ne haragudjatok rám! Elég sok minden összejött mostanában a rengeteg tanulnivalóm mellé és nem volt túl sok időm megírni az új részt. Ahogy chat-en jeleztem, elvileg félig kész részt tettem volna fel, de végülis az éjjel sikerült befejeznem a 12. részt. Remélem örültök neki és tetszeni fog nektek, bár bevallom egy kicsit félek, hogy mit fogtok szólni...:)Szóval légyszi írjátok meg, ahogy eddig is a véleményeiteket:)

Puszi!!!

Meré

u.i. : Köszönöm a 15 kommentet, igyekszem válaszolni rájuk:) Valamint minél gyorsabban hozni a folytit:)

12. rész

Egy pillanat erejéig meglepődtem, ahogy az ajkát a nyakamon éreztem, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon is jól esik ez az érzés. És egyáltalán nem azért, mert ki vagyok borulva. Be kellett magamnak vallanom, hogy őt akartam és ezzel az érzéssel nem tudtam hirtelen mit kezdeni. Soha nem hittem volna, hogy valaha is ilyet fogok érezni, pontosan ezért váltam egy pillanatig tanácstalanná, hogy mit is csináljak. Végül aztán felnéztem rá és a szégyenlősen mosolygós arcával találtam szemben magamat, mire én is félénk mosolyra húztam a számat. Egy pillanatig csak néztük egymást, kissé megbabonázva, majd lábujjhegyre álltam és adtam az arcára, jobban mondva a szája mellé egy puszit, amivel úgy tűnt megleptem, vagy talán annyira mégsem, mert a következő másodpercben az ajkát az enyémen éreztem. Óvatosan csókolt meg, érezhetően félt a visszautasítástól, de eszem ágában sem volt neki ellenállni, így hát visszacsókoltam. A testemet kellemes bizsergés járta át, amikor nyelveink összetalálkoztak, mintha már ezer éve ismernék egymást, úgy mozogtak szinkronban. Közelebb húzott magához a derekamnál fogva, miközben én átkaroltam a nyakát, hogy még jobban egymáshoz simulhassunk. Nem gondoltam semmi másra, csak rá és arra, hogy ez a pillanat örökké tartson. Szentimentális dolog tudom, hogy ilyenre vágyok, de mégis szerettem volna, ha minden így maradna, elfelejtettem minden korábbi sérelmemet. Tökéletesen biztonságban éreztem magamat vele, mégha a szívem egyre hevesebben vert, akkor is. Nem tudom mióta lehettünk így, amikor egy utolsó kisebb csók után elváltak egymástól az ajkaink. Levakarhatatlan vigyor ült ki mindkettőnk arcára.
- Gyere, menjünk innen!- suttogta a fülembe Rob. – Kezdünk feltűnőek lenni. – bökött a fejével oldalra, ahol egy rakás tini lány ácsorgott kigúvadt szemekkel.
- Igazad lehet, menjünk, de Lizzy nem fog megsértődni?- torpantam meg egy pillanatra.
- Nem, mert pontosan tudja, hogy csak akkor tűnök el köszönés nélkül, ha felismertek. – húzott közben kifelé a tömegből.
- Oh, értem. Akkor jó. – bólintottam egyet, mialatt már a kijárat felé tartottunk. 2 perc múlva már az utcán sétáltunk, kézen fogva. Egy darabig csak mentünk egymás mellett, ám végül megtörtem a csendet.:
- Ugye tudod, hogy beszélnünk kell? – néztem rá komolyan, kissé kitörölve az agyamból a nemrég történteket, majd a kezemet is kihúztam az övéből.
- Tudom. – biccentett. – Hova menjünk beszélni? Hozzád vagy hozzám?
- Inkább hozzám, ha nem gond.
- Rendben, egyáltalán nem gond. - intett le közben egy taxit, ami le is parkolt a járda mellett. Kinyitotta nekem az ajtót, majd ő is beszállt és lediktálta a címet.
- Amúgy már rég meg akartam kérdezni, hogy mégis honnan tudod a címemet? – néztem rá kérdően.
- Hát lássuk csak. – tűnődött el látszólagosan. – Maradjunk annyiban, hogy nem adom ki a hírforrásaimat, nevezzük egyszerűen névtelen forrásnak.
- Oh. – forgattam körbe a szemeimet. – Névtelen forrás, pff, ez csodás, mint valami rossz bulvársajtó értesülés.
- Ha neked így jobban tetszik, hívhatjuk annak is. – húzta meg vigyorogva a vállát.
- Inkább hagyjuk. – fordultam az ablak felé, ezzel feladva az út alatti további beszélgetésünket, amit annyira nem is bántam. Kellett egy kis idő arra, hogy összeszedjem a gondolataimat, mielőtt még leülnénk beszélgetni, mert fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék neki. Illetve voltak ötleteim, gondolataim, de ezek még úgymond nyers állapotban voltak, még nem tudtam őket normálisan és úgy megfogalmazni, hogy érthető legyen, mit is szeretnék. Igen, tisztában voltam azzal, hogy mit szeretnék, de ez csak egy dolog, mondhatnám úgyis, hogy kevés az üdvösséghez. Sajnos annyira hosszú az út, legalábbis arra nem volt elég, hogy összeszedjem normálisan a gondolataimat, így egy kisebb sóhaj kíséretében szálltam ki a taxiból a lakóépület előtt. Lassan felsétáltunk a lakásomhoz, majd hosszas kulcskeresgélési akció után be is léphettünk az otthonomba.
- Ülj csak le, már tudod a járást. – mutattam a nappali felé. – Én addig hozok valamit inni. – indultam volna meg a konyha felé, ám ő elkapta a karomat:
- Én nem vagyok szomjas. – mondta kissé feszülten. – És ha jól sejtem, akkor te sem.
- Jó. – bólintottam megadóan. – Igazad van, nem vagyok az. Csak szerettem volna egy kis időt nyerni még.
- Gondoltam, de ne játszunk tovább macska-egér játékot egymással. – suttogta. – Legyünk felnőttek és beszéljük meg a dolgainkat. – engedte el a karomat és előre engedett a nappali felé.
- Rendben. – ültem le a fotelba, ő pedig velem szemben foglalt helyet. – De ne hidd, hogy most egyszerű nekem.
- Akkor már ketten érezzük ugyanezt, viszont ami múltkor történt, az nem volt véletlen.
- Nem, valóban nem volt az. De az sem, hogy a bátyám rajta kapott minket. Nem hiszek a véletlenekben. – néztem rá kissé zavartan.
- Ahogyan én sem. Őrültség volt, amit akkor csináltunk. – dőlt hátra a kanapén.
- Meglep, hogy egyet értünk. – csúszott ki a számon.
- Miért is? Azt gondolom, hogy az elmúlt pár napban egészen jól megtaláltuk a közös hangot. – vágott értetlen arcot.
- Igen, ez kétségtelen. De ez nem volt mindig így.
- Tudom, játszottam a beképzelt embert, ez volt az oka az ellenszenvnek. Ezzel tisztában vagyok. De az csak egy álarc volt.
- Igen? És honnan tudjam, hogy most is nemcsak-e egy álarcot viselsz? – a kérdés számomra magától értendő volt.
- Nézd Zoé, jogos a kérdésed és megértem. Nincs bizonyítékom arra, hogy ez vagyok én valójában, szóval csak bízom abban, hogy ezt most elhiszed nekem. – magyarázta, amin bevallom eléggé meglepődtem.
- Szóval tulajdonképpen nem lehetek biztos abban, hogy ki is vagy valójában. – jelentettem ki. – Ez remek. – fintorogtam.
- Nem, nem lehetsz biztos, hacsak nem hiszel most nekem. – sóhajtott fel.
- Hinnem kellene? – néztem rá kérdően.
- Meg kellene próbálnod, úgy gondolom. – bólintott egy aprót.
- Rendben. – válaszoltam halkan.
- Tényleg?- lepődött meg.
- Tényleg. – bólintottam. – De ez még nem jelent semmit.
- Most arra gondolsz, hogy elhiszed, hogy valójában ilyen vagyok, mint ma, de ennyi? – kérdezte furcsa éllel a hangjában
- Mondd Rob, mégis mit vársz most tőlem? – kérdeztem vissza.
- Azt hittem, hogy az után a csók után talán. – kezdett bele, de én félbeszakítottam:
- Talán mi? Figyelj ugye nem gondoltad komolyan, hogy a nyakadba ugrok és közlöm veled, hogy próbáljuk meg? – ez számomra abszurdnak tűnt, ám ahogy leolvastam az arcáról, neki korántsem.
- Hogy őszinte legyek, megfordult a fejemben, hogy megpróbálhatnánk, de látom, mennyire elzárkózol ennek még a gondolatától is. – felelte kissé dühösen, ám csalódottan is. – Pedig azt hittem neked is jól esett az a csók.
- Itt nem arról van szó, hogy nem esett jól, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De alig ismerjük egymást egy hete és hát valljuk be, hogy az ismeretségünk korántsem indult zökkenőmentesen. Persze a szappanoperákban lehet, hogy egy ilyen helyzetben a lány a srác karjaiba omlana, csakhogy most a valóságban játszunk és ezt te is tudod. Nem hinném, hogy körülbelül 3 napnyi gyűlölködés, 2 napnyi semlegesség és ugyanennyi napnyi nyugalom után nekünk meg kellene próbálnunk egy kapcsolatot. Vagy te így gondolod?
- A tegnapi és a mai nap után bennem élt egy halvány remény erre. – mondta határozottan.
- Rob, kérlek! Ezt te sem gondolhatod komolyan! – nevettem fel kínomban.
- Oké, megértem az érveidet, teljesen logikusak és jogosak, de ettől függetlenül reménykedek abban, hogy megpróbálhatnánk együtt.
- Igen, megpróbálhatnánk. És tudod mi sülne ki ebből az egészből? Egy katasztrófa. És itt a sajtótól elkezdve Kellan- ékon át gondolok mindenre és mindenkire. Hogyan és mire akarsz egy működő párkapcsolatot építeni? – próbáltam elmagyarázni a helyzetet.
- Szóval Kellan. – tűnődött el.
- Most komolyan csak ennyi ragadt meg abból, amit mondtam? Ne légy gyerekes! Kellan és köztem egy kialakuló barátság van és semmi több. – láttam rajta, hogy ehhez azonban lenne hozzáfűzni valója, ám leintettem: - Bele se kezdj, tudom, hogy mit akarsz mondani! De nem fogok neked magyarázkodni.
- Rendben, akkor azt mondd meg, hogy mégis mit kellene tennem azért, hogy komolyan vegyél engem és a vonzódásomat vagy inkább vonzódásunkat! Mert nem vagyok hajlandó elmenni emellett a tény mellett.
- Ismerjük meg egymást, ennyi az egész. Találkozzunk a színházon kívül is, mint például ma és hagyjuk, hogy alakuljanak a dolgok, ne kapkodjunk el semmit. Ha te erre hajlandóságot érzel, akkor én benne vagyok.
- Legyen, akkor randizzunk, bár előre szólok, hogy velem ez nem olyan egyszerű. – figyelmeztetett, nyilván a sajtóra.
- Tisztában vagyok vele, de majd kreatívak leszünk, mert nem szeretnék a címlapokon díszelegni.
- Azt hiszem, majd megoldjuk valahogyan a dolgot. – mosolygott rám. – Viszont vehetjük úgy, hogy ez ma az első randink volt?
- Akár. – mosolyogtam el magamat én is. – Amin nagyon jól éreztem magamat.
- Ahogy én is. De azt hiszem első randi lévén ideje indulnom, mielőtt megszegnék pár szabályt. – állt fel, a mozdulatát pedig én is követtem. – Akkor holnap délelőtt találkozunk, addigra kitalálom, mit csináljunk tánc után. – adott egy puszit a számra.
- Oké!- vigyorogtam rá, majd kikísértem. Miután becsuktam utána az ajtót egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat, de nem tudtam eldönteni, hogy ez a megkönnyebbülés vagy az idegesség sóhaja volt-e. Vajon jól döntöttem, amikor azt mondtam, hogy randizzunk? Nem fogom megbánni? És mi van akkor, ha én balga módon beleszeretek, ő viszont csak játszik velem? Kiben nem bízok? Benne vagy saját magamban? Egyáltalán bármiféle bizalom nélkül működhet-e egy esetleges kapcsolat? Nagyjából ezek a kérdések jártak egész éjjel a fejemben, nem igazán tudtam aludni. Valakinek ki kellene öntenem a szívemet, mielőtt megbolondulnék a kételyeim között, ezért úgy döntöttem, hogy felhívom Annát, aki második csörgésre fel is vette:
- Szia Zoé! Mi újság?
- Szia Anna! Nem zavarlak?
- Tudod, hogy te sohasem zavarsz! Baj van? Csak mert eléggé fura a hangod.
- Elég sok minden van és telefonon ez elég hosszú lenne. Viszont arra gondoltam, hogyha neked is jó, akkor együtt ebédelhetnénk a színház büféjében.
- Szuper lenne, persze, hogy jó. – valóban lelkesnek tűnt. – Mikor végzel a darab próbával?
- Olyan dél felé, remélem. De ha mégsem, akkor gyere be nyugodtan, ma már egy-két dolgot a színpadon szeretnék látni.
- Rendben, akkor dél körül ott leszek a színházban.
- Okés, akkor ott találkozunk!Puszi!Szia!
- Puszi, szia!- szakadt meg a vonal.
Örültem, hogy Anna ráér és így végre megtudjuk beszélni a dolgokat, hiszen ő volt az én támaszom már sok éve. Egy viszonylag gyors öltözés után az irányt a színház felé vettem.

11. rész

Sziasztok!

Először is szeretném elmondani, hogy ez a rész nem jöhetett volna létre AnnaMarcsi nélkül, akinek az első pár sort köszönhetem!Köszönöm!:)
És Nektek is köszönöm mind a 16 véleményt, amiktől teljesen meghatódtam, hiszen ennyit még soha sem kaptam, annyira aranyosak vagytok!!!!Minden új olvasót üdvözlök és tényleg köszönöm mindenkinek a véleményét:)
Ez a rész...hm...nem tudom mit mondhatnék így elől járóban róla. Talán csak annyit, hogy lesz benne szerintem minden, de azt majd Ti úgyis elmondjátok nekem, remélem:)
Ha ekkora érdeklődést látok, akkor összehozok magamnak annyi időt, hogy megírjam a folytatást is. Szóval véleményekre fel!

Sok puszi!!!!

Meré

11.rész

Miután próbáltam egy kicsit megnyugtatni Tomot, sikerült ágyba dugnom. El kell ismernem, nem sok kellett hozzá, hogy én is kiboruljak, de tartani akartam magam előtte. Viszont miután egyedül maradtam a szobámban, én is elsírtam magam. Úgy döntöttem, hogy a holnapot itthon töltöm Tommal, ami annyit jelent, hogy le kell mondanom a közös programot Robbal. Először arra gondoltam, hogy küldök neki egy sms-t, így előhalásztam a táskámból a mobilomat, és pötyögni kezdtem:”Kedves Rob!Nagyon sajnálom, de ígéretem ellenére mégsem tudlak holnap elkísérni a kórházba, családi okok miatt. Ne haragudj! Zoé”- már majdnem meg is nyomtam a küldés gombot, amikor meggondoltam magamat. Ez annyira csak kifogásnak tűnhet, hogy fordított esetben talán én magam sem hittem volna el a dolgokat, pláne, ha mindezt egy szöveges üzenet formájában közölnék velem. Ezért kitöröltem az sms-t, inkább kikerestem Rob számát és tárcsáztam. Körülbelül az ötödik csörgésre fel is vette:
- Szia Zoé!- köszönt vidáman a telefonba, bár hallatszott a hangján, hogy meglepődött a hívásomon.
- Szia Rob!- szipogtam.- Van egy kis baj. Sajnos nem tudlak elkísérni holnap.
- Oh, hát rendben. Sajnálom!– csalódottan sóhajtott. – De minden oké, Zoé? Ugye éppen nem sírsz?- aggódott, tényleg aggódott értem, hallottam a hangján.
- Hát igazából adódott egy kis családi gond, és kicsit kiborultam, de jól vagyok. – próbáltam a lehető leghihetőbb módon formázni a szavakat, bár azt se tudom, hogy mióta is érdekli Robertet, hogy mi van velem?
- Akkor jó. – bár nem tűnt úgy, mint akit annyira meggyőztem. - Ha bármiben tudok segíteni, akkor csak szólj!
- Oké!- ennyit sikerült a döbbenettől kinyögnöm. – Akkor nem is zavarlak tovább! Csak ennyit szerettem volna.
- Egyáltalán nem zavarsz, Lizzy-vel épp csomagoljuk az ajándékokat a lurkóknak. – mondta, de a háttérből behallatszott egy női hang:Vagyis Lizzy csomagol, a bamba öcsém meg csak nézi!- ezen nem tudtam nem nevetni.
- Ahogy hallom, csak a nővéred csomagol. – kuncogtam. – De most tényleg hagylak, nehogy a nővéred lenyakazzon, mert érdekes páros lennénk akkor tánc közben. Szia és még egyszer ne haragudj!
- Nem haragszom!Szia!- bontottuk a vonalat.
Sikerült kicsit összeszednem magamat a beszélgetés után, valószínűleg Rob nővérének a hőbörgése volt az, ami kicsit feledtette velem a dolgomat, bár kétségkívül egy kiskanál vízben meg tudtam volna fojtani Natalie-t, amiért ezt tette a bátyámmal. Egy ideig még szorongattam a telefonomat a kezemben, azon morfondírozva, hogy felhívom és kiosztom, de aztán úgy döntöttem, hogy majd Tom megteszi helyettem is, jobb, ha én ebbe közvetlenül nem avatkozok bele. Gyorsan elmentem letusolni, majd benéztem Tomhoz, aki egy kispárnát szorongatva aludt, ami némiképp megnyugtatott, mármint a tény, hogy tudott aludni. Visszasétáltam a szobámba, ahol halkan bekapcsoltam a CD lejátszómat, szerettem, ha zene szól, miközben elalszok.
Reggel kerékcsikorgatásra riadtam fel, amit hirtelen nem tudtam hova tenni, de amikor meghallottam a bátyám szitkozódását, kapásból kiugrottam az ágyamból és kirontottam az előszobába:
- Te meg mit csinálsz?- kerekedtek ki a szemeim, ahogy megláttam Tom bőröndjeit.
- Visszamegyek Los Angeles-be, hugi. - válaszolta szomorúan, ám mégis határozottan.
- De Tom! Ilyen állapotban?- háborodtam fel.
- Igen! Beszélnem kell vele és ezt te is tudod! Talán akkor követtem el hibát, amikor hozzád menekültem. – dőlt neki a falnak lehajtott fel.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! Figyelj, szerintem még, túl zaklatott vagy ahhoz, hogy találkozz Natalie-val. Egyáltalán van arról elképzelésed, hogy mégis mit mondasz majd neki?Miért nem maradsz még itt pár napot, hogy higgadtan mehess vissza Los Angeles-be? – hirtelen annyi mindent szerettem volna felhozni a maradása érdekében.
- És szerinted az segítene a meg sem született gyerekemen, hogy higgadt vagyok-e vagy sem?- kiabált rám, amitől kissé megijedtem, hiszen talán soha nem kiabáltunk egymással.
- Tom! Én csak jót akarok neked!- emeltem fel kicsit én is a hangomat. – Senkin sem segít, ha így mész vissza!
- Befejezted a kioktatást?- kérdezte dühösen. – Mert a helyedben azt tenném, tudod te sem vagy szent, drága hugicám!
- Tom, mi ez a hangnem?- teljesen ledermedtem ettől a hangnemtől és viselkedéstől. – Miért beszélsz így velem?- éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe.
- Azért mert elegem van abból, hogy mindig mások életét akarod rendbe hozni! Miért nem törődsz inkább a sajátodéval egy kicsit, mi?
- Na de én csak..- kerestem a szavakat, miközben már a sírás határán álltam.
- Te csak? Mikor veszed már észre, hogy nem kell mindenki felett anyáskodnod?
- Nem én hívtalak ide!- vágtam vissza első felindulásomból. – És tudod mit? Tényleg ideje innen elmenned!- nyúltam el a bőröndjének a húzó karáért, hogy a kezébe nyomhassam.
- Igazad van! Már tudom, hogy hiba volt ide jönnöm! Talán a gyerekem még most is élne, ha te nem tartasz itt!- kapta fel a cuccait, majd kiviharzott az ajtón, jól becsapva maga után.
Úgy álltam ott, mint akit leforráztak. El sem akartam hinni, hogy összevesztünk a bátyámmal és főleg, hogy haraggal váltunk el egymástól. Ez annyira nem vallott ránk. Emlékszem, még akkor sem kiabált velem, amikor véletlenül elszakítottam a gitárjának a húrjait, pedig akkoriban nagyon nagy kincs volt az neki. Sőt, akkor sem akadt ki rám, amikor kiégettem a kedvenc ingjét vasalás közben. Jó, tudom, hogy egy gyerek elvesztése teljesen más, de nem tudom felfogni, hogy engem okol, amiért ez megtörtént! Én csak jót akartam azzal, hogy marasztaltam és most tessék! A fenébe az egész világgal!- csattogtam vissza a szobámba és mérhetetlen nagy haraggal dőltem végig az ágyamon, amíg el nem nyomott az álom.
Csengőre ébredtem, amin kissé meg is lepődtem. Nem vártam senkit, pláne nem, ekkor ránéztem az órámra, jézusom délután 5 van! Elég gyorsan felkeltem és kicsoszogtam:
- Jó, jó! Hallom! Nem kell ráfeküdni a csengőmre!- kiabáltam ki nem a legkedvesebb hangnemben, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
- Rob!Hát te?!- mindenkire számítottam, csak rá nem.
- Szia! Csak gondoltam megnézem, hogy minden rendben van-e. Bejöhetek?- kérdezte zavartan.
- Öhm, persze! –álltam félre az útból. – Igazán kedves, hogy törődsz velem, de nem kellett volna ezért ide fáradnod. - csuktam be mögötte az ajtót.
- Ez nem fáradság, ne aggódj. Amúgy meg ezt neked hoztam!- húzott elő a háta mögül egy szál fehér rózsát.
- Ohh, hát ez, ez, ez, nagyon szép! Köszönöm! – nagyon meglepődtem, az az igazság, így nem sikerült túl értelmesre a megnyilvánulásom. – De miért is kapom? – nyúltam el mosolyogva a virágért, amit azonnal meg is szagoltam.
- Amiért segítettél nekem megvenni a játékokat. Telitalálat volt az összes, látnod kellett volna a gyerekek csillogó szemeit!- annyira aranyos volt, ahogy lelkendezett, bár kicsit összeszorult a szívem a gyerekek megemlítésekor.
- Örülök neki! De már megköszönted, amire megjegyzem, semmi szükség nem volt.
- Tudom, és azt is, hogy szívesen segítettél, de akkor is, ez jár neked!- mosolygott rám.
- Tényleg köszönöm!- mosolyogtam rá vissza és elkezdtem keresni egy vázát, amit azonnal meg is találtam. Gyorsan a konyhában megtöltöttem vízzel, hogy bele tudjam tenni a virágot.
- Amúgy nem zavarlak? Csak mert látom nemrég keltél. – na igen, azt hiszem kissé hiányos lehet az öltözékem és a hajam is ezerfelé állhat.
- Már egyszer ébren voltam, csak tudod az éjjel nem aludtam túl jól. – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, ám ő leállított.
- Hé, nem kell magyarázkodnod! Amúgy meg nagyon csini vagy ebbe a zsiráfos hálóingbe, tényleg. – vigyorgott rám.
- Köszi! Ez a kedvencem!- nevettük el magunkat. – Nem kérsz valamit?
- Tényleg nem akarlak zavarni.
- Nem zavarsz, egyedül vagyok. - húztam meg a vállamat.
- És hol van a bátyád?- erre megkeményedett az arcom. – Rosszat kérdeztem?
- Nem, vagyis. Tudod, Tom ma reggel elutazott. – hajtottam le a fejemet.
- Áh, értem! De figyelj, emiatt ne lógasd az orrod, majd jön máskor is!- emelte fel az arcomat gyengéden, mire elkezdtek folyni a könnyeim, ő pedig értetlenül nézett rám.
- Rob, mi reggel nagyon csúnyán összevesztünk, amire még soha nem volt példa. Tom nagyon kiborult, amiért- haraptam el a mondatot.
- Amiért? Vagy nem akarod elmondani?- törölt le egy könnycseppet az arcomról a kezével.
- Tudod a menyasszonya terhes volt, de tegnap megszakítatta a várandósságát. Ezért volt itt Tom, mert összeveszett Natalie-val a baba kérdésben.
- Oh, így már értem. De biztos vagyok benne, bár nem tudom, hogy miket mondott neked, hogy nem gondolta komolyan. Csak időre van szüksége, ennyi az egész!
- Remélem!- bújtam hozzá egy fura érzésből kifolyólag, egyszerűen jól esett a közelsége, amit ő egyáltalán nem ellenzett, hiszen szorosan magához vont, így a fejem a mellkasán pihent. Idillikus volt ez a perc, nem mostanában éreztem ilyen nyugodtságot magamban, mint ekkor. Azonban ezt megzavarta Rob telefonjának a csörgése, mire elpirulva elhúzódtam tőle.
- Bocsáss meg, ezt fel kell vennem, a nővérem az!- suttogta.
- Semmi gond! Csak nyugodtan! Addig én felteszek egy kávét.- bólintottam.- Ha gondolod, menj be a szobámba, ott nyugodtan tudsz telefonálni. –mutattam a szobám felé.
- Köszi! – és már el is tűnt.
Először vettem egy mély levegőt, majd egy fejrázást követően ígéretemhez híven neki álltam a kávéfőzésnek. Mégis mit csinálunk mi már megint Roberttel? Kis idő múlva Rob visszaérkezett:
- Öltözz fel!- parancsolt rám kedvesen.
- Tessék?- fordultam felé kérdő tekintettel.
- Elviszlek valahova, szóval nem ártana rendbe szedned magad. Bár, ha gondolod jöhetsz ebbe is, mint mondtam, engem nem zavarnak a zsiráfjaid, kifejezetten cukinak tartom őket.
- És azt meg sem kérdezed, hogy nekem van-e kedvem kimozdulni? – húztam fel a szemöldökömet
- Nem, mert úgyis azt mondanád, hogy nincs. Így pedig megelőzzük ezt, szóval csak menj és öltözz át! Én majd befejezem a kávét. - mosolygott rám ellenállhatatlanul, és magam sem tudom, hogy miért, de engedelmeskedtem neki és felöltöztem. Egy fehér, kissé lazább felsőt és egy farmert húztam fel, az egyik kedvenc lapos kis cipőmmel. Enyhe sminket is készítettem, majd összefogtam a hajamat és beraktam az Annától kapott karika fülbevalómat, végül pedig egy köldökömig érő nyakláncot is magamra raktam.
- Hova is megyünk pontosan?- léptem ki a szobámból. – Csak, hogy jó leszek-e így?
- Tökéletes! Nagyon csinos vagy!- bólintott elismerően Rob. – Amúgy Lizzy show-jára megyünk, már ha nem gond.
- Dehogy, akkor felőlem mehetünk is! – egész lelkes lettem.
- És a kávé?
- Azt magadnak főzted. - kuncogtam.
- Szuper! Akkor már meg is ittam, szóval menjünk, mielőtt elkésünk!
Egy gyors kabát húzás és táskába dobálás után már zártam is az ajtót.
- A francba! Nem hoztam slusszkulcsot! – kaptam a fejemhez.
- Semmi gond! Már rendeltem taxit!- mutatott a várakozó sárga autó felé.
- Oh, figyelmes vagy.
- Tudok én, ha akarok. – nyitotta ki nekem a taxi ajtaját, majd ő is beszállt és lediktálta a címet.
A taxiban nem igazán beszélgettünk, mivel én teljesen elmerültem a gondolataimban, és látszólag ő is rendesen elmerengett valamin, így a sofőrnek kellett ránk szólnia, hogy megérkeztünk. Egy szép kis borravalóval megspékelve, minden ellenvetésem ellenére Rob kifizette a költséget, majd megindultunk a club bejáratához, ahol a biztonsági őrök egyből felismerték és régi cimboraként üdvözölték:
- Hello Rob! Jó újra látni!- nyújtott kezet felé egy kb. 30-as, erős izomzatú férfi.
- Hello George, én is örülök! Régen jártam erre. – fogtak kezet. – Csak hát a munkám.
- Oké, ne is folytasd! Lizzy mindig mesél. – vigyorgott. – Gondolom miatta jöttél, jöttetek. – nézett végig rajtam kedvesen.
- Igen, ráfér Zoéra egy kis kikapcsolódás. Bemehetünk?
- Természetesen és jó szórakozást!- nyitotta ki előttünk a bejáratot.
- Köszi!- húzott be maga után kézen fogva.
A club viszonylag modern volt, ugyanakkor barátságos is, elsőre jó benyomásom volt a helyről.
- Épp időben érkeztünk! Mindjárt kezdődik, gyere, üljünk oda!- mutatott egy félre eső asztalra és már meg is indultunk felé. Kihúzta nekem a széket, majd leült velem szembe.
- Na hogy tetszik? Nem kérsz valamit?- kérdezte az arcomat fürkészve.
- Barátságos hely, igazán tetszik. – mosolyogtam. – Örülök, hogy elrángattál, de komolyan.
- Ugyan már! Ne hálálkodj, még nem is láttál semmit! Szóval kérsz valamit inni?- nézett a szemeimbe.
- Nem is tudom. – vágtam tanácstalan fejet. – Te mit iszol?
- Azt hiszem egy sört.
- Oké, akkor én is azt kérek.
- Biztos? Nem túl nőies ital.
- Nem baj, nincs vele bajom. – húztam meg a vállamat.
- Akkor máris hozom!- kelt fel, hogy elsétáljon a pultig és megrendelje a söreinket. Pár perc múlva már le is rakta elém a folyékony kenyeret.
- Köszi!- néztem fel mosolyogva.
- Nincs mit! Egészségünkre! – kortyoltunk bele az italainkba.
Ezután nem sokkal elkezdődött a show, ami minden figyelmemet elterelte és lekötötte, egyszerűen fantasztikus volt az egész. De úgy tűnt nemcsak nekem tetszett ennyire, mert a közönség a végén hatalmas tapssal jutalmazta meg Lizzy-éket.
- Rob! Ez fantasztikus volt!- lelkendeztem. – Nem semmi a nővéred!
- Örülök, hogy tetszett! Valóban, Lizzy tényleg különleges csaj, nagyon szeretem. Szerintem mihelyt tud elszabadul hozzánk, de addig is, nincs kedved táncolni?- nyújtotta felém a kezét.
- Végülis? Miért ne?- álltam fel a segítségével és behúzott a táncparkettre.
Éppen egy lassú szám ment, így mi is lassúztunk. Jól esett a közelsége, megint annyira egymáshoz simultunk, mint nálam, ami ismét nyugtató érzés volt. Talán félre ismertem Rob-ot és nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem az, akinek én gondolom. Na de miért gondolok én most erre?- ebben a pillanatban, azonban megéreztem a puha ajkait a nyakamon.

Ezer bocsánat!!!

Sziasztok!

El se hiszem, hogy újra itt vagyok!!!Ezer bocsánat, amiért így eltűntem, de először egyetemi dolgaim voltak, aztán ugye megjelent Rob is, aki élőbe még helyesebb:P, végül pedig volt egy műtétem....
De remélem a kihagyás ellenére ugyanolyan örömmel fogadjátok a folytatást, amekkora szeretettel én írtam Nektek:)A véleményeitekre, mint mindig, most is kíváncsi vagyok és köszönöm az eddigieket!
Nem szaporítom tovább a szót...

Jó olvasást!

Puszi!!!

Meré

u.i.: Kérek mindenkit, hogy aki olvassa, véleményezze is:)


10. rész

A próba után Rob a parkolóban várt. Nekem még volt egy kis dolgom, de nem akartam megvárakoztatni, így sietősre fogtam a pakolást.
- Szia, már itt is vagyok. Sokat vártál rám?
- Szia, nem, dehogy. Parancsolj. – nyitotta ki előttem a kocsi ajtaját.
- Köszi. – amíg ő is beszállt, addig becsatoltam magam.
- Inkább nekem kellene megköszönnöm, hogy elkísérsz. - mosolygott rám, miközben beindította a motort.
- Nem fáradtság ez nekem, szívesen vásárolgatok gyerkőcöknek…
- Ezt örömmel hallom. Remélem jártas vagy a dologban, mert én nem igazán tudom, hogy mit is vehetnék nekik. - állt meg egy zebra előtt, hogy átengedje a gyalogosokat.
- Hm…Hát van egy unokahúgom, neki szoktam vásárolni, ha meglátogatom őket. Ha ez járatosságnak számít, akkor az vagyok. - húztam meg a vállamat
- Mindenképp tapasztaltabb, mint én, legalábbis ilyen téren biztosan…- fojtott el egy mosolyt.
- Ebben lehet valami. - hagytam rá. – Na, de hova is megyünk pontosan?
- Hát, az az igazság, hogy először valami plázára gondoltam, ahol jó sok játék van, de tekintettel arra, hogy ki is vagyok, inkább egy kevésbé zsúfolt helyre gondoltam. - láttam rajta, hogy mennyire frusztrálja a tudat, hogy nem mehet el nyugodtan vásárolni.
- Figyelj, ha gondolod, mehetünk plázába is. Engem nem zavar a dolog. - néztem rá mosolyogva.
- Na, várj, úgy érted, hogy téged nem zavarna az, hogy minden mozdulatomat, vagyis mozdulatunkat kíváncsi szemek kísérnék, mihelyt egy valaki kiszúrná, hogy én vagyok az?- teljesen értetlenül nézett rám, körülbelül úgy, mintha azon gondolkozna, hogy megvan-e mind a négy kerekem.
- Úgy. – húztam meg a vállam.
- Te nem vagy komplett!- nevette el magát.
- Na, kösz, mondjuk, ezt magamtól is tudom. Hiszen épp veled beszélgetek. - kölcsön kenyér visszajár, ugyebár.
- Oké, ezt megérdemeltem. - emelte fel mindkét kezét, amit nyugodtan megtehetett, hisz épp a pirosban álltunk. - De akkor is! Tudod te, hogy milyen címlap sztorik jönnének holnap a közös vásárlásunk képeiből?
- És ezt téged ennyire zavarna?
- Nem, engem már nem tudnak ilyen dolgokkal felhúzni, mert már megszoktam, hogy hülyeségeket, koholmányokat írnak rólam. Téged viszont féltelek!- fordult felém komolyan. – Nem szeretnélek bele rángatni ebbe az őrült és képmutató világba, amiben én élek. Hidd el nekem, hogy addig jó, ameddig kívülálló lehetsz.
- És mi van akkor, ha azt mondom, hogy nem érdekelnek a címlapok? –kérdeztem meg. - Ne érts félre! Nem akarok a te rivalda fényedben tündökölni, távol álljon tőlem! Én mindösszesen szeretnék veled normálisan vásárolni a gyerekeknek, ha már elhívtál. Ráadásul jó lenne mindent egy helyen megvenni. - ennyi az összes érvem arra a mindenképpen elvetemült ötletemre, hogy nyílt terepen mutatkozzak vele.
- Jaj, Zoé!- sóhajtott. - Fogalmad sincs, hogy mire vállalkozol! És nehogy azt hidd, hogy akkora sztárnak képzelem magam, mert erről szó sincs. Én csak ismerem a sajtót és a kíváncsi embereket. Fél óra múlva már a neten keringenének a közös képeink, különböző teóriákkal társítva.
- Szóval téged zavarna, ha összeboronálnának minket az újságok és internetes portálok? – nem is értem, hogy miért érdekel ez engem.
- Nem, sőt. Még büszke is lennék arra, ha azt hinnék, hogy mi ketten együtt vagyunk. Nem minden nap társítanának össze egy olyan lánnyal, mint te. Azonban mint már mondtam, téged szeretnélek megkímélni a cirkusztól.
- Na jó, hagyjuk ezt a bájolgást! – nevettem el magam kínomban. – Én nem foglak rábeszélni semmire, akkor menjünk egy kisebb boltba és kész. Jó lesz így?
- Jó, de ha szeretnél, mehetünk bevásárlóközpontba is. – válaszolta
- Áh, ti pasik mi a fenéért, bonyolítjátok így túl a dolgokat? Egész eddig magyaráztad, hogy miért nem akarod, hogy ilyen helyre menjünk. Most meg bemennél az oroszlánbarlangba! Mi változott pár perc alatt?- majdnem lefejeltem a műszerfalat.
- Na, ez szép! Még hogy mi bonyolítjuk túl a dolgokat! – jót nevetett az én kitörésemen. – Én csak arra gondoltam, hogy a kedvedben járok, ha már egyszer szívességet teszel nekem.
- Oké, tudod mit Rob? Három másodperced van arra, hogy eldöntsd hova is megyünk! Különben esküszöm, hogy kiszállok, és akkor egyedül küzdhetsz a plüssállatokkal! -na persze viccesen fenyegettem meg
- Jó, jó! Eldöntöttem! Kisebb üzletbe megyünk, csak kérlek, ne hagyj egyedül a plüss farkasokkal, még a végén megtámadnak! – mindezt olyan mérhetetlenül komolyan adta elő, hogy az már-már bűn, de komolyan. Na de két másodpercen belül kitört belőle a nevetés, és már én sem tudtam megállni.
- Te nem vagy komplett!- kacagtam.
- Nem te vagy az első, aki ezt mondja, szóval lehet benne valami. – rántotta meg a vállát szórakozottan.
- A többség szava dönt, nemde? – még mindig jókedvem volt.
- De, ez igaz. – vigyorgott rám. – Már meg is érkeztünk!- kanyarodott be egy szabad parkoló helyre egy eldugodtabb utcában. Leállította motort, ami alatt én kicsatoltam a biztonsági övemet.
- Hú, hát tényleg kicsi az üzlet!- jegyeztem meg, miután kinyitotta nekem az ajtót, hogy kiszállhassak. És valóban, a bolt nagyjából akkora lehetett, mint egy nagyobb éjjel- nappali, de végtelenül barátságosnak tűnt, így kívülről.
- Igen, de itt tuti nem ismernek fel! – ragyogott fel az arca. Oké, erre azért mérget nem mernék venni, de meghagyom neki ezt a kis vélt örömöt.
- Akkor bemegyünk?- indultam meg lelkesen az üzlet felé.
- Ezért jöttünk! – bólintott vidáman, így hát már be is léptünk a boltba.
- Jó napot!- köszöntünk egyszerre Rob-bal
- Jó napot!- mosolyogott ránk egy kb. 50 év körüli nő- Miben segíthetek?
- Plüss állatokat szeretnék. – előztem be Robertet a válasszal.
- Oh, hát akkor a legjobb helyen járnak! Kövessenek!- lépett ki a pultja mögül, hogy hátra tudjon minket kísérni a plüss játékok közé. – Tessék csak válogatni! – és már magunkra is hagyott minket
- Köszönjük! Na, akkor kezdjük! Rob, keress olyan állatokat, amilyenre gondoltál.
- Ööö, oké, de ezért hoztalak magammal. - túrt bele a hajába.
- Na, jó, de csak látod, hogy melyik tetszik neked, nem? Hajrá! – és én már le is emeltem a polcról egy plüss farkast. – Hogy is mondtad? Félsz a farkasoktól?- toltam az arcába nevetve a játékot, miközben próbáltam vicsorogni is, csakis a hatás érdekében.
- Azt!- bújt el egy hatalmas mackó mögé „ijedtében”. – Azt semmiképp se visszük!- vigyorgott ki egy pillanatra a „védelmezője” mögül.
- Hát jó!- sóhajtottam színpadiasan. – Pedig nekem tetszett!- és már vissza is raktam a polcra. – Előjöhetsz, elmúlt a veszély!
- Hála az égnek!- csapta a hóna alá a medvét. – De ezt visszük!
- Oké! Látod, megy ez neked!- csaptam össze a tenyeremet. – De tájékoztatásul közlöm, hogy ez még csak egy ajándék!
- Ünneprontó. –morogta az orra alatt.
- Mondtál valamit? –néztem vissza rá.
- Semmit, semmit. – legyintett és el is tűnt az egyik polc mögött. Így én is elindultam körbe, mialatt sorba kaptam a fel a nekem tetsző kis játékokat a polcokról. Ezt egészen addig műveltem, ameddig meg nem éreztem valami szőrös kis izét a nyakamon.
- Áh!- sikítottam fel. – Rob! Rob, szedd le rólam ezt az izét!- és már kapkodtam is a hátam mögé csapkodva, egészen nevetségesen festhettem így, de ez izgatott most a legkevésbé.
- Zoé, nyugi!- nevetett fel hangosan mögöttem Robert. – Ez csak egy plüss patkány!
- Oh, hogy az a!!!! Te raktad a nyakamba, mi?!- ekkor esett le, hogy valószínű ez a farkasos magán akciómnak a megtorlása volt.
- Naná! Cserébe a farkasért!- már folytak a könnyei a nevetéstől.
- Ez gonosz volt, csak, hogy tudd! Irtózom a patkányoktól!- eddig bírtam ki nevetés nélkül- Tudtommal te viszont csak a filmekbe utálod a farkasokat!
- Ez igaz, bocsáss meg!- szép lett volna a bocsánat kérése, ha nem két nevetőgörcs között tette volna mindezt. – Amúgy azt hiszem, mehetünk is, kezdünk kissé feltűnőek lenni. – tekintett körbe. – Pár percünk maradt a szökésre, mielőtt valaki venné a bátorságot és megszólítana. Az a farkasos beszólásod egyértelmű volt.
- Jó, menjünk! Van elég játékunk! Sőt! Szerintem te menj csak előre, én majd kifizetem, és utánad megyek. Jobb lesz, ha megvársz a kocsiban.
- Nem, én fizetek! Csak induljunk!- az irányt máris a pénztár felé vette, ahol egy kisebb vagyont hagyott ott a játékokra. Ám túlkésőn sikerült fizetnünk, ugyanis egy csapat tini lánynak ekkora már megjött a kellő bátorsága, hogy megszólítsák Rob-ot, aki persze mosolyogva teljesítette a rajongói kéréseit. Ennek örömére fél óra múlva szabadulhattunk csak ki a boltból, ami azért nem kevés fotót és aláírást jelentett.
- Na, futás! – adta ki a „parancsot”, miután meglátott egy csapat lesifotóst is, így nevetve szaladtunk az autójáig, amibe csak gyorsan bedobáltuk a vásárolt ajándékokat és már indította is az autót.
- Hú, hát, ne haragudj az idióta beszólásomért! – kapkodtam levegő után.
- Semmi gond! Vicces egy délután volt, nem? – és komolyan úgy tűnt, mint akit abszolút nem zavart ez a kis közjáték. – Rég nevettem ennyit.
- Tényleg jó kis nap volt ez!- ezt muszáj volt bevallanom nekem is.
- Örülök, hogy te is jól érezted magad! Amúgy köszönöm a segítséget, nélküled tuti nem sikerült volna ennyi, klassz, kis plüsst vásárolnom, ilyen jókedvűen.
- Tényleg nincs mit! Remélem a gyerekek is örülnek neki holnap!
- Ebben biztos vagyok! Apropó, holnap! Az úgy jó, ha tíz körül érted megyek?
- Persze! Abszolút! Viszont Rob, kérdezhetek valamit?
- Kérdezz nyugodtan!- fordult be a házunk elé.
- Nem kellene becsomagolni ezeket az állatokat?- néztem hátra.
- De, be kellene és a nővérem volt olyan kedves, hogy a tudtán kívül belement ebbe. – mosolygott
- Oh, értem, szóval belement. Hát jó! Akkor én megyek is! – adtam neki egy puszit minden megfontolás nélkül mielőtt kiszálltam volna az autóból. – Holnap találkozunk!
- Igen, akkor holnap jövök!Szia Zoé!- intett, mielőtt beindította volna a motort.
- Szia Rob!- kettesével szedtem felfelé a lépcsőfokokat, túlságosan is jó kedvem volt.
- Hahó, bátyó, megjöttem!- kiabáltam be az előszobából vidáman, ám amikor beljebb lépve megláttam Tom meggyötört arcát, azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. – Mi történt?
- Megtette!- suttogta a bátyám, ami alatt a könnyei elkezdtek lefolyni az arcán. – Natalie megölte a gyerekemet! – ne, ezt én nem hiszem el!!!
- Jaj, Tom!- futottam oda hozzá, hogy átölelhessem. – Én annyira sajnálom! Cssss!
- Hugi, annyira jó, hogy itt vagy nekem!- és ekkor kitört belőle a szívszaggató, keserves zokogás.