12.rész

Sziasztok!

Gondolom már nagyon unjátok, hogy folyton azzal kezdem, hogy bocsánat, de ne haragudjatok rám! Elég sok minden összejött mostanában a rengeteg tanulnivalóm mellé és nem volt túl sok időm megírni az új részt. Ahogy chat-en jeleztem, elvileg félig kész részt tettem volna fel, de végülis az éjjel sikerült befejeznem a 12. részt. Remélem örültök neki és tetszeni fog nektek, bár bevallom egy kicsit félek, hogy mit fogtok szólni...:)Szóval légyszi írjátok meg, ahogy eddig is a véleményeiteket:)

Puszi!!!

Meré

u.i. : Köszönöm a 15 kommentet, igyekszem válaszolni rájuk:) Valamint minél gyorsabban hozni a folytit:)

12. rész

Egy pillanat erejéig meglepődtem, ahogy az ajkát a nyakamon éreztem, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon is jól esik ez az érzés. És egyáltalán nem azért, mert ki vagyok borulva. Be kellett magamnak vallanom, hogy őt akartam és ezzel az érzéssel nem tudtam hirtelen mit kezdeni. Soha nem hittem volna, hogy valaha is ilyet fogok érezni, pontosan ezért váltam egy pillanatig tanácstalanná, hogy mit is csináljak. Végül aztán felnéztem rá és a szégyenlősen mosolygós arcával találtam szemben magamat, mire én is félénk mosolyra húztam a számat. Egy pillanatig csak néztük egymást, kissé megbabonázva, majd lábujjhegyre álltam és adtam az arcára, jobban mondva a szája mellé egy puszit, amivel úgy tűnt megleptem, vagy talán annyira mégsem, mert a következő másodpercben az ajkát az enyémen éreztem. Óvatosan csókolt meg, érezhetően félt a visszautasítástól, de eszem ágában sem volt neki ellenállni, így hát visszacsókoltam. A testemet kellemes bizsergés járta át, amikor nyelveink összetalálkoztak, mintha már ezer éve ismernék egymást, úgy mozogtak szinkronban. Közelebb húzott magához a derekamnál fogva, miközben én átkaroltam a nyakát, hogy még jobban egymáshoz simulhassunk. Nem gondoltam semmi másra, csak rá és arra, hogy ez a pillanat örökké tartson. Szentimentális dolog tudom, hogy ilyenre vágyok, de mégis szerettem volna, ha minden így maradna, elfelejtettem minden korábbi sérelmemet. Tökéletesen biztonságban éreztem magamat vele, mégha a szívem egyre hevesebben vert, akkor is. Nem tudom mióta lehettünk így, amikor egy utolsó kisebb csók után elváltak egymástól az ajkaink. Levakarhatatlan vigyor ült ki mindkettőnk arcára.
- Gyere, menjünk innen!- suttogta a fülembe Rob. – Kezdünk feltűnőek lenni. – bökött a fejével oldalra, ahol egy rakás tini lány ácsorgott kigúvadt szemekkel.
- Igazad lehet, menjünk, de Lizzy nem fog megsértődni?- torpantam meg egy pillanatra.
- Nem, mert pontosan tudja, hogy csak akkor tűnök el köszönés nélkül, ha felismertek. – húzott közben kifelé a tömegből.
- Oh, értem. Akkor jó. – bólintottam egyet, mialatt már a kijárat felé tartottunk. 2 perc múlva már az utcán sétáltunk, kézen fogva. Egy darabig csak mentünk egymás mellett, ám végül megtörtem a csendet.:
- Ugye tudod, hogy beszélnünk kell? – néztem rá komolyan, kissé kitörölve az agyamból a nemrég történteket, majd a kezemet is kihúztam az övéből.
- Tudom. – biccentett. – Hova menjünk beszélni? Hozzád vagy hozzám?
- Inkább hozzám, ha nem gond.
- Rendben, egyáltalán nem gond. - intett le közben egy taxit, ami le is parkolt a járda mellett. Kinyitotta nekem az ajtót, majd ő is beszállt és lediktálta a címet.
- Amúgy már rég meg akartam kérdezni, hogy mégis honnan tudod a címemet? – néztem rá kérdően.
- Hát lássuk csak. – tűnődött el látszólagosan. – Maradjunk annyiban, hogy nem adom ki a hírforrásaimat, nevezzük egyszerűen névtelen forrásnak.
- Oh. – forgattam körbe a szemeimet. – Névtelen forrás, pff, ez csodás, mint valami rossz bulvársajtó értesülés.
- Ha neked így jobban tetszik, hívhatjuk annak is. – húzta meg vigyorogva a vállát.
- Inkább hagyjuk. – fordultam az ablak felé, ezzel feladva az út alatti további beszélgetésünket, amit annyira nem is bántam. Kellett egy kis idő arra, hogy összeszedjem a gondolataimat, mielőtt még leülnénk beszélgetni, mert fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék neki. Illetve voltak ötleteim, gondolataim, de ezek még úgymond nyers állapotban voltak, még nem tudtam őket normálisan és úgy megfogalmazni, hogy érthető legyen, mit is szeretnék. Igen, tisztában voltam azzal, hogy mit szeretnék, de ez csak egy dolog, mondhatnám úgyis, hogy kevés az üdvösséghez. Sajnos annyira hosszú az út, legalábbis arra nem volt elég, hogy összeszedjem normálisan a gondolataimat, így egy kisebb sóhaj kíséretében szálltam ki a taxiból a lakóépület előtt. Lassan felsétáltunk a lakásomhoz, majd hosszas kulcskeresgélési akció után be is léphettünk az otthonomba.
- Ülj csak le, már tudod a járást. – mutattam a nappali felé. – Én addig hozok valamit inni. – indultam volna meg a konyha felé, ám ő elkapta a karomat:
- Én nem vagyok szomjas. – mondta kissé feszülten. – És ha jól sejtem, akkor te sem.
- Jó. – bólintottam megadóan. – Igazad van, nem vagyok az. Csak szerettem volna egy kis időt nyerni még.
- Gondoltam, de ne játszunk tovább macska-egér játékot egymással. – suttogta. – Legyünk felnőttek és beszéljük meg a dolgainkat. – engedte el a karomat és előre engedett a nappali felé.
- Rendben. – ültem le a fotelba, ő pedig velem szemben foglalt helyet. – De ne hidd, hogy most egyszerű nekem.
- Akkor már ketten érezzük ugyanezt, viszont ami múltkor történt, az nem volt véletlen.
- Nem, valóban nem volt az. De az sem, hogy a bátyám rajta kapott minket. Nem hiszek a véletlenekben. – néztem rá kissé zavartan.
- Ahogyan én sem. Őrültség volt, amit akkor csináltunk. – dőlt hátra a kanapén.
- Meglep, hogy egyet értünk. – csúszott ki a számon.
- Miért is? Azt gondolom, hogy az elmúlt pár napban egészen jól megtaláltuk a közös hangot. – vágott értetlen arcot.
- Igen, ez kétségtelen. De ez nem volt mindig így.
- Tudom, játszottam a beképzelt embert, ez volt az oka az ellenszenvnek. Ezzel tisztában vagyok. De az csak egy álarc volt.
- Igen? És honnan tudjam, hogy most is nemcsak-e egy álarcot viselsz? – a kérdés számomra magától értendő volt.
- Nézd Zoé, jogos a kérdésed és megértem. Nincs bizonyítékom arra, hogy ez vagyok én valójában, szóval csak bízom abban, hogy ezt most elhiszed nekem. – magyarázta, amin bevallom eléggé meglepődtem.
- Szóval tulajdonképpen nem lehetek biztos abban, hogy ki is vagy valójában. – jelentettem ki. – Ez remek. – fintorogtam.
- Nem, nem lehetsz biztos, hacsak nem hiszel most nekem. – sóhajtott fel.
- Hinnem kellene? – néztem rá kérdően.
- Meg kellene próbálnod, úgy gondolom. – bólintott egy aprót.
- Rendben. – válaszoltam halkan.
- Tényleg?- lepődött meg.
- Tényleg. – bólintottam. – De ez még nem jelent semmit.
- Most arra gondolsz, hogy elhiszed, hogy valójában ilyen vagyok, mint ma, de ennyi? – kérdezte furcsa éllel a hangjában
- Mondd Rob, mégis mit vársz most tőlem? – kérdeztem vissza.
- Azt hittem, hogy az után a csók után talán. – kezdett bele, de én félbeszakítottam:
- Talán mi? Figyelj ugye nem gondoltad komolyan, hogy a nyakadba ugrok és közlöm veled, hogy próbáljuk meg? – ez számomra abszurdnak tűnt, ám ahogy leolvastam az arcáról, neki korántsem.
- Hogy őszinte legyek, megfordult a fejemben, hogy megpróbálhatnánk, de látom, mennyire elzárkózol ennek még a gondolatától is. – felelte kissé dühösen, ám csalódottan is. – Pedig azt hittem neked is jól esett az a csók.
- Itt nem arról van szó, hogy nem esett jól, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De alig ismerjük egymást egy hete és hát valljuk be, hogy az ismeretségünk korántsem indult zökkenőmentesen. Persze a szappanoperákban lehet, hogy egy ilyen helyzetben a lány a srác karjaiba omlana, csakhogy most a valóságban játszunk és ezt te is tudod. Nem hinném, hogy körülbelül 3 napnyi gyűlölködés, 2 napnyi semlegesség és ugyanennyi napnyi nyugalom után nekünk meg kellene próbálnunk egy kapcsolatot. Vagy te így gondolod?
- A tegnapi és a mai nap után bennem élt egy halvány remény erre. – mondta határozottan.
- Rob, kérlek! Ezt te sem gondolhatod komolyan! – nevettem fel kínomban.
- Oké, megértem az érveidet, teljesen logikusak és jogosak, de ettől függetlenül reménykedek abban, hogy megpróbálhatnánk együtt.
- Igen, megpróbálhatnánk. És tudod mi sülne ki ebből az egészből? Egy katasztrófa. És itt a sajtótól elkezdve Kellan- ékon át gondolok mindenre és mindenkire. Hogyan és mire akarsz egy működő párkapcsolatot építeni? – próbáltam elmagyarázni a helyzetet.
- Szóval Kellan. – tűnődött el.
- Most komolyan csak ennyi ragadt meg abból, amit mondtam? Ne légy gyerekes! Kellan és köztem egy kialakuló barátság van és semmi több. – láttam rajta, hogy ehhez azonban lenne hozzáfűzni valója, ám leintettem: - Bele se kezdj, tudom, hogy mit akarsz mondani! De nem fogok neked magyarázkodni.
- Rendben, akkor azt mondd meg, hogy mégis mit kellene tennem azért, hogy komolyan vegyél engem és a vonzódásomat vagy inkább vonzódásunkat! Mert nem vagyok hajlandó elmenni emellett a tény mellett.
- Ismerjük meg egymást, ennyi az egész. Találkozzunk a színházon kívül is, mint például ma és hagyjuk, hogy alakuljanak a dolgok, ne kapkodjunk el semmit. Ha te erre hajlandóságot érzel, akkor én benne vagyok.
- Legyen, akkor randizzunk, bár előre szólok, hogy velem ez nem olyan egyszerű. – figyelmeztetett, nyilván a sajtóra.
- Tisztában vagyok vele, de majd kreatívak leszünk, mert nem szeretnék a címlapokon díszelegni.
- Azt hiszem, majd megoldjuk valahogyan a dolgot. – mosolygott rám. – Viszont vehetjük úgy, hogy ez ma az első randink volt?
- Akár. – mosolyogtam el magamat én is. – Amin nagyon jól éreztem magamat.
- Ahogy én is. De azt hiszem első randi lévén ideje indulnom, mielőtt megszegnék pár szabályt. – állt fel, a mozdulatát pedig én is követtem. – Akkor holnap délelőtt találkozunk, addigra kitalálom, mit csináljunk tánc után. – adott egy puszit a számra.
- Oké!- vigyorogtam rá, majd kikísértem. Miután becsuktam utána az ajtót egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat, de nem tudtam eldönteni, hogy ez a megkönnyebbülés vagy az idegesség sóhaja volt-e. Vajon jól döntöttem, amikor azt mondtam, hogy randizzunk? Nem fogom megbánni? És mi van akkor, ha én balga módon beleszeretek, ő viszont csak játszik velem? Kiben nem bízok? Benne vagy saját magamban? Egyáltalán bármiféle bizalom nélkül működhet-e egy esetleges kapcsolat? Nagyjából ezek a kérdések jártak egész éjjel a fejemben, nem igazán tudtam aludni. Valakinek ki kellene öntenem a szívemet, mielőtt megbolondulnék a kételyeim között, ezért úgy döntöttem, hogy felhívom Annát, aki második csörgésre fel is vette:
- Szia Zoé! Mi újság?
- Szia Anna! Nem zavarlak?
- Tudod, hogy te sohasem zavarsz! Baj van? Csak mert eléggé fura a hangod.
- Elég sok minden van és telefonon ez elég hosszú lenne. Viszont arra gondoltam, hogyha neked is jó, akkor együtt ebédelhetnénk a színház büféjében.
- Szuper lenne, persze, hogy jó. – valóban lelkesnek tűnt. – Mikor végzel a darab próbával?
- Olyan dél felé, remélem. De ha mégsem, akkor gyere be nyugodtan, ma már egy-két dolgot a színpadon szeretnék látni.
- Rendben, akkor dél körül ott leszek a színházban.
- Okés, akkor ott találkozunk!Puszi!Szia!
- Puszi, szia!- szakadt meg a vonal.
Örültem, hogy Anna ráér és így végre megtudjuk beszélni a dolgokat, hiszen ő volt az én támaszom már sok éve. Egy viszonylag gyors öltözés után az irányt a színház felé vettem.