12. fejezet

Sziasztok!

Ma én hozom nektek a friss részt! Zoé szemszögét Meré, míg én Ian szemszögét írtam.
Reméljük elnyeri a tetszésetek az új rész, az új design-nal együtt! :)
Pusza: Meré & Szasza

Megrendezett érzelmek - 12. fejezet


Zoé szemszög

Alig akartam hinni a fülemnek. Először mélyen megdöbbentem, igen. De aztán ennek a helyét átvette a mérhetetlen düh.
- Jól hallottad! Szeretlek, az istenért! Hát nem veszed észre?! Ennyire nem lehetsz vak, Zoé! Majd megöl a féltékenység, amiért Ian-t öleled és nem engem! Tudod Te milyen rohadt érzés ez?! – kelt ki magából, de valahogy nem tudtam sajnálni. Túl késő volt már a vallomásához..
- Oh, igen?! Szeretsz?!- csattantam fel. – Hogy van képed még ezt mondani nekem?!Milyen jogon jössz nekem ezzel, mégis?! Az elmúlt pár napban többször aláztál meg, rúgtál belém, mint bárki más egész eddigi életemben!  Szóval nekem ne gyere ezzel!
- Tudom, Zoé, tudom. – sóhajtott fel. – De akkor is! Minden az miatt volt, mert szeretlek! És.. - kezdett bele egy újabb magyarázatba.
- Ne merd kimondani még egyszer! Különben esküszöm, hogy a mozgó autóból ugrok ki! – fenyegettem meg, mire ledöbbenve nézett rám.
- Na, de... - motyogta zavartan.
- Nem Rob, nincs de! Hagyd abba! – a mobilom ezt a percet választotta arra, hogy vad csörgésbe kezdjen. Felismertem a csengőhangot, Ian keres. De nem akarok vele sem beszélni! Hát nem voltam elég világos?
- Na, mi van? Nem veszed fel? – vetette oda foghegyről Rob, amitől csak még jobban felment bennem a pumpa.
- Képzeld nem áll szándékomban! – nyomtam ki dühösen a hívást, majd a figyelmemet ismét felé szenteltem.
- Szegény kicsi Ian! Most biztos szétveti az ideg. – vigyorgott rám cinikusan.
- Fejezd be! Hagyd békén Iant, oké?! – egyre jobban úgy éreztem, hogy feszegeti azt a bizonyos húrt.
- Nem, nem oké, édesem! Megütött! Fel tudod Te ezt fogni?!- mutogatott össze vissza, ami vezetés közben nem éppen a legtanácsosabb.
- Igen, de nem engem akart és ezt Te is tudod! Helyetted kaptam! Én hülye eléd álltam. – én barom!
- A tényen semmit sem változtat! Én soha nem ütöttelek meg, mert én szerettelek és szeretlek!
- Rob, beakadt a tű? Ne hajtogasd már folyton azt, hogy szeretsz! Semmi értelme. – fújtam ki mérgesen a levegőt.
- Miért? Miért nem hiszed el, hogy így van? – taposott bele a fékbe, ugyanis a lámpa pirosra váltott közben. Kis híján előre estem, hiába volt bekapcsolva az övem.
- Tudod mit? – emeltem égnek a tekintetem. - Oké! Tegyük fel, hogy úgy van, ahogy mondod! – erre aztán felcsillantak a szemei. – De akkor egy valamit árulj el nekem! Miért nem engeded, hogy boldog legyek? Hisz elvileg annyira szeretsz! Vagy annyira azért mégsem? – vágtam egy enyhe fintort.
- Zoé, te lehet, hogy a gyerekemet várod! - vágott vissza.
- Istenem, mikor fogod már fel végre, hogy nem vagyok terhes?! És még Te kérdezed tőlem, hogy miért nem hiszek neked? Milyen embernek nézel Te engem? Szerinted eltitkolnék előled egy ilyen fontos dolgot?!
- Amióta Ian-nel vagy megváltoztál! – közölte sértetten, felháborodottan.
- Talán boldog vagyok mellette, hm? – tudtam, hogy ez neki a kegyelemdöfés, de már régen nem tudtam magamat visszafogni és nem is akartam. Elegem volt az önkontrollból, belőle és kész!
- Tudod. – kezdett bele, de inkább elhallgatott. Láttam rajta, hogy az utolsó mondatom fáj neki, nagyon. Igaza van. Megváltoztam. De ez részben miatta van. Akkor végig sem hallgatott, nem volt kíváncsi sem rám, sem pedig a magyarázatomra. Aznap más ember lettem, igen. Megfogadtam, hogy többet én sem hallgatom őt végig, és ez most sikerült. Azt akartam, hogy ez annyira fájjon neki, mint azokban a percekben, órákban nekem. Nyertem, elértem a célomat, és mégsem vagyok ettől boldog. De miért? Nem érzem magam attól jobban, hogy itt ül mellettem megrökönyödve, összetörve. Csak még mocskosabbnak érzem ezt az egészet. Hibáztam akkor és hibáztam most is, amikor engedtem magamat berakni az autóba. Nem tudom felfogni, hogy idáig zuhantam. Mi lett belőlem? Iant szeretem, ez nem kérdés. Rob már csak egy emlék, néhol keserű, néhol édes, de emlék. Mégis vele vagyok itt, mégis mellé álltam. Tudat alatt talán meg akartam beszélni ezt az egészet, nem tudom. Most már teljesen mindegy. Egy szakadék tátong közöttünk, amit már nem tudunk talán soha áthidalni.
- Szállj ki! Ian már vár rád! – ocsúdtam fel a rekedt hangjára. Ennyire elgondolkodtam volna? Kinéztem az ablakon, ahol Ian feldúlt arcával találtam szembe magamat. Nem lesz egy könnyű beszélgetés, nehéz lesz megbékítenem, az biztos.
- Kösz!- nyitottam ki az ajtót és szálltam ki, ám egy pillanatra még vissza fordultam.- Sajnálom, Rob!
- Nem számít!- csapta be mögöttem az ajtót, hogy nagy tempóval elszáguldozhasson.

Ian szemszög

- Remélem jól utaztál. - kezdtem bele kimérten egy bájvigyorral az arcomon.
- Ian, kérlek. - sétált felém szerelmem. - Ne kezd te is.. - suttogta mikor elém ért.
- Mit ne kezdjek Zoé? Azt, hogy magamra hagysz, mint egy hülyegyereket és elhajtasz azzal a bájgúnár Pattinsonnal? Akit állítólag annyira utálsz?! Mégis mit jelentsen ez az egész Zoé?! - emeltem fel a hangom.
- Legalább ne az utcán veszekedjünk.. - kért halkan.
- De pontosan ezen a szent helyen fogunk megbeszélni mindent! Elegem van abból, hogy mindent húzol, halasztasz! Az nem megoldás, ideje lenne felnőnöd Zoé! - akadtam ki teljesen, mint a hajszálrugó.
- Ez fájt. - nézett rám könnyes szemekkel. - Tudod nagyon jól, hogy nem vagyok ilyen. Rengeteget változtam és ezt csak neked köszönhetem, Ian szeretlek. Kérlek beszéljük meg normálisan, odafent. - tekintett felfelé. Tudom, hogy igaza van, de ha most engedek neki és elindulunk fel, már a liftben neki esek. A düh és a méreg majd' szétvet, miközben nézem az előttem álló törékeny nőt, akiért bármit megtennék. Még így megtörve is csodálatos, ahogy pontosan ott simul rá a ruha anyaga, ahol kell, a haja pontosan úgy göndörödik, hogy szépen keretezze az arcvonásait. Szeretem, ez nem kérdés. Minden apró porcikáját imádom, szeretem. De mikor ott hagyott mélyen megbántott. Én tényleg bocsánatot kértem, ő mégis faképnél hagyott, ráadásul Robbal. Ezt a harcot ő nyerte, de a háború nem lesz az övé. Nem engedhetem el Zoét. Annál nekem Ő sokkal fontosabb.
- Akkor is itt fogjuk megbeszélni. - feleltem kimérten. - Figyelj kincsem, nekem ez így nem fog menni. Nem akarok és nincs is energiám harcolni Robbal. - vettem mély levegőt és lerogytam egy padra. Tudom, hogy ez most egy eléggé tisztességtelen eszköz, de nem maradt másom. - Nem foglak most választás elé állítani, mert hiszem, hogy nincs olyan lehetőség, hogy Rob. De szeretném ha végre nem belőle állni ki a napunk kilencven százaléka. Költözz hozzám, lakjunk együtt és akkor végre nyugtunk lesz tőle. - néztem fel rá esdeklőn, de ő nem is figyelt rám. Olvasott. - Te most komolyan nem figyeltél ide rám? - döbbentem le.
- Ez meg mit jelentsen Ian? - mutatott felém egy bulvárlapot.
- Mi az? - pislogtam felé kérdőn.
- "  Azt mondta, hogy ez amolyan szerelem gyűrű, nem eljegyzési. Csupán arra hivatott, hogy bizonyítsa, összetartozunk." Mit jelentsen ez?! - emelte fel a hangját.
- Az ott Natalie? - tágultak ki a szemeim.
- Igen! - felelte cinikusan. - És nem elég, hogy engem elhordanak mindenféle cafkának, még az is kiderül, hogy csupán egy pótlék vagyok! Hány olyan dolgot suttogtál a fülembe, amiket előtte neki mondtál?! Mégis hányszor próbáltál meg a közelembe férkőzni a jól bevált szövegeiddel? Hm?! Halljam! Volt egyáltalán egyetlen egy dolog is, amit őszintén mondtál nekem és nem a begyakorolt kis monológjaid egyike volt?! - vágta hozzám az újságot.
- Soha nem mondtam neked olyat, ami ne lett volna őszinte! - hajítottam le azt a szemetet a földre. - Kettőnk közül én voltam az őszintébb, ez nem vitás! - léptem felé egyet.
- Igazán? - nevetett fel ironikusan. - Te?! Te?! Aki ezt a vackot azért adta - mutatta fel a gyűrűjét - , hogy bizonyítsa mennyire szeret, közben ezt már eljátszotta valaki mással is. Igen könnyen szerelembe esel kedves Ian. - majd levette a gyűrűt és hozzám vágta azt is. - Elegem volt belőled! - majd megindult a ház felé.
- Zoé! - szóltam utána, de nem láttam mást csak az összecsukló testét, amit az utolsó pillanatban kaptam el. Arcából szinte láttam, ahogy kifut a vér és elfakul az arcszíne. Levegőt is alig vettem annyira megijedtem. - Valaki hívjon egy mentőt! - kiabáltam a sötétségnek. - A fenébe is! - térdeltem le a sáros járdán és amennyire tudtam óvtam kedvesem, de elő kellett kotornom a telefonom.

Gyorsan elhadartam mindent, amit csak tudtam, mert az utca nevét sehol nem láttam kiírva. Így csak körül írtam, hogy merre vagyunk. Türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen a mentő, mivel szerelmem még mindig ájultan hevert a karjaimban. Hihetetlen, hogy ezt tettem vele, biztosan miattam van ilyen állapotban. Kiborítom az állandó féltékenykedésemmel, ahelyett, hogy megbíznék benne. Most is csak a bajt hoztam rá, hogy ideutaztam. Azt kérem tőle, hogy nőjön fel, de én intézkedem az életével kapcsolatban. Mégis mit képzelek magamról, ha nem akart azzal a.. nem is mondom ki többet a nevét együtt dolgozni, minek okoskodtam bele és beszéltem rá?

Végre megérkezett a mentő, amiért legalább tíz mi atyánkat fogok elmondani, amint időm engedi és szerelmem is jobban lesz. Szerencsére nekem is engedték, hogy beszálljak és továbbra is mellette legyek.

- Nagy a baj? Ugye semmi komoly? - kérdeztem aggódva a mentőstől.
- Úgy néz ki csak egy kicsit kimerült és kihűlt a teste. De ennél pontosabbat ne várjon tőlem, én nem vagyok orvos. Most stabil. - eresztett el egy félmosolyt.
- Köszönöm. - bólintottam és Zoé kezéért nyúltam, nem mintha bármit is számítana, mivel az én kezem is jéghideg, ergo nemhogy melegítem még hűtöm is szerencsétlent. Inkább el is húzom, de nem hagyta. Megszorította a kezem és láttam ahogy pislogni kezd. - Zoé! - hajoltam közelebb hozzá.
- Engedjen kérem! - utasított a férfi. - Miss Shannon, hall engem? - kérdezte tőle hangosan, mire bólintott Zoé. - Tudja, hogy hol van most?
- Londonban? - kérdezte bizonytalanul suttogva.
- Igen. - bólintott - Elájult. Most beszállítjuk a Vöröskeresztbe, ott majd kivizsgálják. Rendben? - mérte meg a pulzusát.
- Nem akarok kórházba menni.. - motyogta halkan és ismét lecsukta a szemeit.
- Most pihennie kell. - mondta a férfi és leült mellém.

Nem kellett sok időt várnunk és megérkeztünk a kórházhoz. Már vártak minket, pár nővér és egy orvos. Azonnal betolták és számomra érthetetlen szavakkal információt cserélt a mentős és az orvos.

- Ide már nem jöhet be. - állított meg egy nővér.
- De én..ő az én.. - kezdtem el dadogni és próbáltam tovább menni.
- Kérem, uram. Hagyja hadd végezzük a munkánkat. A barátnője jól van. - mosolygott rám kedvesen miközben a mellkasomnál fogva visszatartott.
- Jó. - sóhajtottam. - Itt leszek a váróban. - motyogtam és elindultam az említett helyre.

Bármit megadtam volna azért, hogy visszaforgassam az időt és az ide utazás helyett csak szimplán felhívjam Zoét. Csupán diszkréten megemlíteni neki amit láttam, hogy ő mesélje el mi is történt. Akkor most nem itt tartanánk. Hihetetlen, hogy mit művelek, olyan vagyok, mint egy kamasz, aki félti az első szerelmét. Ha jobban belegondolok Zoé valóban az első szerelmem. Ennyire erős érzelmeket még senki iránt nem tápláltam, pedig volt már jónéhány kapcsolatom és kalandom. Most mégis.. ez más. Ragaszkodom hozzá. Várjunk csak, Natalie. Most számolok vele. Előkerestem a telefonom és tárcsázni kezdtem, leszarom, hogy mennyi az idő most Los Angeles-be.

- Szia. - jött a mosolygós köszöntés.
- Mégis mi a jó büdös francot képzeltél Natalie?! - zúdítottam rá a haragom azonnal.
- Megtudhatnám, hogy miről beszélsz Ian? - kérdezett vissza higgadtan.
- Arról a szennylapban tett nyilatkozatodról! Mégis honnan vetted a bátorságot, hogy kiteregesd a magánéletünk?! - emeltem fel a hangom, de miután körbe néztem rájöttem, hogy nem egy kórházi váró a legmegfelelőbb egy ilyen vita lebonyolítására.
- Semmi olyat nem mondtam, ami ne lett volna igaz. Talán megbántottam a drága Zoéd lelkivilágát? - szinte láttam magam előtt, ahogy cinikusan végig mér, pont úgy ahogy régen is tette, ha számon kértem.
- Megmondtam, hogy felejts el és hagyj végre békén! Mikor fogod már fel végre, hogy befejeztük?! - sziszegtem a telefonba, majd' felrobbantam.
- Ugyan már Ian, mint a ketten tudjuk, hogy még nem vagy túl rajtam.- kacagott fel.
- Most fejeztem be veled a beszélgetést, de figyelmeztetlek, Zoét hagyd ki a kisded játékaidból, különben nagyon megbánod! - figyelmeztettem és választ sem várva kinyomtam a telefont.

Össze tudtam volna törni az átkozott telefonom, de nem az volta hibás, hogy valaha is összeszűrtem a levet azzal a perszónával. Azt hittem, hogy szeretem. Megbíztam benne és akartam azt a kapcsolatot, de ő átvágott. Minden követ megmozgattam, hogy előrébb jusson, de ő becsapott. Soha nem felejtem el azt a képet, ami az öltözőjében fogadott az egyik bemutató után. Egy modellel, akivel dolgozott csókolózott épp, én meg idiótán ácsorogtam egy nagy csokor rózsával. Még volt képe kiküldeni, hogy nem ér, majd szól ha már bemehetek, viszont a virágot hagyjam ott. Majd nem törődve velem folytatta az enyelgést a pasival. Talán annyira még nem veszítettem el az önkontrollom, mint akkor. Nagyon csúnyán megvertem a srácot, az összes berendezést széttörtem Natie öltözőjében és vérző ököllel hagytam ott. Másnap persze a rendőrségen kötöttem ki, de nem érdekelt. Nem kellett sokat várnom és kiengedtek. Ezután találkoztam Vele. Össze volt törve Robert miatt, én meg Natalie miatt.

Olyan régóta ismertem már, de sosem figyeltem fel rá. De aznap este, mikor Adammal - Zoé bátyja és az én gyermekkori barátom - megláttam, leesett az állam. Bennem valamiért még mindig az a locsi-fecsi kislány képe volt meg róla, de akkor este egy csodálatos nő lépkedett Adam mellett. Nem akartam hinni a szememnek. Azonnal megfogott, ahogy beszélt, amiket mondott és az a kedves mosoly, ami ott bujkált minden egyes pillanatban, ahogy mesélt az életéről. Tudtam, hogy meg akarom ismerni, hogy tudni akarom, hogy milyen is ő valójában.

- Zoé Shannon hozzátartozója? - hallottam valahonnan a hangot.
- Én vagyok! - pattantam fel azonnal.
- Bemehet hozzá, de nem fárassza ki nagyon. - mosolygott rám a nővér.
- Köszönöm. - bólintottam. - Várjon kérem - nyúltam a válla után.
- Miben segíthetek? - fordult vissza azonnal.
- Kérhetnék egy vizsgálatot? - kérdeztem félve.
- Milyen vizsgálatot szeretne? - nézett rám zavarodottan.
- Nem magamon. - kuncogtam - Hanem a barátnőmön. Végeznének egy terhességi tesztet?
- Hát ő.. - gondolkodott el. - Bejelölöm, ha szeretné. Végülis mindegy, hogy egy teszttel több vagy kevesebb. - vont vállat mosolyogva.
- Köszönöm. - mosolyogtam vissza rá.
- Igazán nincs mit. - kacsintott és elsétált.

Tudom, hogy ez ismét egy aljas húzás tőlem, de Rob képébe akarom vágni a negatív tesztet. Elegem van a fölényeskedő, harcias viselkedéséből. Így legalább leszáll végre rólunk. Óvatosan nyitottam be szerelmem kórtermébe. Aludt, legalábbis úgy tűnt.

- Szia. - nyitotta ki a szemét mosolyogva.
- Annyira sajnálom szívem. - rohantam oda hozzá.
- Semmi baj. Te ne haragudj. - simogatta a hajam, amint lehajtottam a fejem a mellkasára.
- Olyan idióta vagyok. Nem kellett volna így beszélnem veled. - motyogtam és még jobban odafúrtam magam hozzá.
- Akkor csókolj már meg te kid dinka. - nevette el magát.
- Kérésed számomra parancs. - kaptam fel a fejem és azonnal teljesítettem a kérését.

Óvatosan fogtam kezeim közé az arcát és lassan közelítettem felé. Nem akartam letámadni azonnal, meg szerettem volna mutatni neki, hogy mennyire szeretem. Gyengéd, féltő szerelemmel. Belenéztem a szemébe, amik csodálatosan szép barnák voltak, majd lassan lehunytam a szemem és hozzáérintettem az ajkaimat az övéihez. Apró csókokkal halmoztam el, majd egyre hosszabb és hosszabb csókokba bonyolódtunk, míg végre összekapcsolódtak a nyelveink is. Nagyot dobbant a szívem mikor újra megéreztem az ízét. Kezdtem elveszíteni a kontrollt ebben az édes csók csatában és egyre nagyobb ütemben hullámzott a mellkasom, megremegtünk mind a ketten miután elváltunk és összeérintettük a homlokunkat.

- Szeretlek. - suttogta miközben végig simított az arcomon.
- Mindennél jobban. - motyogtam és megtámaszkodtam, nehogy összeessek. Mindössze egy csók volt és rám mégis ilyen hatással van. Hihetetlen. - Pihenned kell. Én itt leszek, most aludj egy kicsit. - simogattam meg az arcát és leültem az ágya melletti székre.
- Itt leszel ha felkelek? - mosolygott rám.
- Megígérem, hogy itt leszek. - pusziltam meg a kezét.
- Akkor pihenek. - csúszott lentebb az ágyon és lehunyta a szemeit.

Néztem egy darabig alvó kedvesem, majd éreztem ahogy csukódik az én szemem is és jön a sötétség. Nem tudom, hogy meddig aludhattunk ilyen nyugalomban, csak arra ijedtem fel, hogy kivágódik az ajtó és betrappol valaki rajta. Felkaptam a fejem és körbe néztem, már világos volt.

- Tudtam! Annyira tudtam, hogy terhes vagy a picsába is! - kezdett bele dühösen az a félnótás.
- Rob! - rezzent össze kedvesem.
- Na ne! - pattantam fel. - Elegem van belőled! - álltam vele szembe ellenségesen.
- Nekem meg abból, hogy megpróbáljátok titkolni, hogy gyerekem lesz! - kiabált velem és vádlón nézett Zoéra.
- Idefigyelj te seggfej! - ragadtam meg a pólójánál fogva. - Most velem jössz és megmutatom neked, hogy nem várandós a barátnőm! Főleg nem tőled! - szinte köptem az utolsó szavakat és kifelé kezdtem cibálni. Nagyon remélem, hogy kész van már az a teszt.


Az újság cikk

Natalie Sheen(24) szerint Ian Somerhalder(32) nem tud túl lépni rajta. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint újdonsült barátnője Zoé Shannon(22) - aki nem mellékesen Robert Pattinson(24) volt barátnője - közti hasonlóságok. " Ian minden nap üzenetekkel bombáz, hogy bocsássak meg neki." - mesélte a modell. Arra a kérdésünkre, hogy miért szakítottak csak sejtelmesen annyit válaszolt, hogy Ian néha túlzottan érzékeny. " Ő mindig elhalmoz rengeteg mindennel, de annyira, hogy már zavaró.(nevet) Nem is olyan sokkal a szakításunk előtt kaptam tőle egy gyűrűt. Azt mondta, hogy ez amolyan szerelem gyűrű, nem eljegyzési. Csupán arra hivatott, hogy bizonyítsa, összetartozunk." - majd elővett egy szép ezüst gyűrűt. Mindez nagyon is azt bizonyítja, hogy Ian nagyon romantikus, de talán túlzottan ragaszkodó típus. Kérdés, hogy mindez mennyire fog tetszeni Zoé-nak, akiről köztudott, hogy előszeretettel mutatkozik híres férfiak oldalán. Ezzel is előrébb lépdelve a képzeletbeli ranglétrán. Éppen ezért nem is olyan meglepő, hogy az Alkonyat sztárját egy újabb vámpírra cserélte le Ian Somerhalder személyében. A Vámpírnaplók egyre nagyobb sikereket érnek el, így érthető a váltás.

Délután kettő van és egy kávézóba várom Natalie-t. Ha minden igaz nem sokára ideér. Már látom is, ahogy tökéletes alakja kibontakozik előttem és mosolyogva, kedvesen int felém. Igen, ez Natalie, a szépséges modell, akiért bárki oda adná a fél karját, csak egyetlen órára megkaphassa. Nos, ha nem is olyan értelemben, de én ma megkapom egyetlen egy órára.

A szokásos üdvözlés és bemutatkozás után a kötelező körökkel kezdtük, mint a munkája. Mindezek csupán bemelegítésképp. Legnagyobb meglepetésemre teljesen nyugodtan válaszolgat, miközben bájosan mosolyog.

- Mi történt veled mostanában? Ha jól tudom egyedül vagy, mióta Ian Somerhalderrel szakítottak.
- Így van. Most a karrierem az első úgy érzem. Szeretném ha nem akadályozna meg senki.

- De nem hiányzik, hogy valaki veled legyen egy nehéz nap után?
- Persze hiányzik, főleg egy olyan partner után, mint Ian.

- Akkor miért lett vége?
- Mert túl ragaszkodó típus. Nagyon szeretnivaló és izgalmas szerető, de érzelmileg túlzottan függött tőlem. Én ezt nem igazán szeretem. Egy férfi legyen férfi és ne függjön egy nőtől sem. Jobban szeretek én függni.

- Tehát Ian papucs volt?
- Az. Minden tekintetben, ez alól kivétel a hálószoba. Az azért hiányzik. (elpirul)

- Azóta nem volt még egy éjszakás kalandod sem?
- Azt nem mondtam.(nevet) Ebben a szakmában sok kívánatos férfival találkozom, de a külső nem minden. Nagyon sokan csak üres bábuk.

- Azt mondod tehát, hogy Ian kiváló szerető, de túl érzelgős?
- Pontosan. Ettől még nagyon is szerethető, sőt. Imádnivaló a személyisége.

- Mit gondolsz az új barátnőjéről?
- Zoé, igaz? (bólintok) Akkor már láttam róla képeket. Ha jól tudom ő volt Robert Pattinson barátnője. Hát nem kispályás a lány, az biztos. Egyik vámpír után a másik, de véleményem szerint Ian nem szereti.

- Ezt miből gondolod?
- Ian, minden nap ír nekem üzenetet, hogy bocsássak meg neki.

- Mit szólsz a kettőtök közti hasonlóságokhoz?
- Ez is csak azt mutatja, hogy Ian még nincs túl rajtam. A miénk amolyan első látásra szerelem volt. Az ilyenen nehéz túl lépni.

- Ezek szerint te szakítottál?
- Igen, én. Jobbnak láttam meglépni ezt a lépést, még mielőtt túl komolyan veszi ezt az egészet. Nem akartam belegabalyodni semmi komolyabba.

- Ő komolyan gondolta kettőtök között?
- Igen, még gyűrűt is kaptam tőle. Mindössze négy hónapja voltunk együtt, ő mégis adott egy amolyan kapcsolat gyűrűt. Nem eljegyzési, csupán a kettőnk közötti kapcsolatot, szerelmet jelképezi. Ez engem gondolkodásra sarkallt, és rájöttem, hogy ő ezt túl komolyan gondolja. Nem úgy, mint én.

- Számodra ez csak egy flört volt?
- Nem, semmiképp sem. Csak fontos a munkám és most az az első.

- Érzel még iránta valamit?
- Őszintén? (mosolyog)

- Természetesen.
- Mindig is úgy éreztem, hogy ő az, akivel le tudnám élni az életem. Remélem egyszer még egymáshoz sodor minket az élet. (mosolyog)

- Köszönöm az interjút, remélem sikeres leszel ebben az évben is!
- Én köszönöm! ( kezet fogunk és készülődni kezd)

Őszintén szólva kellemes csalódás volt számomra Natalie Sheennel beszélgetni. Nem csak gyönyörű, de egyben intelligens nő is. Csak irigyelni tudom, azt akivel összeköti majd az életét és sajnálni azt, akit hagyta elmenni.
( írta:Szasza)

 

 

Az a bizonyos újság

A véleményekért nem haragszunk meg! =)

11.

Sziasztok!

Nem is tudom, hol kezdjem...Na jó, talán a legfontosabb hírrel! Óriási megtiszteltetés ért: Szasza csatlakozott a Megrendezett érzelmek írásához, így mostantól ketten alakítjuk, a Zoé-Rob-Ian triumvirátus életét. :) Én nagyon-nagyon örülök Neki, remélem Ti is:)
Ebben a részben, Zoé szemszögét már neki köszönhetitek!:) Nagyon kíváncsian várjuk a véleményeteket, és kérünk Benneteket, hogy az eseményekért ne utáljatok nagyon minket. :)


Jó olvasást!

Puszi

Meré&Szasza

u.i. : A csodálatos dizi Szasza műve!!!

11.

Rob

Amikor megpillantottam belépni Zoét, felvillant bennem a remény, hogy mégiscsak játszhatok vele együtt és akár még vissza is hódíthatnám. Mert miért is ne? Még mindig szeretem őt. Az sem érdekelt, hogy Ian vele van, hiszen a színpadon ő nem lesz fent. Ott csak nekem van jogom ölelni és csókolni, amit nagyon régen nem tettem már meg. Hülye voltam, amikor csakúgy hagytam kisétálni az életemből egy kis szócska miatt. De még milyen hülye! – szorult össze a torkom, amikor megláttam az összekulcsolt kezüket. Irigy voltam Ianre, nagyon irigy, aki ebben a percben oda intett felém. Megállt bennem az ütő. Egy gyűrű van a bal gyűrűsujján, pontosan olyan,…olyan, mint Zoénak is van. – néztem rá a volt barátnőm kezére is. Kettőt pislantottam, hátha rosszul látom az egészet, de sajnos csalódnom kellett. Ez nem lehet igaz! Ez a barom megkérte a kezét két hónap után????? Zoé pedig hozzámegy???? Mennyivel jobb ő nálam? – szorult ökölbe a kezem. Úgy bemosnék neki egyet, de úgy. Istenem, az a nő, aki egykor a világot jelentette nekem, most más felesége lesz? Hogy lehettem ekkora balfasz? Eszembe jutottak azok a percek, amikor letérdeltem elé, ő pedig fakó arccal, ijedten nézett rám. Istenem, azok a fájó szemek! És a vallomása. Még mindig összefacsarodik bennem minden, amikor arra gondolok. Miért kellett vele úgy beszélnem? Miért, miért, miért? Miért csalt meg??? És kivel????? Vajon tényleg nem Ian miatt hagyott el??? Szánalmas vagy Pattinson, egyszerűen szánalmas. Nem mindegy most már? Tudom, hogy én is hibás vagyok abban, hogy idáig jutottunk. Nem figyeltem eléggé rá az utolsó hónapokban, de álmomban sem jutott volna eszembe, hogy mással kezd ki. És én mit tettem ellene? Feladtam a harcot, még mielőtt elkezdhettem volna. Edward sírva könyörögne az idiótaságom receptjéért, ebben biztos vagyok. De hiszen én is szeretem Zoét! Nem akarom végleg elveszíteni! Oké, szedd össze magad Pattinson és ne csinálj balhét. Az csak Ian malmára hajtaná a vizet! Csinálj úgy, mintha észre sem vetted volna azt az átkozott ékszert! Vettem egy mély levegőt és műmosollyal az arcomon megindultam feléjük.
- Zoé! Örülök, hogy itt vagy. – ez így is van, azt hittem soha többet nem látom itt. Bántam is már, hogy belekevertem a munkáját, hiszen tudtam, hogy ez az élete. – Ian. – nyújtottam neki kezet, aki arcán mély döbbenet futott át ugyan, de fogadta a köszönésemet.
- Hello Rob!- szorította meg erősen a kezemet, értettem a célzást. Ugyanúgy a háta közepére se kíván, mint én őt. De mégis itt van. Tehát lebecsültem a Zoé iránt táplált érzelmeit. Szereti. Még belegondolnom is fájt ebbe.
- Nos, Robert, Zoé lesz mégiscsak az új Mrs. de Winter, minden tekintetben. – nézett rám mosolyogva Peter, de én csak a volt barátnőm arcát néztem, és meglepett, amit láttam rajta. Nem úgy tűnt, mint aki majd kicsattan az örömtől, amiért itt van. De akkor mégis mit keres itt? – sandítottam át Ian-re, aki azonban széles vigyort küldött felém. Most már mindent értek! Ő beszélte rá Zoét az egészre. De vajon miért? – néztem rá kérdőn, mire dacosan felemelte a fejét. Szóval háborút akarsz barátom? Hát rajtam nem fog múlni, csak figyelj!
- Akkor talán kezdhetnénk is, nem? – vetettem fel Zoéra nézve, aki egy enyhe fintorral az arcán ugyan, de bólintott. Jobban utál, mint Ian? – Mi már beénekeltünk.
- Rendben van, akkor Zoé is beskáláz egyet és indulhat a mandula! – csapta össze vidáman a tenyerét a rendező.
- Ian, velünk maradsz? – fordultam vissza.
- Természetesen. Ki nem hagynám a barátnőm első színpadi próbáját. – huppant le az egyik székre, miközben rámosolygott Zoéra.
- Mivel kezdünk? – kérdezte Zoé, miután beénekelt azon a gyönyörű hangján. Nekem lettek volna sejtéseim.
- Mi lenne, ha az esküvős résszel? – dobtam fel nem véletlenül az ötletemet, mire azonnal egy vonalba szűkült a szája.
- Ez remek ötlet! Nah, akkor kérem a zenét. – mutatott a zenekarra Peter, én pedig felrobogtam mellé a színpadra és megfogtam a kezét. Szerencsére ebben a részben csak mozognunk kellett, énekelnünk nem, ami épp kapóra jött nekem. Elég hangosnak ítéltem meg a zenét, ahhoz, hogy belesuttoghassak a fülébe.
- Szép gyűrű. – simítottam meg a kézfejét.
- Kösz. – sziszegte, ugyanolyan műmosollyal az arcán, mint én. Kívülről egy rossz szó nem lehetett ránk.
- Tehát hozzámész? – kérdeztem rá a lényegre.
- Semmi közöd hozzá. – felelte kissé idegesen.
- Hé, ne feledd, hogy játsszuk a szerelmespárt. Ne lépj ki a szerepedből.
- Akkor pedig ne cukkolj.
- Én csak feltettem egy egyszerű kérdést, amire egy egyszerű választ vártam.

Ian

Oké, lehet, hogy nagyon nagy hülyeséget követtem el, amikor ide rángattam Zoét. Ahogy látom őket összebújva, sugdolózva a színpadon az nem kellemes, sőt. Egyenesen irritáló dolog. Robert sem idióta, az ő javára fordítja a helyzetet, mert megteheti. Mert megengedtem, amikor meggyőztem róla Zoét, hogy ez mekkora lehetőség. Nem akartam, hogy elszalassza ezt, és tessék. Saját magam löktem annak a pasinak karjába, aki bármit megtenne annak érdekében, hogy visszakapja. Ez annyira egyértelmű. Én meg aranytálcán kínálom fel neki, hát gratulálok magamnak! Szép volt Ian! - szorongattam az időközben vadul rezgő mobilomat a kezemben. Nina keresett, gondolom, majd szétveti a kíváncsiság, hogy mégis mit művelek itt. Pedig ha tudná! Tuti ezerrel vigyorogna rajtam, amiért féltékeny vagyok, de nem tehetek róla.

- Szabad nekik pusmogniuk? – szóltam oda a rendezőnek, amikor kiszúrtam, hogy Rob valamit nagyon magyaráz a barátnőmnek.
- Elvileg nem, de így még hitelesebb a jelenet, nem gondolja?- nézett rám érdeklődően.
- De, mindenképpen az. – bólintottam feszülten, és próbáltam magamban tartani az átkozódásaimat. Mikor végre befejezték a jelenetet, a rendező utasítása szerint a második felvonása egyik kritikus pontját, a gonosz házvezetővel való vitát és a felül- kerekedést jelentő dalt, jelenetet kellett próbálni. Zoénak egész egyszerűen a naiva szerepéből ki kell lépnie és helyébe egy határozott, céltudatos nővé kell válnia. Amíg ő és a házvezetőt játszó másik nő a direktor instrukciót hallgatta, addig egy nem kívánt személy ült le közvetlenül mellém. Nem gondolom, hogy véletlen. De csak nyugalom, Zoé kedvéért!
- Zoé nagyon tehetséges színésznőnek is. – kezdeményezett beszélgetést Rob.
- Igen, én is úgy látom. – bólintottam büszkén. – A hangja is csodálatos.
- Az. Nem is értem, miért nem próbálkozott eddig soha a színészettel. – eddig egész normálisan társalog velem, amivel így nekem sincs semmi gondom.
- A lényeg, hogy most már színpadon van. – küldtem egy mosolyt az éppen felé mosolygó Zoé felé. – Kivirul ott fent.
- Igen, ebben igazad van. – nézett ő is felé. – Te beszélted rá, igaz?
- Parancsolsz? – kérdeztem vissza, pedig értettem, hogy mire is akar kilyukadni.
- Te beszéltél a lelkére, hogy vállalja el, nem? Ismerem, magától tuti nem jött volna vissza.
- Kellett egy kis rábeszélés, de nem volt vészes. Zoé okos lány. Ráadásul kár lett volna elszalasztania egy ekkora lehetőséget, amikor nagyon jól áll neki a színpad. Büszke vagyok rá!- akaratlanul is megforgattam az ujjamon a közös gyűrűnket.
- Lehetsz is. – vágta hozzám flegmán, ami azért kissé erős váltás volt. Egész eddig normális volt. Itt megrekedt a beszélgetésünk, mindketten inkább a színpadon zajló eseményekkel voltunk elfoglalva. Felcsendült a dal, és Zoé neki állt énekelni. Érdekes volt ilyen tomboló nőként viszont látni.
- Mindig is szerettem benne ezt a vadmacskát. – pusmogta Rob.
- Ez csak egy szerep.
- Oh, Ian, ugyan már. Mindketten elég jól ismerjük. Igazi kis domina tud lenni az életben is. Ámbár ezt szex közben sosem bántam. – na itt szakadt el nálam az a bizonyos húr. Semmivel sem törődve bemostam neki egyet. A próba persze egyből félbeszakadt és mindenki árgus szemekkel figyelte a következő pillanatot.
- Uraim, fejezzék be! – hallottam meg Peter hangját.
- Ian, mi a fene ütött beléd?- ugrott le elém vádló hangnemmel Zoé.
- Ez a barom provokált! – köptem Rob felé a szavakat. Legszívesebben neki ugrottam volna megint.
- Nem tehetek róla, ha nem bírod az igazságot!- tápászkodott fel időközben Robert és indult meg felém.
- Miről beszélsz, Te idióta?!- lódult meg felé a kezem, amikor azonban egy olyasvalami történt, amire nem számítottam. Zoé beugrott Robert elé, élőpajzsnak. Hirtelen sok minden történt egyszerre. A kezem megállíthatatlanul száguldott szerelmem felé, akit azonban az utolsó utáni percben arrébb rántott Rob, így egy hajszálnyit súrolta csak az ütésem, de így is megtántorodott tőle.
- Te jó ég! Zoé, ne haragudj! – nyúltam volna érte. – Én nem akartam!

Zoé

Nem akartam, hogy Ian bántsa Robot, nem feltétlen azért mert még érzek iránta bármit is, csak azért tettem, mert féltettem Ian-t, hogy később megbánja, ha Robnak bármi baja esik. De ekkor valami olyasmi történt, amire nem számítottam. Ian keze lendült felém, úgy tűnt kivédhetetlenül, de valaki elrántott, így csak alig éreztem az ütést. Mégis eléggé ahhoz, hogy a megmentőm karjaiba essek. Zavartan pislogtam arra, aki elrántott, míg ki nem tisztult a látásom és Rob arcát pillantottam meg.

- Te jó ég! Zoé, ne haragudj! - nyúlt felém Ian. - Én nem akartam!
- Hozzám ne érj! - szóltam rá dühösen.
- Kérlek! - nézett rám kétségbeesetten.
- Hagyj békén! Elegem van a kakaskodásotokból! Nem egy tárgy vagyok a fenébe is! Senkinek nem vagyok a tulajdona! - ráztam le magamról Rob kezeit is és kifelé vettem az irányt.
Nem érdekelt, hogy ki mit gondol most rólam, elég volt ebből az egészből! Ezek ketten azt hiszik, hogy valamiféle tárgy vagyok, amin marakodhatnak, mint az óvódás gyerekek! De nem! Befejeztem! Ráadásul még én hülye közéjük is állok, még egy ekkora barmot soha nem hordott a hátán a Föld, mint amekkora én vagyok!

- Zoé! - hallottam meg egy hangot a hátam mögül.
- Nem érdekelsz! - szóltam hátra sem nézve.
- Várj már meg! - kapta el a karom Ian.
- Azt mondtam, hogy hagyj békén! - fordultam vele szembe és amennyire elszántan csak tudtam belenéztem a szemébe.
- Nem akartalak megütni! Kérlek beszéljük meg. - könyörgött.
- Eressz el! - sziszegtem neki és kirántottam a karom az övéből.
- Hagyd békén Ian! - lépdelt felénk Rob.
- Te ebbe ne szólj bele! - üvöltött rá Ian.
- Tűnjetek el az életemből! - kiabáltam rájuk könnyes szemekkel. - Látni sem bírlak titeket! Marakodtok rajtam, mint valami ócskaságon a piacon! De én egy ember vagyok! Ember vagyok, érzésekkel! Most olyan érzésekkel, amik baszottul utálnak mind a kettőtöket! - mutattam rájuk és idegesen elfordultam tőlük.
- Gyere. - ragadott karon Rob és vonszolni kezdett. Valamiért nem tiltakoztam csak hagytam, hogy betuszkoljon a kocsijába és indítson.

Már percek óta mentünk és szeltük az utakat, mikor megtörtem a csendet. De nem szavakkal hanem zokogással. Nekem ez az egész sok volt. Mégis mi a franc történt velem és az életemmel? Minden olyan jól alakult, mikor Iannel találkoztam. Emlékszem mikor megpillantott Adam oldalán. Elesett voltam és összetört. Fájt a szakítás Robbal, de ő segített tovább lépni. Tisztázni a gondolataimat és ráébredni, hogy Robert Pattinson után is van élet.

- Mi történt velünk Rob? - bukott ki belőlem halkan.
- Nem tudom Zoé. - motyogta az utat figyelve.
- Miért nem tudunk normálisan beszélni egymással? Hiszen nem is olyan régen még annyira szerettük egymást, most meg mint kutya és macska marjuk egymást. - szorult el a torkom az újabb sírástól.
- Talán pont ez a baj. - vett mély levegőt.
- Micsoda? - szipogtam.
- Az, hogy kettőnk közül valaki túl hamar lépett túl a kapcsoaltunkon. - felelte az orra alatt.
- Tessék? - fordultam felé mérgesen. - Hihetetlen, hogy megint kezded!
- Mit? Azt, hogy megcsaltál ezzel a pojácával? Egy olyan alakkal, aki rád emelte a kezét? Most ki húzott ki a szarból? Hm?! Na ki?! - nézett felém kihívóan és flegmán.
- Áh, szóval már megint itt tartunk! Te vagy Mr. Tökéletes Robert Pattinson én meg a balfasz Zoé Shannon, aki csak elbasz mindent! Értem én! De akkor magyarázd már el nekem ,hogy miért szerettél?! Erre felelj Mr. Tökély! - adtam ki magamból minden dühömet.
- Na ez egy jó kérdés! Bár tudnám a választ, hogy mégis mi a fészkes fenéért szeretlek még mindig! - csapott a kormányra és idegesen a hajába túrt.
- Mit mondtál? - döbbentem meg.

Fejléc

Sziasztok!

Amint látjátok, egy fejléccel gazdagodott az oldal. Amit nagyon köszönök Szaszámnak, szerintem gyönyörű lett!!!! Köszönöm!!!(L)

Puszi!

Meré


u.i.: Ha kapok még pár megjegyzést, akkor igyekszem gyorsabban megírni a fejezetet:)

10.

Sziasztok!

Íme meghoztam a soron következő részt!:)Nagyon köszönöm Mindenkinek, aki írt komit és/vagy rányomott a két pipa valamelyikére.:) Annyit kérnék, hogy aki a "Nem tetszett" pipára kattint, az írja le, hogy miért érzi így, csak, hogy tudjam, min kell változtatnom esetleg. :)

Továbbra is várom véleményeiteket.:)

Jó olvasást!

Puszi!

Meré

10.

Rá sem kellett néznem a lapra, pontosan tudtam, hogy mi, vagyis kik lehetnek a címlapfotón. Már meg sem lepődök ezen. Az viszont nem esik túl jól, hogy nem bízik bennem. Különben miért jött volna ide?
- Tehát ezért nem vetted fel a mobilod. – bólintottam és ledobtam a kulcscsomómat a helyére.
- Gondolom éppen a repülőn ültem. – vonta meg a vállát és felakasztotta a fogasra a kabátját. - Muszáj volt idejönnöm. – bökött a fejével a fénykép felé.
- Értem. – sétáltam el mellette leszegetett fejjel, ám ő a karomnál fogva magához rántott és lágyan megcsókolt.
- Szia!- suttogta mosolyogva és megsimította az arcomat.
- Szia!- mosolyogtam rá vissza. – Azt hittem haragszol rám. – bújtam hozzá. Annyira jól esett a közelsége!
- Nincsen rá okom. Tudom, hogy Rob keze van a dolgokban, ami azért hízelgő. – bujkált egy mosoly a szája szélén, amit nem nagyon tudtam hova tenni.
- Most csak viccelsz, ugye? – néztem rá értetlenül.
- Nem. Tudja, hogy mindent be kell vetnie ellenem, ha vissza akar kapni téged. Ami valljuk be, még imponál is nekem. Végülis. – gondolkozott el rajta.
- Olyan lüke vagy!- nevettem fel. – És én még azt hittem, hogy komolyan beszélsz.
- Teljesen komoly vagyok. – vigyorgott rám szélesen.
- Aha, persze. – nyomtam egy csókot a szájára. – És ez a komoly pasi nem éhes véletlen? – hallottam, ahogy korog a gyomra.
- De, egy kicsit. – vallotta be töredelmesen.
- Sejtettem. Na gyere, Annáék bevásároltak egy kicsit, tuti találunk valami gyorsan elkészíthetőt. – húztam be a konyhába. Megtámadtuk a hűtőt, barátnőmék minden földi jóval feltöltötték, de mi a szendvics mellett maradtunk. Amíg én a paradicsomot szeltem, addig ő felszelte a kenyeret és rárakta a szalámit.
- Na és merre járt a kisasszony? – kérdezte meg két falat között, mire nekem egyből elment az étvágyam.
- Elmentem kirúgatni magam. – dobtam vissza a maradék szenyómat a tányéromra, mire Ian is követte a mozdulatomat.
- Mi van?!- teljes döbbenet.
- Nemrég kirúgtak. Peter ajánlott egy állást, de nem fogadtam el. – feleltem elmélázva.
- Oké, stop!- tette fel a bal kezét. – Mi az, hogy ajánlott egy állást és nem fogadtad el? Nem ismerek rád.
- Én se magamra, elhiheted. De amikor kiderült, hogy Roberttel kellene szerelmespárt alakítanom, hát eldurrant az agyam és megmondtam, hogy szó sem lehet róla és…- hadartam el, de belém fojtotta a szót.
- Hé, hé, hé! Roberttel és alakítani?- meredtek ki a szemei. – Kezdem elveszteni a fonalat.
- Pedig tök egyszerű a képlet. Peter kitalálta, hogy legyek Mrs. de Winter a Rebecca musicalben, és Robert lett volna a férjem. – mondtam kis éllel a hangomban.
- Ez most komoly?- vett egy nagy levegőt, mire bólintottam. Hát nem azt a reakciót váltottam ki belőle, mint amire számítottam, ugyanis kitört belőle a nevetés.
- Most meg mi van? Szerintem ez marhára nem vicces!- csaptam le a szalvétámat az asztalra, majd felpattantam a helyemről és kidobtam a maradékomat.
- Hé, ne haragudj!- ölelte át a derekamat még mindig nevetve. – De ez annyira szánalmas. Tényleg mindent megtesz, hogy visszaszerezzen magának. Csak éppen hiba csúszott a számításába. – kuncogott.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol a nyomoromon. – bújtam ki a karjai közül. – Szerintem nem vicces, hogy kirúgatott, nagyon nem!- csattogtam be a nappaliba és huppantam le a kanapéra. Fantasztikus, hogy még ő sem ért meg.
- Persze, hogy nem az. Nem is ezt mondtam. Legszívesebben agyonverném ezért a kis húzásáért. De most az egyszer azt gondolom, hogy simán balfácán volt. – ült le mellém.
- Ian, mire gondolsz most pontosan? – most jöttem rá, hogy mennyire nem értem a pasiknak a logikáját.
- Csak arra, hogy nem az volt a célja, hogy kirúgasson.
- De, és ezt meg is mondta utána a képembe. – ha most komolyan a védelmébe veszi azt a barmot és dobok egy hátast, vagy talán kettőt is.
- Ugyan már! – vigyorgott még mindig. - Nem számított arra, hogy Te a karrieredet dobod félre miatta, ennyi az egész. – tárta szét a karjait.
- Ennyi?! Persze neked csak ennyi! Már miért is ne! Hiszen neked bármikor, bárhol adnak munkát! De nekem??? - csattantam fel, magam sem értve, hogy miért.
- Kicsim ne legyél igazságtalan! – fogta kezei közé az arcomat, hogy a szemeibe nézzek. – Nem védeni akarom, csak elmondtam a véleményemet. Oké?
- Nem, nem oké! El nem tudom képzelni, hogy miért feltételezel jót róla a történtek után!
- Kicsim, valamiért csak szeretted majdnem egy éven keresztül, nem? – nézett rám nagy komolyan. Ez a mondata elbizonytalanított.
- Igen, de már nem ugyanaz az ember. Mit nem lehet ezen megérteni?
- Rendben, akkor most mindketten vegyünk három mély levegőt és kezdjük elölről ezt a beszélgetést, mit szólsz?- fürkészte az arcomat. – Nem szeretnék veszekedni veled. Nem azért jöttem ide. – mondta csendesen.
- Akkor meg minek? – kérdeztem meg flegmán, de rögtön el is szégyelltem magamat, amikor megláttam a csalódott szemeit. Mondani azonban nem mondott semmit.
- Ne haragudj. – hajtottam le a fejemet. – Kiborít a tudat, hogy kitettek a színházból.
- Nem kell magyarázkodnod, megértelek. Még ha ezt néha nem is hiszed el. – somolygott rám, mialatt összekulcsolta a kezeinket.
- Kiállhatatlan egy nőszemély vagyok, igaz?- húztam el a számat.
- Na, ezt most honnan szeded? Mostanában mindketten túl harsányak vagyunk minden téren, de majd lenyugodnak a kedélyek.
- Harsányak. – kuncogtam. – Szerintem csak simán hisztisek, mármint én tutira.
- Legalább van miről cikkeznie a lapoknak. A negatív reklám is reklám. – döntött hanyatt a kanapén.
- Ugye most csak vicceltél ezzel a reklám dumával?
- Hát persze. – mosolygott rám szélesen. – El se tudod képzelni milyen arcot vágtál.
- Oké, ezt még visszakapod! – csúsztam ki alóla, így ő lehuppant az ágyra.
- Egy-egy. – nevetett. - De most beszéljünk komolyan. Szerintem el kellene fogadnod a szerepet. Gondold csak át! Ilyen lehetőség nem minden nap adódik az életedben. Te mondtad, hogy nem akarod, hogy miattam emlegessenek csak. Akkor itt a lehetőség, hogy megmutasd ki is vagy valójában.
- Én nem tudom Ian. – csóváltam meg a fejemet. – Ráadásul már teljesen mindegy. Peter kirúgott és slussz.
- Szerintem, ha bocsánatot kérnél tőle, akkor simán visszavenne. Gondolom nem a legszebb hangnemben mondtál neki nemet az ajánlatára.
- Hát valóban nem. De. – próbáltam meg elmagyarázni, hogy nem akarok könyörögni senkinek, ám nem engedte.
- Rendben. Akkor holnap reggel szépen kézen fogva besétálunk a főnöködhöz és megbeszéljük vele a dolgokat. Jó lesz így?
- Van más választásom, apu? – néztem rá boci szemekkel.
- Hadd gondolkozzak. Nincs, megyünk és kész. – csókolt meg vérpezsdítően.

Reggel aztán minden kifogásom és nyafogásom ellenére betuszkolt a taxiba, esélyem sem volt elkerülni a volt főnökömmel való kínos beszélgetésemet. Bevallom kissé morcos voltam rá, amiért ennyire konokul ragaszkodik ehhez az egészhez, de nem akartam újabb vitát, ezért inkább csendben tűrtem az egészet, mindaddig ameddig meg nem érkeztünk Peter irodájáig.
- Ian, ez nem jó ötlet. Páros lábbal fog kirúgni. – néztem rá esdeklően, de nem igazán hatotta meg a pillogásom.
- Édesem, ne legyél már nyuszi! Bekopogsz, vagy kopogjak inkább én? – ám a válaszom helyett inkább már cselekedett is. Mire feleszméltem már csak egy „Igen?”- t hallottam, így Ian se szó, se beszéd, de berántott magával az irodába.
- Üdvözlöm, Mr. Wellington! – köszönt a megdöbbent Peternek, míg nekem csak egy halk „Jó reggelt!”-re futotta.
- Áh, Mr. Somerhalder!Zoé! Jó reggelt! – mosolygott ránk szélesen. Minek örül ez ennyire? – Foglaljanak helyet!
- Köszönjük, igazgató úr. – húzott maga után és ültünk le a főnökkel szembe. – Nyilván sejti, hogy miért is jöttünk.
- Nos, vannak feltételezéseim, igen. – bólintott még mindig mosolyogva. – Gondolom a tegnapi kis incidensről lenne szó. Igaz, Zoé? – nézett rám érdeklődően. Ian alig láthatóan oldalba bökött, így végre megszólaltam.
- Igen. Szeretnék elnézést kérni a viselkedésem miatt. Tudom, hogy tiszteletlen és arrogáns voltam, nagyon sajnálom, uram!- néztem a szemeibe.
- Hm. – sóhajtott fel. – Nagyra értékelem, hogy megtette ezt kisasszony, de.
- Nincs visszaút, igaz? – kérdeztem rá kerek perec.
- Szóval meggondolta magát? – csillantak fel a szemei.
- Én nem, vagyis igen. – dadogtam. – Sose voltam színész. Nem vettek fel a suliba színészszakra, ezért mentem rendezőnek.
- Tudom, hallottam róla. – bólintott. – De nem kell feltétlenül diploma, ugye tisztában van vele? Kérdezze csak meg a barátját! – mutatott Ian-re. – És ezt nem bántásból mondom.
- Ez így van. – bólintott rá Ian.
- Na látja, kicsit bíznia kellene magában. És ha rajtam múlik, akkor bízni is fog.
- Ez azt jelenti, hogy? – lepődtem meg.
- Igen, ez azt jelenti, hogy lent épp zajlik a próba. Mi lenne ha csatlakoznánk hozzájuk? – állt fel.
- Remek lenne. – boldogan mosolyogtam rá, majd hálás pillantásokat vetettem szerelmem felé. Megindultunk a próbaterem felé, ahonnan már messziről kihallatszott, hogy mennyire jó hangulat övezi a próbát. Kissé remegő lábakkal léptem be Peter mögött, persze azonnal minden szem ránk szegeződött. Robert egyből a tekintetét az enyémbe fúrta, mire dacosan néztem felé. Átpillantott Ian-re, majd az összekulcsolt kezeinkre, mire vágott egy enyhe fintort. Ian ekkor elengedte a kezemet és kissé gúnyos mosollyal oda intett Robnak, akinek azonnal ráfagyott az arcára minden. Te jó ég! A gyűrűk!

9.

Sziasztok!

Mivel elég késő van, ezért csak annyit, hogy köszönöm a véleményeiteket! Nagyon aranyosak vagytok!:) Ne utáljatok ezért a részért, nagyon!:)

Kíváncsian várom most is a reakcióitokat!:)

Jó olvasást!

Puszi!

Meré




9.

Ian

Gondoltam leülök kicsit netezni, úgy sincs semmi dolgom jelenleg, mivel Marcos épp a díszletesekkel beszéli meg a világrengető ötleteit. Félreértés ne essen, minden tiszteletem az övüké, de egyszerűen most nem tudtam magamat annyira beleélni ebbe az egész készülősdibe, mint kellett volna. Aggasztott az, hogy Zoé elutazott, ki tudja, hogy mi várt ott rá Londonban. Apropó, már biztosan megérkezett és még csak nem is telefonált. Hm, nem vagyok ideges. –próbáltam magamat nyugtatni. Rossz érzésem van.
- Ian!- lépett mellém Nina kissé zaklatottan.
- Mondjad, egyetlen Elenám. Mi a gond? – mosolyogtam rá.
- Ezt azt hiszem, látnod kell. – és már nyomta is a kezembe a mini notebookját, az egyik pletyka újság weboldalával. Egy rakat kép volt Zoéról és…Robert Pattinsonról, ahogy együtt szállnak le a gépről. Hogy mi van?! Most ugye csak rosszul látom, amit látok?
- Nina, mondd, hogy Te nem Zoét látod ezeken a képeken!- görgettem végig az összes képet, egy-kettőn nagyon úgy tűnt, mintha valamin nagyon vitatkoznának. És ez aggasztott. Nyugalmat szerettem volna a barátnőmnek, de ezt Robert gyönyörűen keresztülhúzta. Meg különben is!Mi a fészkes francot kerestek ugyanazon a repülőn??
- De, sajnos én is azt látom, amit Te. Robert is azon a járaton utazott. – húzta el a száját.
- Tököm tele van ezzel a pasassal, komolyan mondom! Nem hiszem el, hogy nem direkt csinálja az egészet! – puffogtam.
- Na igen, sose tudhatjuk. De nézd csak, van itt egy kis interjú is egy állítólagos fültanúval. – mutatta a cikket, amit mire elolvastam, totál begőzöltem.
- Mégis honnan veszi ez a barom a bátorságot, hogy megfenyegesse Zoét?! Ezek szerint tényleg miatta utazott Londonba! - pattantam fel a fotelemből. – Mikor forgatunk legközelebb?
- Három nap múlva, miért?- húzta fel kérdőn a szemöldökét.
- Remek, akkor odamegyek és helyre teszem végleg azt az idiótát. – bólintottam és már indultam is kifelé.
- Hé, tuti, hogy jó ötlet ez? Mi van, ha Zoé csak kiakadna azon, hogy utána mész?
- Ki mondta, hogy utána megyek? Én Robert Pattinsonnal megyek megértetni végre, hogy Zoé és én összetartozunk. Ha nem megy szép szóval, akkor majd megy ököllel. – iszonyatos düh tombolt bennem, amit persze próbáltam palástolni.
- Ian, nem kellene semmilyen botrányba keveredned! Legalább Zoé miatt ne! – nyúlt a karom után.
- Igen? És akkor mégis mit kellene tennem, mégis mit gondolsz Nina?! Hagynom, hogy ez a Pattinson tönkre tegye? – egyre jobban kezdtem kijönni a béketűrésemből.
- Biztos, hogy csak erről van szó? – engedett el. – Nem lehet, hogy inkább nem bízol Zoéban és az érzéseiben? – kutatta az arcomat.
- Ugye most nem arra célzol, hogy? – ha már barátaim is ellenem vannak, akkor ki van velem???
- De, pontosan arra célzok. – vágta rá magabiztosan. – És ha én erre gondolok, akkor Zoé is erre fog gondolni elsőként. Gondold át!
- Nem érdekel, Nina! Odamegyek és kész! Robertnek meg kell végre értenie, hogy nincs esélye! És igen, lehet, hogy félek attól is egy kicsit, hogy valamivel sikerül visszacsábítania magához Őt.
- Zoé téged szeret! Felfognád végre? – dobbantott egyet idegesen.
- Robert pedig Őt! Nem bízom abban az alakban! Utazok és kész!- trappoltam kifelé a stúdióból.
Zoé

Mindent töviről hegyire elmeséltem Annanak és Adamnak, amit csak lehetett. Adam egyenesen ki akarta ütni Robert fejét a fülei közül, amiért így elbánt velem. Ezen a mondatán azért kicsit elmosolyodtam, nem lenne semmi látvány, az egyszer biztos.
- Zoé, Iant felhívtad már? Még mielőtt máshonnan tudná meg, hogy Rob és Te egy járaton utaztatok.
- Igazad van, fel is hívom. – kaptam elő a mobilomat immár a lakásomban. Egy csörgés, két csörgés, három csörgés, stb…majd bekapcsolt a hangpostája.
- Ez furi, nekem mindig fel szokta venni. – toltam össze a telefont.
- Lehet csak nem hallja. – mondta Adam, mialatt becipelte a cuccaimat.
- Lehet, de akkor is furcsa. – olyan különös érzésem volt ezzel kapcsolatban.
- Nem forgat véletlenül?- kérdezte meg eltűnődve Anna.
- Nem hiszem. – ültem le a kedvenc fehér bőr fotelembe. – Bár az is lehet. – ekkor megszólalt a mobilom, de nem az a szám villogott a kijelzőn, amit szerettem volna. A főnököm volt az a színházból, Peter azt akarta, hogy most azonnal menjek be hozzá a színházba valami halaszthatatlan dolog miatt. Hogyan is mondhatna nemet az ember lánya a főnökének? Megígértem, hogy 10 perc múlva indulok.
- Mit akar Peter ilyenkor? – nézett barátnőm az órájára.
- Fogalmam sincs, az mondta, hogy munka és fontos. – húztam meg a vállamat.
- Elvigyünk? – ajánlotta fel Adam, amit én örömmel el is fogadtam. Kissé aggódó pillantásokat vetettek rám mind a ketten, bár fogalmam sem volt, hogy miért, de ettől kezdett kellemetlen érzésem lenni. Megköszöntem a fuvart, amikor oda értünk a színházhoz, de azt már nem engedtem, hogy meg is várjanak. Peternél sose lehet tudni, hogy meddig tart nála egy-egy munkamegbeszélés. Gyorsan felszaladtam az irodájához, ahol a titkárnője már mosolyogva köszöntött és mondta, hogy a főnök már vár rám.
- Hát akkor ne is várakoztassuk tovább!- kopogtam be.
- Tessék!- hallatszódott ki, mire azonnal be is nyitottam.
- Áh, Zoé! Milyen jó újra látni! – mosolygott rám szélesen.
- Nagyon kedves uram, köszönöm! Én is örülök, hogy újból itt lehetek. Hiányzott már a színház. – ültem le az általa kínált kanapéra, vele szembe.
- Meghiszem azt. A színház nekünk a drog. – nevetett fel.
- Igen, valami olyasmi. – kuncogtam.
- Örülök, hogy így gondolja. Akkor gondolom már nagyon is érdekli, hogy miért rángattam ide már az érkezése napján.
- Bevallom igen. Bár azt se tudom, hogy honnan tudja, hogy itt vagyok. – néztem rá kérdőn.
- Az internet manapság csodákra képes, no meg a paparazzik.
- Oh, hát persze. – esett le a tantusz. Ezt még mindig nem szoktam meg.
- Szóval lenne egy ajánlatom a számára. Azt hiszem ez egy nagy lehetőség. – nézett rám komolyan.
- Állok elébe. – húztam ki magamat. – Miről is lenne szó?
- Ha azt mondom Rebecca….. – vetett rám sokatmondó pillantásokat.
- Akkor azt mondom, hogy az a darab már színpadon van és tudtommal nagy siker.
- Igen, de új szereplőket keresünk.
- Értem, akkor castingot kellene tartanom?
- Nem egészen. – somolygott.
- Hanem? – kezdtem nem érteni a dolgokat.
- Maxim karaktere már megvan, mi most a női főszereplőt keressük. – vizslatott rajtam végig.
- Főnök, ezért javasoltam a castingot. – tártam szét a karjaimat. Fogalmam sem volt, hogy mégis hova akar kilyukadni.
- Tudom, de én már tudom ki lenne rá a megfelelő személy.
- Igen?Akkor végképp nem értem, hogy mit vár tőlem.
- Itt ül velem szemben. – vigyorgott rám, mire elfelejtettem levegőt venni. No nem a mosolyától, hanem attól, amit mondott.
- Na de, de, én nem vagyok színésznő. Ráadásul ez egy musical! Egy fikarcnyi hangom sincs! – ez lenne az évszázad vicce.
- Csak próbálja meg, mit szól? Tessék énekeljen nekem valamit belőle.
- Főnök. – húztam el a számat.
- Ez nem kérés volt, hanem utasítás. Halljam!- hát jó, essünk neki. Az első eszembe jutó dalt elkezdtem énekelni. Kétségtelenül élveztem, de nem éreztem magamat fenomenálisnak, sőt. A dal végén mégis megtapsolt.
- Maga nagyon tehetséges! Nem is tudom miért nem vettem ezt eddig észre! Bájos ahogy énekel és nem is akárhogyan. Na?
- Én nem is tudom. – ráztam meg a fejemet.
- De én igen. – szólalt meg egy hang a hátam mögül, amit ezer közül is felismertem volna.
- Te? – sziszegtem felé, mialatt felénk sétált. – Mit keresel itt?
- Zoé, ő fogja játszani Maxim de Wintert. – mutatott rá az önelégülten vigyorgó Robertre.
- Na ne! – csattantam fel. – Főnök, én egy pillanatra talán hittem abban, hogy lehetek Mrs. de Winter, de ezzel az alakkal soha!Érti?! Soha!- magamból kikelve ordítoztam Peterrel, aki hűvös arccal fogadta a kitörésemet.
- Azt hiszem félre értett. Ez nem egy ajánlat volt, amit, ha akar elfogad, ha akar nem. Ez egy álláslehetőség volt.
- Tessék? – döbbentem meg. – Na de maga is tudja, hogy rendező vagyok!
- Nálunk már nem, sajnálom. Nem alapozhatunk egy olyan rendezőre, aki ide-oda utazgat a világba az aktuális barátjával.
- És színésznőként ezt megtehetném? – fordítottam meg a kérdést.
- Természetesen nem. Éppen ezért üzletet ajánlok. Vagy elfogadja ezt az új felállást, vagy elválnak az útjaink.
- Ez magának üzlet? – kacagtam fel dühösen. – Ez egy jól becsomagolt zsarolás!
- Kisasszony, vigyázzon a szájára!
- Zoé, higgadj le!- szólt hozzám Rob.
- Na, te ebbe meg végképp ne szólj bele! Tudom, hogy ez az egész a Te műved! Szánalmas bosszú, nem gondolod?!- estem neki.
- Kérem, ezt odakint intézzék el. Zoé, magától pedig várom a választ.
- Nem, nem, nem és nem! Nem vagyok hajlandó egy percig sem egy levegőt szívni Robert Pattinsonnal, nem ám még szerelmespárt is játszani vele, ch! – nem tudtam belegondolni a következményekbe.
- Ez az utolsó szava?!- húzta fel a szemöldökét.
- Ez. – bólintottam. A lelkem mélyén arra gondoltam, hogy valójában nem is akar kirúgni, csupán valamiféle hülye próba ez, vagy nem is tudom.
- Akkor nagyon sajnálom, de ki van rúgva! – mondta ki az „ítéletet”.
- Ezt most komolyan mondja?- már szúrták a szemeimet a könnyek.
- Igen. Nem óhajtok alkalmazni egy összeférhetetlen, alkalmazkodni képtelen embert. – mondta keményen, mire tudtam, hogy vesztettem.
- Rendben van. – bólintottam szomorúan. – Akkor megyek is! Viszontlátásra!- siettem ki az irodából, majd a lépcsőn már futottam lefelé, miközben könnyeim mosták az arcomat. Szinte kivágódtam a színházból, de egy átkozott taxi sem jött éppen. Zokogva leültem az út padkájára, összeomlott egy álmom.
- Hé, Zoé!Fel fogsz fázni!- tette a kezét a vállamra Robert.
- Hagyjál békén, te szemétláda! –söpörtem le magamról a kezét, majd felpattantam.-Direkt csináltad igaz?!
- Miért?Mit hittél? Véletlen ez az egész?! Megmondtam, hogy pokollá fogom tenni az életedet! – kiabált vissza.
- Hát gratulálok! Az első döfést megadtad! Most nagyon büszke vagy magadra, igaz?
- Igen, mert ott ütöttem rajtad, ahol fáj.
- Menj a pokolba! – próbáltam megütni, ám elkapta a kezemet.
- Soha többet ne próbálj kezet emelni rám, megértetted?!
- Eressz el!
- Eszem ágában sincs! Most szépen velem jössz és megvizsgáltatlak egy orvossal!
- Te nem vagy normális! Robert, sikítok, ha nem eresztesz el!
- Tedd meg, de megtalálom a módját, hogy elhallgass.
- Megütnél? – nevettem fel kínomban.
- Tudod, hogy soha nem bántanálak. – enyhült meg a hangja és a szorítása is lazult a csuklómon.
- A mostani viselkedésed után már semmiben sem vagyok biztos.
- Te félsz tőlem? – látszólag megdöbbent és azonnal eleresztett.
- Miért? Talán nincsen rá okom. – intettem le egy taxit. – Nem az az ember vagy, akit egykor szerettem. – még mielőtt bármit is mondhatott volna, bepattantam a kocsiba és hazáig meg sem álltam. Fáradtan lépkedtem fel a másodikra, mialatt előkerestem a kulcsomat. Ám hiába akartam kinyitni az ajtót, az már nyitva volt.
- Van itt valaki? – kapcsoltam fel a villanyt, amikor is szembe találtam magamat Ian-nel.
- Te meg mit keresel itt? – néztem rá döbbenten.
- Erre talán Te jobban tudod a választ. – dobott le elém egy újságot.

8.

Sziasztok!

Amint nyilván már észrevettétek, az oldal új dizivel gazdagodott, ami Szasza munkája, így ezúton is szeretném neki megköszönni:)Nagyon köszönöm Szasza!!!!:)

Meghoztam a folytit, ami kicsit vegyes érzelmekkel tölt el, nem tudom, hogy néhol nem-e vetettem-e el a súlykot például szóhasználatban... Ha igen, akkor kérlek ne haragudjatok, ez így sikerült.
Véleményeiteket várom!!!:)

Jó olvasást!

Puszi!

Meré


8.


Nem akartam hinni a szemeimnek. Hogy a jó büdös francba kerül ő is ide? Üvölteni lenne kedvem, hisztizni, hogy azonnal forduljunk vissza. Nem bírom elviselni sem őt, sem pedig ezt a pimasz vigyort az arcán, amit épp felém küld.
- Hello Zoé! Micsoda kellemes meglepetés! – ha most azt hiszi, hogy leállok vele jópofizni, akkor nagyon téved. Grrrrr.
- Már akinek. – válaszoltam negédesen, majd tüntetőleg elfordultam tőle. Miért ver engem a Sors vele? Vagy…talán ez nem is a Sors?! Hogy az a… - Te direkt vagy itt, igaz?- estem neki a szavaimmal. – Direkt utazol Londonba!
- Nos, nyilván nem véletlenül utazok ezen a járaton. – rántotta meg a vállát.
- Annyira tudtam!- kezdtem kikelni magamból.
- Mégis mit? Hogy ott lakom? – nevetett fel. - És sokat gondolkoztál rajta, hm? Csak mert úgy rémlik, hogy a pontos címemet is tudod. Sőt, ha jobban belegondolok, már voltál is ott. Sok éjszakát töltöttél ott velem. – tette a bal kezét a combomra, amit azonnal félrelöktem onnan, és mint egy gumilabda pattantam fel a helyemről:
- Ne merészelj hozzám nyúlni! – kiabáltam rá. – Különben nagyon megbánod!
- Minden rendben, hölgyem? – lépett mellém meglepődve egy légi utaskísérő. – Kérem, üljön vissza!
- Eszem ágában sincs ez mellé a bunkó mellé visszaülni! Nem tűröm el, hogy fogdosson!
- Na de uram. – nézett megrovóan Robert felé, mire nekem elégedett vigyor terült szét az arcomon, egészen addig a pillanatig, ameddig mindenki Edwardja rá nem nézett a csajra, aki szerintem abban a percben elfelejtett még levegőt is venni.
- Maga?Maga?Maga Robert Pattinson?- csúszott feljebb a hangja a kelleténél, mire sokan mozgolódni kezdtek, hogy meggyőződjenek arról, hogy tényleg ő az, aki. Ez igazán remek. – fintorogtam.
- Igen. És biztosíthatom, hogy nem zaklattam a volt barátnőmet. – ó, hogy fulladnál meg!
- Jézusom. – ült le a lány a helyemre. – Zoé? – nézett fel rám kétkedve, mire én kénytelen kelletlen bólintottam egyet szúrós pillantásokkal fűszerezve Robert felé. – Akkor maga tényleg gyereket vár! – sápadt el. Na neee!!! De csak nyugalom, legjobb lesz, ha úgy csinálok, mint aki meg se hallotta ezt a képtelenséget.
- Nézze, nincs másik hely ezen a nyavalyás gépen?! Kell lennie!- csengett hisztérikusan a hangom.
- Sajnálom, de tele a gép. Egy szabad hely sincs a fedélzeten. – de ahelyett, hogy ezt nekem mondta volna, Robertet figyelte megbabonázva.
- Ez igazán remek. – fintorogtam. – Akkor lenne szíves felállni a helyemről, hogy leülhessek? – de mintha a faltól kérdeztem volna. – Hahó!- csettintettem az arca előtt egyet, hogy felébredjen a kábulatból.
- Tessék? – kérdezte ijedten.
- A helyem. – jeleztem, hogy szeretnék leülni.
- Ó, elnézést, hogyne! – állt fel zavartan.
- Semmi gond. – huppantam vissza karba font kezekkel az ülésemre.
- Hozhatok valamit esetleg Önnek, Mr. Pattinson?
- Ó egek!- forgattam meg a szemeimet. Én naná, hogy még csak véletlenül se kérek semmit.
- Nem, köszönöm, nem kérek semmit. De ha majd igen, akkor szólok, ígérem. – mosolygott rá a lányra, aki pironkodva elsétált mellőlünk. – Úgy néz ki, mégiscsak velem kell beérned. – nézett rám fülig érő szájjal.
- Hosszú lesz az út. – sóhajtottam és elkezdtem kotorászni az iPod-om után.
- Régen szerettél velem utazni. – kacsintott rám, mire akaratlanul is néhány emlékkép kúszott be az elmémbe, amiket azonban gyorsan ki is űztem onnan.
- Régen nem dobtál csak úgy oda a sajtónak. – vágtam neki vissza, hiszen utazásom elsődleges oka mindenképpen a tegnap esti affér volt.
- Régen még engem szerettél. – folytatta a szócsatáinkat egy kis fájdalommal a szemében és a hangjában egyaránt. Másfél nappal ezelőtt még meg is sajnáltam volna, de most már nem. Eszem ágában sincs!
- Régen még nem voltál ilyen aljas. – remélem, hogy megelégszik ezzel.
- Régen még nem csaltál meg. – sziszegte, ami kicsit megtörte a lendületemet. Hirtelen nem tudtam mit felelni abban a percben. Fájt ezt hallanom Tőle. – Na, mi van, megfagyott benned a szó, Zoé? Most legyen nagy a szád!
- Régen még férfinak hittelek! – próbáltam minél hitelesebben kijelenteni ezt. – Ma már tudom, hogy csak egy hisztis kisgyerek vagy, aki ha nem kap meg valamit, akkor bevágja a hisztit és senkire és semmire nem lesz tekintettel.
- Oh, hát bocsánat, hogy beletapostam a kicsi Ian lelkébe! – háborodott fel. – Nagyon sajnálom szegényt, csak hogy magamat még jobban! Képes lettél volna nélkülem felnevelni a gyerekemet! Milyen ember vagy Te mégis, mondd?
- Semmiképpen sem terhes, maximum gondterhes, tőled! Sajnálom a rád pazarolt napjaimat! – éreztem, hogy ezzel kicsit elvetettem ugyan a súlykot, de már nem érdekelt.
- Szóval így állunk! – csattant fel. - Csak tájékoztatásként közlöm, hogy majdnem 11 hónapot pazaroltál rám az életedből! És ezalatt egyszer sem mondtad, hogy milyen rossz neked! Tényleg kurva nehéz lehetett a csillogásból kivenni a részedet! – eléggé kiabált.
- Soha nem mondtam, mert nem akartalak még én is cseszegetni, arra volt elég ember körülötted! De ha tudni akarod, utáltam, hogy minden egyes percemet lesifotósok követik és másnap már az újságban is leközlik! – kiabáltam neki vissza. – Ez volt aztán a csillogás!
- Miért?Talán most Ian-nel nem ugyanez a helyzet?! Áruld el nekem, hogy mivel jobb vele a helyzet, mint velem! – dühöngött.
- Talán annyival, hogy ő nem dühöng, hogy mennyien követik, és nem kap frászt, ha egy rajongója közös fényképet akar vele csinálni! – mondtam ki az első dolgot, ami sz eszembe jutott.
- Mr. Szent Somerhalder, milyen bájos. - viszket a tenyerem az ironikus mosolyától. – Talán jobb az ágyban is???Hányszor dug meg egy nap?
- Menj a picsába, Rob! – ütöttem meg a karját, mire kedvenc stewardessem ismét mellettünk állt.
- Kérem, Mr. Pattinson, próbáljanak halkulni. Ne zavarják a többi utast, ha kérhetem. – látszott rajta, hogy nem igazán van ínyére leintenie kedvenc vámpírját, de az tény, hogy kissé, na jó, nagyon parlagi módon viselkedtünk az elmúlt percekben.
- Elnézést. – vettem vissza a hangomból. – Igyekszem a magam részéről visszafogni magamat.
- Ahogyan én is. – vette át a szót Robert.
- Nagyon köszönöm! További jó utat! – hagyott „magunkra” ismét bennünket. Dühösen egymásra néztünk, majd mindketten a másik irányba fordítottuk a fejünket. Így egész jól elvoltunk egészen Londonig, egyikünk sem akart hozzászólni a másikhoz ez alatt a jó pár óra alatt, amit egyáltalán nem is bántam. Szégyelltem magamat, amiért idáig fajultak közöttünk a dolgok, és hogy ezt nem éppen kulturált módon vitattuk meg egy repülőgépen. Fogalmam sincs mi üthetett belém, amiért így ki tudtam fordulni önmagamból, de nem éreztem magamat jól tőle, az tuti. Mikor földet értünk, szépen lassan megvártam, míg mindenki elhagyja az utasteret, egyszerűen nem volt merszem az emberek szemébe nézni a gépen. Ahogy láttam, Rob sem nagyon mozgolódott azért, hogy minél előbb lejuthasson, mi szálltunk hát így le utolsóként.
- A gépen nem akartam tovább feszegetni, de nem válaszoltál az utolsó kérdésemre. – vette fel a lépéseimnek a ritmusát a reptér várója felé menet.
- Azt hittem eléggé világosan kifejeztem azzal kapcsolatban a véleményemet!- komolyan mondom, ennek van bőr a képén!
- Amennyiben a trágárkodást Te világosnak nevezed. – na erre már megtorpantam, természetesen rengeteg vaku villant.
- Na, idefigyelj Robert Pattinson! Jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! Semmi, ismétlem semmi közöd már hozzám, ergó nincs jogod nekem ilyen jellegű kérdéseket feltenni! Sőt, ha lenne valami közöd, akkor sem! A szexuális életem nem tartozik rád, igazából velem kapcsolatban semmi nem tartozik rád! Felfogtad végre?!
- Te is figyelj rám Zoé Shannon! Soha, de soha nem fogom engedni, hogy más nevelje fel az én gyerekemet, megértetted?!- vettük át a csomagjainkat közben, elég sok szempár szegeződött már ránk, de már nem akartunk vagy nem tudunk halkulni.
- Hát komolyan mondom, neked elment az eszed! Fogd már fel végre, hogy nem vagyok terhes! Sem tőled, sem pedig mástól! – időközben megláttam Annáékat, akik feszülten figyelték a kettősünket, így Roberttel mit sem törődve elindultam feléjük. Arra azonban nem számítottam, hogy egy erősebb mozdulattal visszaránt és fenyegetően belenéz a szemeimbe:
- Nem hiszek neked, amint már mondtam! Azt akarom, hogy menj el orvoshoz! Nem is, inkább azt akarom, hogy együtt menjünk el!
- Akarod? – nevettem el magam. – Robert, kérlek! Neked az égvilágon semmilyen jogod nincs akarni tőlem bármit is! Ne légy nevetséges!- próbáltam meg szabadulni.
- Nem viccelek!- szorította meg a karomat. – Pokollá teszem a londoni életedet, ha nem teljesíted, amit akarok.
- Akkor csak tedd pokollá!- téptem ki magamat végre a szorításából és rohamtempóban megindultam a barátnőm felé.
- Zoé, minden rendben? – ölelt át aggódva a barátnőm miközben Adam kivette a kezeimből a bőröndömet.
- Azzá is fogom tenni, azt garantálom! De meg fogod bánni, nagyon is!– robogott el mellettünk immáron Dean kíséretében az általam egykor hőn szeretett férfi.

7.

Sziasztok!

Kicsit késve ugyan, de meghoztam a folytatást. Remélem örültök neki!:)
Köszönöm a 4 kommentet és a 17 "Tetszett" pipát, örülök, hogy ennyien gondoltátok úgy, hogy megosztjátok velem a véleményeteket. :)
Következő részről annyit, hogy kommenthatár nincs, látom én anélkül is, hogy mennyire várjátok az új részt;)
Ehhez a részhez nincs sok hozzáfűznivalóm, talán annyi, hogy lehet kicsit érzelgősre sikerült, nem tudom:) De beszéljenek helyettem inkább a sorok!:)

Jó olvasást!

Puszi!!!

Meré

u.i. : Véleményeiteket továbbra is várom!:)



7.

Meredten bámultam a dobozkában lapuló gyűrűkre, megszólalni sem tudtam. Ijedten felnéztem Ian-re, aki éppen az én arcomat tanulmányozta előszeretettel.
- Nem tetszik? – ugye ezt most nem kérdezi komolyan?
- Ugye ez most nem az, amire gondolok? – remegett meg a hangom. Bár, ha nem térdelt le elém, az jót jelent, nem???
- Az attól függ, hogy mire gondolsz. – felelte higgadtan.
- Én… - kerestem a szavakat. - Te meg akarod kérni a kezemet?- bukott ki belőlem a kérdés, mire felnevetett.
- Igen. – amikor meglátta az arcomat, hozzátette: - Egyszer. – mi??????????????????????- Most csak azt szeretném megkérdezni, hogy viselnéd-e ezt a gyűrűt?
- Mármint csak úgy?- kerekedtek ki a szemeim.
- Igen, vagyis nem csak úgy. Hanem azért, hogy Londonban is emlékezz rám és a szerelmünkre.
- Öhm, de hát e nélkül is emlékezni fogok rá. És nem is örökre megyek el. – néztem rá.
- Tudom, de úgy gondoltam, hogy ez mégiscsak más. Neked is van egy, és nekem is. – nyúlt el az egyik kis gyűrűért. – Megtisztelnél vele, hogy hordanád? – kérdezte, miközben a gyűrűt mutatta felém.
- A legnagyobb örömmel. – mosolyogtam el magamat végre. – Köszönöm!- kerülgetett a sírás, mialatt felhúztuk egymásra a gyűrűket. – Szeretlek!- csókoltam meg.
- Én is szeretlek Zoé! – ölelt magához szorosan. Így álltunk percekig, míg meg nem törte a csendet a kérdésével:
- Mikor indul a géped?
- 4-kor.
- Akkor még van több, mint két óránk. Igaz?- húzta mosolyra a száját.
- Aham. – néztem az órámra. – Miért?
- Hát valahogy ki kell majd bírnom nélküled. – csókolt meg szenvedélyesen. Innentől kezdve pedig nem volt megállás.

- Hiányozni fogsz. – simogatta az arcomat, immár egymás karjaiban feküdve.
- Te is nekem. – futattam végig az ujjaimat az izmos mellkasán.
- Ki kísérhetlek a reptérre? – tette fel kissé bizonytalanul a kérdést.
- Persze. – adtam neki egy csókot. – Ezt kérdezned sem kellett volna.
- És az újságírók? – húzta fel a szemöldökét.
- Egy kevés vakut talán még kibírok. De mindenképp szeretném, hogy velem gyere. – tettem a fejemet a mellkasára.
- Rendben van. – nyomott egy puszit az arcomra. – Vagy várjál csak. – pattant fel mellőlem, hogy elmenjen a nadrágjáért, amiből elővette a telefonját. Azonnal tárcsázni kezdett valakit, de olyan gyorsan beszélt a telefonba, hogy alig értettem meg belőle valamit a nevemen kívül.
- Sajtó kiiktatva. – fordult felém diadalittas arccal.
- Micsoda? – kerekedtek ki a szemeim. – De mégis hogyan?- ültem fel az ágyban.
- Egy telefonnal. Elintéztem, hogy senki ne zaklasson a reptéren. – huppant le mellém az ágyba.
- Ez komoly?- hihetetlen ez a pasi. – De hogyan?- néztem rá elképedt arccal.
- Az titok, kisasszony.- koppintott egyet játékosan az orromra, majd nyomott egy csókot a számra.
- Utálom a titkokat. – bevágtam az áldurcimat.
- Én meg imádom a durcidat. – fordított gyengéden a hátamra és egy olyan csókkal kényeztetett, ami komolyan elgondolkoztatott azon, hogy mégis hogyan fogom kibírni nélküle nem is tudom mennyi ideig. – Na, haragszol még? – kérdezte pimaszul vigyorogva, tudta, hogy nyert.
- Nem. – húztam vissza magamra, ám a mobilja közbeszólt. Dejavu érzésem volt.
- Tíz perc múlva itt van értünk az autó. – nyúlt el a nadrágjáért.Amikor meglátta tanácstalan arcomat, hozzátette: - Ne kérdezz semmit, csak öltözz drágám. Kiszöktetünk a szállodából. – dobta hozzám a saját ruháimat. Gondolkodás nélkül álltam neki öltözködni, mialatt lopva néha-néha Ianra pillantgattam, aki szintén ugyanígy tett, így amikor összeakadt a tekintünk, mindig egy szerelmes mosolyt küldtünk egymás felé. Gyorsan beszaladtam a fürdőbe megfésülködni, majd egy kis smink igazítást követően körbe néztem mégegyszer, hogy nem-e felejtettem el rakni valamit,amire Londonban még szükségem lehet. Szerencsére mindent elpakoltam, nem kellett kapkodnunk, nyugodt tempóban kezdhettem el kifelé húzni a bőröndömet.
- Azt kérem ide!- vette ki a kezemből a kart, amivel húzni lehet a táskát. – Ugye nem képzelted komolyan, hogy Te cipekedsz? – pirított kicsit rám.
- Ian, ezt húzni kell, amint látod.
- Ne vitatkozz velem, mert megbánod. – nyomta meg a lift hívógombját.
- Reszketek, úgy félek. – vigyorogtam rá ártatlanul, aminek az lett az eredménye, hogy mihelyt ránk zárult a liftnek az ajtaja, egyből nekem esett. Amit én egy kicsit sem bántam, sőt. Nekinyomott a falnak, miközben hevesen faltuk egymást, teljesen belefeledkeztünk egymásba. Így fordulhatott elő, hogy észre sem vettük, ahogy egy idős házaspár beszállt mellénk valamelyik emeleten, csupán a halk köhintésük tudatta velünk, hogy már nem vagyunk egyedül. Fülig vörösödve váltunk szét egymástól, konkrétan én rá se mertem nézni utastársainkra, a padló tanulmányozása jobban lekötött.
- Ez ciki volt. – jegyeztem meg, miután kiszálltunk a liftből.
- Ők is voltak fiatalok. – húzta meg a vállát nevetve, amivel nekem is mosolyt csalt az arcomra. Az irányt a mélygarázs felé vettük, ahol már várt ránk egy sötétített üvegű autó, illetve kettő.
- Drágám, nincs ennyi csomagom, hogy két autó kelljen. – értetlenül meredtem rá.
- Tudom, nem is ezért áll itt kettő autó. Az egyik olyan, amivel közlekedni szoktunk általában a stábbal, látod?- most hogy így mondja, az egyik tényleg ugyanolyan volt. – De mi most nem azzal megyünk, hanem ezzel. – mutatott egy másik kocsira, nekem pedig akkor esett le az egész terv.
- Eltéríteted a lesifotósokat?
- Bizony ám! Mikor már minden paparazzi Nináék nyomába eredt, mi szépen bepattanunk ebbe és kimegyünk a reptérre.
- Nináék? Hol vannak?- néztem körbe.
- Hát itt!- pattant ki a stábnak a kocsijából és a nyakamba vetette magát. – Csak nem gondolod, hogy köszönés nélkül elengedtünk volna?
- Hát persze, hogy nem! – nevettem fel, imádtam Ninában mindent, úgy, ahogy van. Bátran mondhatom, hogy nagyon jó barátnők lettünk az elmúlt 2 hónapban, remekül megértettük egymást már az első perctől. Ugyanígy voltam Paul-al is, aki miután Nina elengedett, szintén átölelt.
- Hiányozni fogsz csajszi! – adott két puszit.- Jah és mindenki puszil! Azt üzenik, hogy ők is jöttek volna, de valakinek dolgoznia is kell. – jól esett ezt hallani, vigyorogtam, mint az a bizonyos vadalma. Paul válla felett ránéztem Ian-re aki mosolyogva ugyan, de mégis szomorúan figyelte a búcsúzkodásomat a barátainktól, mert igen, már barátok lettünk.
- Szóval Ti lesztek mi? – nyúltam el Ian kezéért, miután sorozatbeli öccsével elengedtük egymást.
- Igen. Mire rájönnek, hogy rossz autót követnek, addigra Te már a Londonba tartó járaton fogsz ülni. – válaszolta Nina, ami alatt végig Ian arcát fürkészte, aki azonban a fekete kalapját lejjebb tolta, hogy még véletlenül se lehessen látni belőle sokat. Tudtam ez mit jelent. Nem akar engem bántani azzal, hogy nehezen viseli az elutazásomat, na és persze gyengének sem akar mutatkozni.
- Rendesek vagytok, hogy segítetek megszöknöm. Köszönöm!– próbáltam oldani a légkört, de nem sok sikerrel.
- Ez csak természetes. Viszont szerintem lassan indulnunk kell. – lesett az órájára Paul.
- Igen, valóban. – bólintottam, majd egy-egy utolsó búcsúölelés után mindannyian beszálltunk a megfelelő autókba. Terv szerint az ő autójuk gördült ki először a mélygarázsból. Pár perc múlva megcsörrent Ian telója, jelezvén, hogy bekapták a csalit a lesifotósok. Ennek örömére mi is elindultunk a repülőtérre. Egész végig egymás kezét szorítottuk, néha megsimította a hüvelykujjával a kézfejemet, amitől jól eső bizsergés futott át a testemen.
- Van, aki kimenjen eléd a reptérre?- kérdezte meg egy kis idő elteltével.
- Nincs, de haza találok egyedül is. – mosolyogtam.
- Azért jobban örülnék, ha Anna kimenne eléd. Hátha lebukunk és a paparazzik ott fognak várni. – láttam rajta, hogy tényleg ideges ez miatt.
- Oké, küldök egy sms-t neki, hogy mikor érkezem. – vettem elő a mobilom és már pötyögtem is az üzenetet a legjobb barátnőmnek. Néhány perc múlva meg is érkezett a válasz, hogy Adam-mel együtt ott fog várni. Ettől Ian is megnyugodott.
Tudtam, hogy helyesen cselekszem, mégis nagyon nehezen vettem rá magamat, hogy kiszálljak az autóból és meginduljak a terminál felé. Mintha ólomból lettek volna a lábaim, olyan nehezen tudtam csak lépkedni velük, ami azért esetünkben eléggé veszélyesnek bizonyul, ugyanis a mai modern világban elég egy twitter kiírás és máris mindenki tudja, hogy ki és hol jár éppen. Gyorsan átvettem a jegyemet, majd túlestem minden kötelező formalitáson és dolgon, azonban a legnehezebb dolog még hátra volt. A búcsú Ian-től. Pár percünk volt már csak a gép indulásáig, de én mégis annyi mindent szerettem volna elmondani neki.
- Köszönöm, hogy. – kezdtem volna bele, ha nem fojtja belém a szót egy csókkal.
- Ne mondj semmit. – fogta az arcomat gyengéden a két keze közé. – Szeretlek!- csókolt meg újra.
- Én is szeretlek! Nagyon. – nyeltem vissza a könnyeimet, miközben arcomat a mellkasába fúrtam. – Hiányozni fogsz!- suttogtam.
- Te is nekem. De amint eltudok innen szabadulni megyek, oké? – ez olyan aranyos, még ő vigasztal engem.
- Lehet előbb visszajövök hozzád. – kapaszkodtam belé.
- Úgy legyen. – húzta mosolyra a száját. – Na de most már menj, mert lekésed a géped. – engedett el, amikor meghallotta a második felszólítást is.
- Megyek. – bólintottam, majd adtam neki egy búcsúcsókot és megindultam a kapu felé. Egy hirtelen ötlettől vezérelve azonban még visszafordultam:
- Ian!- mutattam fel neki az ujjamon a gyűrűt és eltátogtam egy „szeretleket”, mire ő is ugyanígy tett.
A könnyeim szépen lassan folydogáltak le az arcomon, miközben felszálltam a gépre.
- Hölgyem, minden rendben? – kérdezte aggódva a stewardess.
- Igen, köszönöm! Jól vagyok. – szipogtam, mire a kezembe nyomott egy zsebkendőt. Hálásan néztem rá. Elkísért a helyemre, ami egy pasi mellé szólt, aki éppen meredten bámult kifelé az ablakon, és nem úgy tűnt, mint aki meg akar fordulni annak hatására, hogy valaki ült mellé.
- Tisztelt Utasaink! Kérem, kapcsolják be az öveiket, hamarosan megkezdjük a felszállást!- szólalt meg a bemondó, de a pasas még arra sem moccant meg. Mit tehettem volna? Kezemet a vállára helyeztem:
- Uram, felszállunk. Kapcsolja be az övét!- morogva kihúzta a füléből az iPod-ját és felém fordult. Ekkor egy szürkéskék szempárral találtam szemben magamat. Hát ilyen nincs!!!!!!!!!!!!!!!!!!

6.

Sziasztok!:)

Most nem szeretnék hosszan írni,köszönöm a véleményeket és a kis pipákat, amivel a tetszéseteket fejeztétek ki!:)
Az, hogy ezt a részt már most felteszem,Csibimoon érdeme:)


Jó olvasást!

Puszi!

Meré

u.i. : Nagyon várom a véleményeiteket:D

6.
- Micsoda???- kerekedtek ki Ian szemei, értetlenül meredt rám.
- Kell egy kis idő, amíg lecsitulnak a kedélyek. Marcos, egyetért velem? – vártam tőle megerősítést.
- Igen, abszolút. – bólintott.
- Te ebbe ne szólj bele!- mutatott rá idegesen.
- Ian, nincs semmi gond. – fogtam meg a kezét. – Az első Londonba tartó járattal haza megyek, így legalább ti is nyugodtabban tudtok forgatni. Nem kell azon aggódnod, hogy mikor szednek szét az újságírók, amikor épp dolgozol.
- Szívem mégis hogy mondhatsz olyat, hogy nincs gond? Épp most készülsz egy másik kontinensre utazni a sajtó miatt!
- Nemcsak miattuk. Hiányzik London, az ottani életem. – próbáltam megmagyarázni neki, hogy nemcsak a botrány miatt megyek el.
- Ezt eddig sosem említetted. Nem érzed itt velem jól magad? – simított végig az arcomon kétségbe esett arccal.
- Ian, Zoé nem ezt mondta. – felelte előttem Marcos.
- Marcos, most nem veled beszélgetek. Megtennéd, hogy magunkra hagysz egy kicsit? – intette le ingerülten Ian-
- Azt szeretnéd, hogy kimenjek? – hökkent meg a rendező.
- Igen, ha lennél oly kedves. – vágta rá.
- Persze, végülis a saját irodámból természetes, hogy kimegyek. – sétált ki kissé morogva.
- Szóval, most már kettesben vagyunk. Mi a baj kicsim? Miért akarsz itt hagyni?
- Ian, tényleg hiányzik London és végre jó lenne valamit kezdenem is magammal. Nem szeretném azt, hogy az oldalbordádnak tartsanak, aki csak az ismertség miatt van veled. Ez a cirkusz pedig nem nekem való, ami most van. A sajtó ízekre fogja szedni a kapcsolatunkat, a Roberttel való kapcsolatomat, egyszerűen mindent. Nem akarok itt lenni…- hadartam, miközben éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemeimbe.
- Nem kell egyedül csinálnod. Megvédelek. – ölelt magához. – Ne hagyj el, kérlek!
- Nem akarlak elhagyni, értsd meg. Csak egy kis nyugalmat szeretnék, ami itt lehetetlen.
- Gondolod ott jobb lesz?
- Igen, remélem. Londonban nincs annyi paparazzi. – mondtam reményteli hangon. – Nekem végülis ott van az otthonom.
- Azt hiszem Te ezt már eldöntötted. – állt fel hirtelen mellőlem. – Ha jól gondolom, nincs szükséged az áldásomra. Így is, úgy is, elmész, igaz? – jelent meg egy grimasz az arcán.
- Igen. – suttogtam. – Így döntöttem. De ez nem ellened irányul.
- Zoé, konkrétan most elhagysz. Ez nem ellenem irányulna? – nézett a szemeimbe.
- Nem hagylak el. – álltam fel vele szembe. – Sajnálom, hogy ezt érzed. De nekem szükségem van arra, hogy haza menjek.
- Nekem pedig rád lenne szükségem. – éreztem a hangjában, hogy sértett és csalódott.
- Visszajövök. – fogtam meg a kezét. – Ígérem. – csókoltam meg.
- Elmenekülsz. Csakúgy, mint Robert elől. – nézett a szemeimbe. A mondata szíven ütött.
- Hogy jön ez ide? Az egy teljesen más helyzet volt. – léptem egyet hátra.
- Nem veszed észre, hogy mennyire egy kalap alá veszel vele?! Ő nem tudott megvédeni, de én igen.
- Ian, ne csináld ezt, oké? Mindketten tudjuk, hogy el kell most mennem. Ezek után meg pláne. – utaltam az előző mondataira. – Sajnálom, ha nem tudsz, olyannak elfogadni amilyen vagyok, mert ez vagyok én. – mutattam magamra. - Senki kedvéért nem változtam meg még soha életemben és nem is fogok. – a hangom keményen csengett, mert ez volt a kőkemény igazság. – Döntsd el, hogy akarsz-e így vagy sem. – sétáltam ki az irodából kissé zaklatottan, a gondolataimba merülve, nem csoda, hogy nem vettem észre, hogy beleütközök Paul-ba.
- Oh, Zoé, minden oké? – fürkészte az arcomat.
- Bocsi, nem vettelek észre. Persze, minden oké. – füllentettem. – Haza megyek.
- Úgy érted Londonba? –hökkent meg. – Ian tudja már?
- Igen. Szóval ne haragudj, de megyek is csomagolni. – adtam neki két puszit és az irányt máris a kijárat felé vettem, nem akartam magyarázkodásba kezdeni. Mielőtt kiléptem volna, vettem egy nagy levegőt, felkészülve a rám váró újságírókra. Bátorság! És kinyitottam az ajtót, de inkább ne tettem volna! Amennyi vaku egyszerre a szemembe villant, elérték, hogy egy pillanat erejéig sikeresen elvakítsanak, így sikeresen megdőlt az egyensúly érzékem is és hátra hőköltem. Istenem, most komolyan ennyire érdekli az embereket a magánéletünk? Ez iszonyú. Robert mellett is az volt ez az „élmény” és most is. Ian-t mindig is csodáltam, amiért olyan könnyedén elcsevegett a fotósokkal, nekem ez soha nem ment és nem is fog. Megpróbáltam utat törni magamnak a fotósok és a riporterek között egy szó nélkül, de ez nem igazán sikerült, ugyanis valóságosan körbe zártak. Szörnyű volt, körülbelül ezt érezheti egy állat is, amikor zsákmányként tekintenek rá. A kérdéseket már meg sem hallottam, mert egy valamin kattogott csak az agyam. Minél előbb szabadulni innen és a városból is! Szerencsémre a biztonsági emberek beverekedték magukat a gyűrűbe és a két karomnál fogva kiszabadítottak a rács nélküli börtönömből.
- Nagyon szépen köszönöm! – vetettem hálás pillantást a megmentőimre, mielőtt beszálltam volna a taximba.
- Igazán nincs mit kisasszony, ez csak természetes! A kutyaszorítóból bármikor szívesen kimentjük. – mosolyogtak rám kedvesen.
- Tényleg köszönöm! Viszontlátásra!- zártam be a kocsi ajtaját. Bediktáltam a sofőrnek a hotel címét és próbáltam minél mélyebbeket lélegezni.
- Hölgyem, jól van? – kérdezte meg a taxi sofőr, gondolom a visszapillantóból látta a zaklatott arcomat.
- Azt hiszem igen. – próbáltam meg mosolyogni. Innentől kezdve egy szó sem esett közöttünk, mielőtt kiszálltam volna kifizettem a fuvardíjat, majd rohamtempóba beviharoztam a szállodába. Valósággal bemenekültem a liftbe a kíváncsi tekintetek elől. Az tuti, hogy ez a nap nem kap helyet a „10 legjobb napom” képzetbeli listámon. Örültem, amikor beléphettem a szobába, végre egyedül voltam. Előkaptam a mobilomat, és tárcsáztam a repteret, hogy foglaljak egy jegyet, amivel haza mehetek. Nem lett túl jó kedvem attól a hírtől, hogy az első járat, amire van szabad jegyük, csak 4 órakor indul. Még csak 1 óra múlt pár perccel. Na mindegy, legalább lesz időm enni is valamit, ma még úgysem volt rá lehetőségem. Tárcsáztam a szoba szervízt, ahol rendeltem magamnak egy csirkemell salit joghurtos öntettel és narancslével, majd előkaptam a szekrényből a bőröndömet, hogy majd az ebéd után neki állhassak csomagolni. Pár perc múlva meg is érkezett a salim, majd miután adtam borravalót a pincérnek, leültem elfogyasztani kedvenc salátámat. Már éppen végeztem volna, amikor megcsörrent a telefonom. Ian neve villogott a kijelzőmön. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy felvegyem-e, de végül benyomtam a hívás fogadás gombot.
- Kicsim merre vagy? – szólt be zaklatottan a telefonba.
- Még a szállodában. – feleltem neki közönyösen, mire egy nagyot sóhajtott.
- Tíz perc és ott vagyok. Megvársz?
- Gyere, meg. – majd megszakítottam a hívást.
Az ebédem befejeztével elkezdtem összeszedni a dolgaimat és bepakolni a bőröndömbe.
- Kicsim, megjöttem, merre vagy? – hallottam meg Ian hangját.
- A hálóban. – kiabáltam ki, miközben zavartalanul folytattam a pakolászását.
- Szia! – állt meg zavartan az ajtóban és dőlt neki az ajtófélfának.
- Szia! – nem néztem fel rá, de éreztem, hogy néz.
- Reméltem, hogy még nem utaztál el.
- Még nem. – feleltem kurtán.
- Haragszol rám, igaz? – lépett beljebb, legalábbis a hangokból ítélve.
- Igen, hogy őszinte legyek. Azt hittem olyannak szeretsz, amilyen vagyok. Ezek szerint tévedtem. – néztem végre fel rá.
- Nem tévedtél. Én csak. – vett egy mélyebb levegőt. - Fogalmam sincs miért mondtam azokat a dolgot. Egyszerűen csak dühös voltam, amiért el akarsz menni. – látom rajta, hogy megbánta a dolgot, de megint megbántott. – Nem mondasz semmit?!
- Ian, mégis mit mondjak? – dobtam bele a táskámba a kék felsőmet. – 24 órán belül másodjára tartunk itt.
- Sajn. – kezdett bele, de én felemeltem a tenyeremet.
- Bele ne kezdj! Ugyanezt csinálta ő is! Megbántott, majd folyton sajnálkozott és bocsánatot kért! Eddig nem vettelek vele egy kalap alá, sőt. De most már nem tudom, mit gondoljak rólad.
- Nem vagyok olyan, mint ő. Ezt mindketten tudjuk. És oké, nem kérek bocsánatot. Csak annyit mondok, hogy szeretlek, azért aki vagy. Semmit nem változtatnék rajtad, mert nekem úgy vagy jó, ahogy vagy. – miközben mondta fokozatosan lépkedett hozzám közelebb, a szívem a torkomban dobogott ennek hatására.
- Biztos vagy ebben? – kérdeztem meg suttogva.
- Miben? Hogy szeretlek vagy, hogy így vagy jó, ahogy vagy? – mosolyogta el magát olyan „Ian”-esen.
- Aha. – bólintottam.
- Mindben teljesen biztos vagyok. Annyira, hogy hoztam Neked valamit. – húzta elő a kabátja a zsebéből a bordó, bársonyos kis ékszerdobozkát. – Persze, csak ha elfogadod. – nyújtotta felém.
- Úristen. – hűltem el, mikor a kezembe rakta. Ugye ez most nem az, amire gondolok?
- Na mi az, nem bontod ki? – mosolygott rám.
- De, persze. – ráztam meg a fejemet, mintegy jelezvén magamnak, hogy halihó. Lassan felnyitottam a doboz tetejét, de amikor megláttam mi van benne, majdnem vissza is csuktam.

5.

Sziasztok!

Mégegyszer Mindenkinek Boldog Új Évet!:)
Nagyon köszönöm, hogy már 4 komit is kaptam, el se tudjátok képzelni mennyire örül a lelkem. Köszönöm (komment sorrendben) Csibimoonnak, Aninak, Mesynek és Szaszámnak, hogy megtiszteltetek a véleményeitekkel!:)
Erről a fejezetről csak annyit mondanék, hogy szerintem nem lett annyira jó, de ezt döntsétek el inkább Ti!:)
A következő fejezet nem tudom mikor érkezik, mivel kedden vizsgázok és már nagyban tanulok rá. De ha úgy látom, hogy van rá igény, akkor holnap mindenképp érkezik a friss:) Kommenthatár nincs!

Jó olvasást!

Puszi!

Meré



5.
- Hogy én mekkora egy barom vagyok. – támasztotta a homlokát az enyémnek.
- Egy féltékeny barom. – húztam mosolyra a számat.
- És meg tudsz ennek a féltékeny baromnak bocsátani?- húzta végig az ajkát a nyakamon.
- Csaló. – sóhajtottam.
- Miért is?- suttogta a fülembe, éreztem, hogy mosolyog.
- Kihasználod a vonzerődet, és ez nem ér. – karoltam át a nyakát.
- Azt mondják, hogy szerelemben mindent szabad. Ezt az elvet követem most én is. – csókolt bele a vállgödrömbe, miközben a keze érzéki simogatásba kezdett a combjaimon.
- Áh, szóval a szerelemben mindent szabad. – kacérkodtam vele, majd én is hasonló kényeztetésébe kezdtem a kezeim segítségével. Innentől kezdve nem volt szavakra szükség, mindketten pontosan tudtuk, hogy mit akarunk; egymást. Centiről centire végig csókolta a nyakamat felfelé, hogy végül az ajkaimra tapadhasson. Nyelve ellenállás nélkül tört utat az enyémhez, hogy egymást becézgethessék, miközben még közelebb simultunk egymáshoz. Éreztem, hogy másodpercről másodpercre egyre jobban kíván és ezzel én sem voltam másképp.

Másnap reggel egymáshoz simulva ébredtünk fel szinte egyszerre:
- Jó reggelt!- mosolyogtam rá boldogan.
- Neked is drágám! – simogatta meg az arcomat. – Most már tudom, hogy majdnem mit vesztettem el tegnap. Ezeket a csodálatos reggeleket, amikor rám mosolyogsz.– könyökölt fel és mélyen a szemeimbe nézett.
- Ian, erre semmi szükség. – tartottam a mutató ujjamat a szájára. Nem akartam felhozni a tegnap történteket.
- De van, mert megaláztalak és ezt Te is tudod. Még akkor is, ha most forgatod a szemeidet. Nem söpörhetjük a szőnyeg alá, ez Te is tudod.
- Én csak egyszerűen nem akarok erről beszélni. Szeretlek, és ezen, semmi nem tud változtatni. – bújtam hozzá szorosan.
- Én is nagyon szeretlek, és épp ezért sajnálom annyira, ahogy viselkedtem veled.
- Tudom, hogy sajnálod. Elvesztetted a fejedet, amit megértek. Szóval egyszerűen csak lépjünk túl ezen a félreértésen, rendben?
- Hogy lehetsz ennyire megértő? Megaláztalak. – magyarázta.
- Ezt már mondtad. Nem szeretnék többet erről beszélni.
- Na, de.
- Hogy milyen beszédes ma reggel Mr. Somerhalder. – húztam magamhoz, hogy megcsókolhassam, ami ellen egy percig sem tiltakozott. Csókunkat azonban a mobiljának a csörgése szakította félbe.
- Hogy az a.-sóhajtott fel csalódottan, miközben elnyúlt a telefonjáért. – Hello Marcos, mondd!- ezek szerint a rendezőjükkel beszél. – Ez komoly? Minek?- nagyon nem tetszhetett neki, amit hallott. – Jó, akkor fél óra múlva ott leszek. – szakította meg dühösen a hívást.
- Gond van?
- Be kell mennem a stúdióba, mert az egyik jelenettel nem stimmel valami.
- Ó, az nem jó. – csüggedtem el.
- Nem, hogy a fene esne az egészbe. Ma úgy terveztem, hogy egész nap veled leszek. – simított végig a combomon.
- Veled mehetek, ha szeretnéd. – bújtam hozzá.
- Ez nem kérdés. – nyomott egy csókot a számra.- Csak így lőttek a lustálkodásnak.
- Majd bepótoljuk. De viszont nem ártana szólni a takarítóknak, hogy jöjjenek fel, miután elmentünk. - kászálódtam ki mellőle és elsétáltam a bőröndömig.
- Igazad van, akkor a recepción szólok is, mielőtt kimegyünk. –ölelt át hátulról.
- Hé, ezt most ne, mert még a végén elkésel. – bújtam ki a karjai közül, ami nem igazán tetszett neki, de egy, a nem létező bajsza alatti morgással mégis elintézte a dolgot, miközben én betrappoltam a fürdőbe és felhúztam egy csőfarmert és egy egyszerűbb, V kivágású fehér pólót. Gyorsan megmostam a fogamat, majd összefogtam lófarokba a hajamat. Felkentem magamra némi alapozót, valamint kihúztam a szemeimet és már készen is voltam.
- Látom, sikerült össze öltöznünk. – vigyorgott velem szemben Ian, hiszen rajta is egy kissé feszülősebb fehér póló és farmer volt.
- Én is úgy látom.- nyomtam a szájára egy gyors csókot, majd felkaptam a fekete rövid bőrdzsekimet és a napszemüvegemet és már indultam is kifelé.
- Édesem, a mobilodra nincs szükséged?- lóbálva hozta utánam a kis készülékemet.
- De, milyen figyelmes vagy. Köszi!- mosolyogtam rá.
Két perc múlva már a recepciónál álltunk, ahol Ian jelezte, hogy takarítást szeretne és hogy természetesen a keletkezett károkat kifizeti.
- Mr. Somerhalder, még egy pillanatra! – szólt utánunk a recepciós. – Az újságírók kint hemzsegnek mindkét kijáratnál, sajnáljuk! A taxijuk viszont már megérkezett.
- Köszönjük!Hát ez remek. – sóhajtott egy hatalmasat.- Ez mind az én hibám.
- Ezt most fejezd be, mielőtt elkezdenéd, oké?- torpantam meg bosszúsan. – Különben összecsomagolok és haza megyek.
- Rendben.- nyitotta ki előttem az ajtót, miközben szorosan magához húzott. Egyszerre tettük fel a napszemüvegjeinket, bár teljesen feleslegesen, ugyanis egyből az összes hírhajhász ránk vetette magát.
- Valóban terhes, Miss Shannon?
- Ki az apja a picinek?
- Megtartja a babát?
- Mit szól ehhez, Mr. Somerhalder?
- Akkor most Robert Pattinson-nal egy nagy boldog család lesznek?
- Mit szólsz ehhez a Summit és a sorozatot gyártó cég?
Nagyjából ennyi kérdés jutott el a tudatomig, ugyanis túlságosan lefoglalt az, hogy ne vakuljak meg ezektől a vacak fényképezőgépektől. Amilyen gyorsan csak tudtam, bevágódtam a taxiba, ahogyan Ian is.
- Jól vagy? –kérdezte aggódva.
- Persze, semmi baj. – erőltettem magamra egy mosolyt. – Túléltem.
- Lehet, kellene melléd felfogadnom egy testőrt, mert az újságírók komolyan gondolják a zaklatásod. – nézett rám nagyon komolyan, de nekem mégis inkább vigyorognom kellett ezen az ötletén.
- Szerintem semmi szükség egy testőrre, megbirkózok velük. És különben sem szeretném, ha plusz egy ember követne a nap 24 órájában.
- Rendben, de egyetlen atrocitás és nem nyitok erről vitát.
- Oké, megegyeztünk. – bólintottam rá az ajánlatára. Az út további részét csendben tettük meg, mindketten elkalandoztunk. A forgatás helyszínét is ellepték a fotósok, így kint már két marcona biztonsági ember várta a taxinkat, hogy megvédjenek bennünket a fotósok és újságírók elől.
- Ez remek. – fintorogtam egyet, mikor megláttam a ránk váró tömeget, majd pár másodperc múlva Ian és én is kiszálltunk az autóból. Azonnal közre fogtak minket a testőrök és így mentünk be a stúdióba.
- Mióta lehetnek már itt és honnan tudták, hogy jövünk? – kérdezte Ian kissé ingerülten az egyik „megmentőnket”.
- Reggel 6 óra óta itt toporzékoltak, de arról fogalmam sincs, hogy ki adta le nekik a drótot, hogy jöttök. – felelte együtt érző arccal az egyik férfi.
- Ez igazán fantasztikus. - morgott a barátom. – Köszönjük a segítséget! Gyere kicsim! – kezdett el beljebb húzni az épületben, ám a lábaim nem igazán akartak engedelmeskedni neki.
- Baj van? – torpant meg.
- Nincs, azt hiszem. Bár tartok tőle, hogy ennyivel nem úsztuk meg az egészet. – tényleg féltem attól, hogy ez még csak a nap kezdete és máris ekkora hisztéria övezett bennünket.
- Gyere ide!- ölelt magához. - Nem lesz baj. – nyomott egy csókot a homlokomra.
- Jó reggelt Marcos! – köszönt a rendezőjére Ian. – Megjöttünk!
- Igen, azt látom. – húzta félre kissé a száját. – Egyébként meg jó reggelt! – nekem csak egy félszeg bólintásra futotta. – Gyertek az irodámba! – nem volt túl jó kedvében, ahogyan senki sem a stúdióban. Szó nélkül követtük, majd bementünk az irodájába.
- Üljetek le!- mutatott rá a fekete bőrkanapéra, ahova mi szófogadóan le is ültünk. – Ezek itt mind a tegnap estétekkel vannak tele. – dobott le az asztalra elénk egy halom újságot. – Az összes újság címlapon közölte le a cirkuszt. „Botrány az afterparty-n” „Robert Pattinson apa lesz!” „Ian Somerhalder nője mástól vár gyereket” „Ian vs. Rober” t….– kissé dühös volt és neheztelő a hangja, és a szemei sem tanúskodtam másról, ahogy ránk nézett.
- Számítottam rá. – reagálta le hűvösen Ian, a legalább 20 címlapot.
- Ez remek. És ennyi a hozzáfűznivalód mindössze a dolgokhoz? – kérdezte döbbenten Marcos
- Igen. Megtörtént, ami megtörtént. Változtatni már nem tudok rajta, baromira sajnálom. És igen, mielőtt Te mondanád ki, egy emeletes marha vagyok.
- Szép dolog az önismeret. Csak az a gond, hogy ez egy hatalmas érvágás a sorozatnak. Mégis mi a fészkes fene ütött beléd, Ian?!
- Bocsánat a kérdésért, de a magánéleti problémáknak mi köze a sorozathoz? – tettem fel naivan a kérdést, bár valahol sejtettem a választ.
- Minden, mivel Ian a sorozat egyik alappillére. És az emberek szeretik tudni, hogy az alappillérek háza táján mi a helyzet. Damon karaktere eggyé vált már Ian-nel, és így ő bármit is tesz, azt alapjáraton átragasztják majd Damon-re is, mivel az emberek már csak ilyenek. – felelte kissé lekezelően.
- Ez marhaság!- csattant fel Ian. – A magánéletem az enyém!
- Igen, egy darabig. - bólintott. De ha jön egy új barátnő, mindjárt érdekessé válsz. Ráadásul Zoé – nézett rám-, hogy is fogalmazzak, előéletével kapcsolatban sok rajongód kételkedik. Mégiscsak Robert Pattinson barátnője volt. – ezt nem hiszem el, hogy már megint itt tartunk.
- Na és?! Leszarom! Ne gyere nekem Te is ezzel, oké? - vissza kellett húznom a karját, hogy nehogy valami hülyeséget csináljon. – Szeretjük egymást, miért olyan nehéz ezt felfogni, mégis miért?
- Először is nyugodj meg. – intett a kanapéra, jelezvén, h üljön vissza. – Tegnap este, ahogy olvastam, nem éppen ezt bizonyítottátok.
- Az egy félre értés volt. – szóltam közbe. – Nem vagyok terhes Robert Pattinson-tól. Dobtam félre egy épp ilyen szöveggel fémjelzett újságot az asztalon.
- Teljesen mindegy, a botrány már így is kitört. És ez annak köszönhető, hogy Ian nem tudta magát fékezni.
- Már ne is haragudj, de nem én kezdtem. Az Alkonyat bagázs egész este a nyelvét köszörülte a barátnőmön. Amikor pedig Kristen félrelökte a taxitól, nos igen, bedurrant az agyam. De ők provokáltak ki mindent. Főleg Robert.
- Robert Pattinson legyen a Summit gondja. Ti pedig a miénk. – mutatott ránk. - Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen cikkek jelenjenek meg rólatok. Már csak presztízsből sem.
- Mióta hiszel el mindent, amit az újságok megírnak? – dőlt hátra fújtatva.
- Én nem, de sokan igen. Ian vedd már észre, hogy veletek vagyok, nem pedig ellenetek.
- Akkor hagyj nyugton legalább Te bennünket!
- De nem tehetem! Ian, fogd fel, hogy ez már nemcsak kettőtökről szól!
- De, ez csak kettőnkről szól! – vágott vissza.
- Elég!- csattantam fel. – Értem én, hogy mire akar kilyukadni. Úgy döntöttem, hogy haza megyek Londonba.