15.

Sziasztok!

Tudom, hogy nagyon eltűntem. Rengeteg oka volt ennek, nyomós oka, de erről nem szeretnék nyíltan beszélni. Szükségem volt egy kis visszavonulásra úgymond.
Meghoztam a folytatást, remélem még érdekel Benneteket. :) Ha ez így van, akkor kérlek komizzatok, hogy tudjam, van igényetek a további részekre.:)

Előre is köszönöm!!!

Puszi!!!

Meré


15.rész

A kérése kissé bénító hatással volt rám, ugyanis abban a másodpercben sikerült kiesnem a ritmusból, és kis híján eltanyáltam a saját két lábamban, mikor földet értem. Értetlenül pislogtam rá, hiszen azt hittem, ezt egyszer már megbeszéltük és túl vagyunk a dolgon, de lehet, hogy mégsem? Mikor meglátta a rajtam a hezitálást, hozzátette, úgy hogy csak én hallhassam:
- Persze barátilag. – erre egy nagyot sóhajtottam, mégiscsak megértette múltkor a lényeget, szerencsére.
- Szívesen.- bólintottam, amire egy széles mosolyt kaptam válaszul.- De csak, ha én főzhetek.-tettem hozzá.
- Ha ragaszkodsz hozzá.
- Igen. - bólintottam, majd tartásba álltam:- Így már menni fog? – kérdeztem meg hangosan, elvégre mi most gyakoroltunk.
- Igen, nagyon köszönöm! Remélem már Nikki sem fog félni tőlem. – vigyorgott.
- Eddig sem féltem. – lökte oldalba nevetve Nikki, míg én mosolyogva elsétáltam Rob-hoz, aki láthatóan nagyon tűnődött valamin.
- Gond van?
- Nem, csak elgondolkoztam. – rázta meg a fejét.
- Értem. – ha nem akar beavatni, akkor úgysem fog, kár lett volna faggatnom. Inkább tartásba utasítottam a társaságot és tovább mentünk a keringő tanulásában. Egész jól haladtunk már késő délutánra, így úgy döntöttem, hogy 3 óra intenzív gyakorlás mára bőven elég volt mindenkinek.
- Rendben, mára legyen elég ennyi! – kapcsoltam le a zenét mosolyogva. – Köszönöm, hogy el tudjátok viselni a hajcsár lényemet.
- Oh, volt már rosszabb hajcsárunk is. – mondták a fiúk nevetve, mire a csajok is heves bólogatásba kezdtek.
- Hát akkor holnap még többet gyakorolunk. – vágtam rá, erre azonnal ráfagyott az arcukra a vigyor. – Nyugi, vicceltem! – most én nevettem el magamat a kétségbeesett arcukat látván.
- Még szerencse. – sóhajtottak fel egyszerre.
- Ennyire azért nem vagyok kegyetlen, no persze, csak ha nem muszáj. Bár a helyetekben, én gyorsan elindulnék, még mielőtt a gonosz hajcsár meggondolja magát. – vigyorogtam rájuk, mire egy emberként indultak meg az ajtó felé, Robertet kivéve.
- Na mi van, te nem félsz? – incselkedtem vele, de te jó ég, mi ütött belém?
- Nem vagy olyan ijesztő, bocsi. – húzta meg a vállát, majd két lépéssel átszelte a köztünk levő távolságot és lágyan megcsókolt.:
- Elvihetlek vacsorázni?- kérdezte, miután elváltak ajkaink. Hirtelen nem tudtam mit felelhetnék, vagyis inkább arról nem volt fogalmam, hogy elmondjam-e, hogy ma este Kellan-nel vacsorázok.
- Aranyos vagy, de napoljuk el ezt. Nincs kedvem kiöltözni, meg amúgy is, inkább ma otthon lennék. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, bár legbelül szidtam magamat, amiért hazudok neki.
- Rendben, ahogy gondolod. – vette fel csalódottan a kabátját. – Haza vihetlek?
- Bocsi, de kocsival jöttem én is. – kezdtem magamat kínosan érezni.
- Értem, akkor majd holnap találkozunk!- nyomott egy puszit az arcomra, majd kisétált a teremből. Egy-két percig csak álltam az ajtót szugerálva, de egy fejrázást követően elindultam én is kifelé, hogy időben neki állhassak a főzésnek.
Miután feltérképeztem otthon a hűtőmet, hogy miből alkothatnánk valami finom vacsorát, úgy döntöttem, hogy milánói makaróni lesz az az étel, amit viszonylag gyorsan, ám mégis ízletesen megtudok alkotni. 7 előtt pár perccel jött egy sms-em Kellan-től, amiben megkérdezte a címemet. Na igen, ezt nem beszéltük meg. Miután bepötyögtem és elküldtem az üzenetet, éppen készen lett a tészta, így miután gyorsan leszűrtem, jöhetett a terítés, amit egyszerűen meg is oldottam. Nem maradt más hátra, mint az, hogy egy gyors zuhany után felhúzzam a fekete, térdig érő csípőszoknyámat és egy zöld, ejtett vállú szatén felsőt. Készítettem egy enyhe, zöldes árnyalatú sminket, a hajamat pedig lófarokba kötöttem. Mire késznek ítéltem magamat, megszólalt a csengőm is, így belebújtam a cipőmbe és már mentem is ajtót nyitni.
- Szia!- mosolyogtam Kellan-re és arrébb álltam, hogy be tudjon jönni.
- Szia!Fúh, nagyon jól nézel ki!- nyomott két puszit az arcomra.
- Köszönöm, igazán kedves vagy. – pirultam el.
- A szép háziasszonynak. – húzott elő a háta mögül egy csokor orchideát és egy üveg vörösbort.
- Oh, Kellan, ezt igazán nem kellett volna. – jöttem zavarba, miközben elnyúltam a csokorért.
- Ez egy kis semmiség, ha már meghívattam magam. A bort hova tehetem?
- Tedd csak le az asztalra. Amúgy meg én hívtalak meg, szóval egyáltalán nem hívattad meg magad. Vita lezárva. – tettem vízbe a gyönyörű virágcsokromat.
- Nem is vitatkoztam. – tette fel nevetve a kezeit.
- De akartál. – néztem rá sokat mondóan. – Remélem szereted a milánóit, foglalj helyet. – váltottam témát.
- Imádom!- csillantak fel a szemei. – Persze csak, ha jól készítik el.
- Oh, netán kételkedsz a főzési tudományomban? – tettem csípőre a kezeimet, hogy komolyabbnak tűnhessek.
- Én ezt egy szóval sem mondtam. Ha fele annyira jól főzöl, mint amennyire táncolsz, akkor már tuti nem halok éhen.
- Ezt most vehetem bóknak?
- Annak is szántam. Mondanék még többet és más jellegűt is, de félek, hogy Robert nem venné túl jó néven.
- Ezt hogy érted?- húztam fel a szemöldökömet.
- Ahogy mondom. Ma úgy néztetek ki, mint akiket valami nagy bűnön kaptunk, amikor oda értünk a próbára.
- Pedig semmi sem történt. Csak beszélgettünk a darabról. – füllentettem. – Próbálunk valami jó kapcsolatot kialakítani a közös munka miatt. Szedhetek?- nyúltam el a tészta kanálért, mire bólintott egyet.
- Szóval megtört a jég? – fürkészte az arcomat.
- Milyen jég?
- Hát köztetek. Nem utáljátok már egymást látványosan. Ez azért mégiscsak jelent valamit, nem? – töltött mindkettőnk az általa hozott borból.
- De, hogy már nem akarjuk egymást egy kiskanál vízben megfojtani. Átlendültünk a kezdeti nehézségeken. Ugyanakkor néha nem tudom hova tenni a viselkedését. Nekem Robert egy nagyon bonyolult ember és épp ezért vagyok gondban. – magyaráztam.
- Hm, érdekes, amit mondasz. Mi egyből megtaláltuk vele anno a közös hangot, sosem értettem miért olyan ellenséges veled.
- Van ez így. Nem kell mindenkinek kedvelnie. – kortyoltam bele az italomba. – Jó étvágyat!
- Jó étvágyat!- álltunk neki a vacsorának. – Pedig nehéz téged nem kedvelni. – szólalt meg pár perc múlva. – Főleg, hogy ilyen isteni milánóit tudsz főzni.
- Jaj Kellan, te állandóan túlzol velem kapcsolatban. – pirultam el.
- Már miért túloznék? Nem kenyerem az álszenteskedés. Ami a szívemen, az a számon. Szóval, ha azt mondom, hogy csúcs vagy, akkor ez így is van. Egy problémám van csak veled.
- Mi lenne az?
- Az, hogy nincsen önbizalmad és ez nem tetszik. Miért van ez?
- Van önbizalmam. – vágtam rá. - De örülök, hogy ízlik a vacsi.
- Tereled a témát, de oké. Ha nem akarsz erről beszélni, akkor nem beszélünk.
- Nem arról van szó, hogy nem akarok erről beszélni, csak nem gondolom, hogy annyira érdekes téma lennék. Hidd el, nincs okom panaszra. A karrierem szépen ível felfelé, amiért persze nagyon sokat tettem. De ez nekem pont jó így.
- Értem. Szóval ez tesz boldoggá?
- Is. De mint mondtam, nincs okom panaszra.
- És társra? – kelt fel az asztaltól és sétált elém.
- Ezt hogy érted?
- Ahogy kérdeztem. Nincs szükséged egy emberre, akihez esténként haza jöhetsz? Aki átölel, amikor vigaszra, támaszra van szükséged? – húzott fel az asztaltól a derekamnál fogva.
- Mindenkinek szüksége van valakire. – a hangom nem volt túl meggyőző, amit nem is csodálok, hiszen az arca csak centiméterekre volt az enyémtől.
- Ebben igazad van. – csókolt meg. Mikor érezte, hogy nem ütközött ellenállásba, a nyelve utat tört a számba, hogy összekapcsolódhasson az enyémmel. Nem gondolkoztam, csak engedtem, hogy a vágyaim utat törjenek, ezzel ő sem lehetett másképp. Leengedte a hajamat, hogy kezével beletúrhasson, így még közelebb préselődtünk egymáshoz. Éreztem, hogy egyre többet akar, és tudtam, hogy én is vesztettem a vágyaimmal szemben. Még mielőtt azonban elkezdtük volna megszabadítani egymást a ruháinktól, a telefonom vad csörgésbe kezdett. Sms-em érkezett.