14.

Sziasztok!

Nem tudom mi történt, hogy tegnap este nem rakta fel a folytit, ez számomra egy rejtély... De a lényeg, hogyha minden igaz most sikerül felraknom az új részt, ami bevallom kissé nehezen született meg. Egyrészt az miatt, mert jobban lefoglalt a saját magánéletem, mint szereplőimé és nagyon sokszor nem voltam itthon, másrészt pedig nem akartam nem életszerűen folytatni a történetet.
Mindentől függetlenül bocsánatot szeretnék kérni, amiért megvárakoztattalak Benneteket, nem így terveztem.

Jó olvasást!A kommenteket továbbra is várom, igyekszem válaszolni most már rájuk.

Puszi!!!

14. rész

- Hello, azt hiszem a múltkor már találkoztunk, de nem emlékszem, hogy bemutatkoztam volna. Robert Pattinson vagyok!- nyújtott kezet a barátnőmnek széles vigyorral az arcán.
- Hello, Anna Matthews, és igen, már bemutatkoztunk egymásnak. – fogtak kezet, ami alatt Anna kérdően rám nézett, na persze csak lopva, hogy ez a hívatlan asztaltársaságunknak ne tűnjön fel.
- Oké, hát akkor szépen beégtem, de már megszoktam. – ült le minden feszélyezés nélkül a mellettem levő székre.
- Előfordul. – vette elő Anna a legbájosabb műmosolyát, hiszen pontosan láttam rajta, hogy ugyanannyira a háta közepére kívánja Robertet, mint én. Ismertem már annyira, hogy tudjam, rövid időn belül ki fog találni valamit, amivel burkoltan ugyan, de közli vele, hogy nem kívánatos személy. Csak imádkozni tudtam, hogy ez minél előbb bekövetkezzen.
- Remélem nem zavartam meg semmit. – kortyolt bele a kólájába Rob. – Csak hát nem szeretek egyedül enni és különben is, Zoé és én úgymond ismerkedünk egymással és így legalább a legjobb barátnőjét is megismerhetem kicsit jobban. – erre nem tudtam hirtelen mit mondani. Ezt talán én szerettem volna elmondani a barátnőmnek, nem gondolja?
- Semmi gond, de tényleg. Úgyis olyan sokat hallottam már rólad. Klassz, hogy szívügyednek érzed a beteg gyerekek megsegítését, igazán szép gesztus ez. – nézett rá őszintén mosolyogva Anna.
- Ez igazán nem nagy dolog. – húzta meg lezserül a vállát.
- Te ezt csak hiszed! Jó látni, hogy vannak még olyan férfiak, akik szeretik a gyerekeket, tudod manapság elég nehéz ilyen férfit találni magunknak. Ugye Zoé? – sóhajtott egyet szomorúan, ekkor már sejtettem, hogy mire is megy ki ez a játék.
- Ez így van. – kontráztam rá. – A mai férfiak többsége alkalmatlan apának.
- Látom nincs túl jó véleményetek erről a kérdésről. Na de úgy tudom, hogy férjnél vagy, nem? Akkor biztosan sikerült mégiscsak megtalálnod számodra a tökéletes férfit. – bingó, most ugrik a majom a vízbe!
- Valóban férjnél vagyok, sajnos. – ha nem tudtam volna, hogy mindez csak színjáték, még én is elhittem volna a szavait. – Tudod, Adam és köztem soha nem volt teljes egyetértés, és ez most szépen lassan meg is mutatkozik, noha alig 2 hete mondtuk ki a boldogító „igen”-t.
- Oh, hát ezt nem tudtam. Na de mégis mi a gond? Középen nyomja meg a fogkrémes tubust például?Már, ha nem vagyok indiszkrét.
- Ha csak ez lenne a gond. De sajnos az egyetlen hely, ahol megértjük egymást, az az ágy. – mondta minden szemrebbenés nélkül a barátnőm, mire Rob kis híján megfulladt a szendvicsébe, rendesen köhögő görcsöt kapott. Ezért egy jó nagyot rácsaptam a hátára, megfulladni mégsem hagyhattam, ugyebár.
- Minden oké?- kérdeztem meg tőle, mikor befejezte végre a fuldoklást.
- Persze, csak lehet, hogy ezt nekem nem kellene hallanom. Ez mégiscsak bizalmas és csajos téma. Szóval azt hiszem, inkább megebédelek a közeli parkban.
- Oh, miattam ne menj el. – „szabadkozott” Anna. - Nem zavar, ha hallod a problémáimat, mivel nem ismered a férjemet.
- Talán jobb is, ezek után. Szerintem ezt beszéljetek meg csak Zoéval. – elég pánikszerűen kezdte összeszedni a szendvicsét és a kóláját. – Próbán találkozunk! Sziasztok! – és már ott sem volt. Próbáltuk visszatartani a nevetésünket, de amikor egymásra néztünk a barátnőmmel, szabályosan kitört belőlünk a kacagás. Mindig is tudtam, hogy nem kell féltenem Anna-t, de most még engem is meglepett, hogy meddig ment el annak érdekében, hogy Robertet eltávolítsa.
- Hihetetlen vagy. – mondtam még mindig akadozva a nevetéstől. – Teljesen zavarba hoztad.
- Ez volt a célom, különben nem szabadultunk volna meg tőle egyhamar, márpedig mivel épp őt készüljük kibeszélni, ez eléggé elképzelhetetlennek tűnt számomra.
- Igaz, de az tuti, hogy most aztán gondol valamit rólad.
- Nem gond, majd megbékél. Na de most mesélj! – csapta össze a tenyerét, én pedig belefogtam az elmúlt, igencsak zavaros napjaim történetébe. Anna néhol hangosan felsóhajtott, hol pedig nevetésben tört ki, épp ahogy az aktuális szituáció megkövetelte.
- Na, szerinted? Őrült vagyok vagy őrült vagyok, amiért még szóba állok vele? Mi több, esélyt adok neki? – tártam szét nevetve a karjaimat, persze egyáltalán nem örömömben nevettem, sokkal inkább a helyzetemen. Most, hogy így mindent elmondtam, elég érdekesnek tűnt az egész, mintha nem is a saját életemet élném.
- Őszintén, Zoé? Igen, az vagy. És ezt, mint legjobb barátnőd mondom, mert én kimondhatom. – nézett rám komolyan.- Néhány napja még egy kiskanál vízben meg tudtad volna fojtani, most pedig már randizni készülsz vele. Persze értem én, amiket elmeséltél, talán tényleg csak a rosszabbik arcát mutatta eddig feléd. De mi van akkor, ha nem? Nem félsz ettől?- kérdezte kissé aggódva a barátnőm. Egy pillanatig muszáj volt elgondolkodnom a szavain, hiszen ő fogalmazta meg helyettem egy ki nem mondott aggályomat.
- Talán igazad van és hülyeség az egész. – sóhajtottam, miközben tanácstalan arccal hátradőltem a széken. – Valószínűleg csak játékszert keres magának arra az időre, ameddig ismét Londonban van.
- Én nem ezt mondtam, hé! – ellenkezett Anna. – Csupán feltettem egy olyan kérdést, amire a beszámolód során nem kaptam választ.
- Tudom és épp ezért mondtam. Félek attól, hogy átver, és csak játszani akar velem. Ráadásul nem jó keverni a munkát és a magánéletet. Hibáztam, amikor engedtem a csábításnak.
- Nehéz helyzet, az egyszer biztos. Ugyanakkor minden félelmemet félretéve azt is el kell mondanom, hogy most, így másodjára már nem tűnt egy beképzelt alaknak, de nem akarlak összezavarni még jobban. Figyelj, az az igazság, hogy nem tudhatjuk, hogy milyen ember is valójában, mert nem ismerjük. Viszont, ha Te úgy érzed, hogy ideális párod lehetne a hétköznapokban, akkor adj neki esélyt és ismerd meg. De ha nem tudod magadat hosszútávon elképzelni mellette, és itt most a médiát is bele kell sajnos venned a számításba, akkor azt mondom, hogy ne pazarold rá az idődet, hisz egy okos, kedves és szép csajszi vagy, aki előtt áll az élet. Mindenképpen neked, saját magadnak kell eldöntened, hogy megéri-e belekezdened bármibe is Rob-bal, én maximum csak meghallgathatlak és tanácsot adhatok, de a döntés a Te kezedben van. – Annanak teljesen igaza van, nekem kell döntenem, hisz ez az én életem. De miért vagyok ennyire döntésképtelen???
- Te honnan tudtad, hogy Adam az, akivel megéri foglalkozni? – ez hátha segít.
- Nem tudtam.- rázta meg mosolyogva a fejét.- Egyszerűen csak éreztem, hogy számomra Ő más, mint a többiek. De azt hiszem a lelked mélyén Te már tudod, hogy mit fogsz csinálni, nem igaz?
- Nem tudom, bizonytalan vagyok. – ráztam meg a fejemet.
- Nézd, az élet erről szól. Néha meg kell hoznunk olyan döntéseket is, amikről még mi magunk se tudjuk, hogy helyesek-e egyáltalán. Majd az idő bizonyítja csak be, hogy jó döntést hoztunk-e. Azért nem mondom ki, hogy randizz vagy ne randizz vele, mert én sem tudom. Azt viszont igen, hogy rám mindenben számíthatsz.
- Köszönöm! Nem is tudod mennyit jelent ez nekem. – hálásan rámosolyogtam a világ legjobb barátnőjére. – Annyira örülök, hogy meghallgattál.
- Ez a legkevesebb, de tényleg. Különben is, mióta férjes asszony lettem, nagyon keveset tudunk együtt lenni, amit sajnálok és igyekszem rajta változtatni. Hiányoznak a csajos estéink.
- Megértem, hogy a férjed az első, de igen, nekem is hiányoznak az együtt töltött idők. Mi lenne, ha valamelyik este elmennénk valahova? Persze, csak, ha Adam is engedi vagy nem is, hozd el Őt is.
- Okés, ezt megbeszéljük még, viszont azt hiszem lejárt az ebédszünetem. – nézett az órájára. – Akkor majd hívjuk egymást, de ha gond lenne a mi kis sztárunkkal, csak egy telefon és jövök. – kacsintott rám, majd gyorsan nyomott két puszit az arcomra.
- Rendben, de remélem, elbírok vele egyedül is. – vigyorogtam bambán.
- Jól van, akkor szia!
- Szia!- intettem neki egyet, aztán összeszedtem a tányérjainkat és kiegyensúlyoztam vele Maddie-hez.
- Jajj Zoé, igazán nem kellett volna elpakolnod helyettem, de azért köszönöm!- mosolygott rám hálásan.
- Semmiség, szívesen segítettem!- mosolyogtam vissza, majd az irányt a próbaterem felé vettem, ahol a táncot szoktuk gyakorolni. Még bő egy órám volt a színészek érkezéséig, így úgy döntöttem, hogy átgondolom a darab egyes részleteit, mert úgy éreztem, akadnak még hiányosságok a színpadon. Előkaptam a táskámból a zenei CD-t és a jegyzetfüzetemet, hogy ezek segítségével vázolhassam a további ötleteimet. Annyira belefeledkeztem a musical-be, hogy észre se vettem, ahogy valaki hátulról nyom egy apró puszit a vállamra, amitől majdnem frászt kaptam.
- Mi jót csinálsz?- suttogta Rob a fülembe.
- A darabot rendezgetem fejbe. – kezdtem el zavartan összepakolni a cuccaimat, majd a hifi távirányítójának segítségével lekapcsoltam a zenét is. – Megijesztettél.- fordultam felé szúrós tekintettel.
- Sajnálom, nem az volt a célom. – próbált volna az arcom után nyúlni, de én hátráltam inkább egy lépést, mire csalódottan lehajtotta a fejét.
- Tudod, csak ismerkedünk!- hívtam fel a nem megfelelő mozdulataira a figyelmét.
- Jó, én csak.- azonban ezt a mondatát nem sikerült befejeznie, ugyanis a többiek egy emberként robbantak be szinte a terembe, széles vigyorral az arcukon.
- Szép napot!- kiáltották egyszerre, ám amikor meglátták Robertet is, fürkészni kezdték az arcomat, de én próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
- Nektek is! Örülök ennek a kicsattantó jókedvnek, legalább ma nem lesz nyafogás a sok tánc miatt. – kuncogtam, amikor megláttam az ijedt arcukat.- Szóval akár kezdhetjük is! Ki emlékszik még az elejére? – pásztáztam végig őket.
- Mi emlékszünk. – szólalt meg nagysokára Nikki és Ashley szinte egyszerre.
- Remek, akkor azt javaslom, hogy mindenkinek frissítsük fel a memóriáját, álljunk be párokba és kezdjük. – egy gyors CD csere után máris elindítottam a zenét, majd beálltam Roberttel tartásba és el is kezdtünk táncolni.
- Kris, húzd ki magad! Figyelj a tartásra!- hívtam fel a figyelmét az apró, ám annál fontosabb hiányosságra. – Egy-két-há-és emel!- adtam az utasítást, mire minden lányt felkaptak a srácok a karjukba, majd megforgattak minket. – Szuper és most mi jövünk csajok, le! Jó és fel, és megyünk tovább! Okés, ennyi!- léptem el Rob elől és leállítottam a zenét.
- Eddig teljesen jó, amire mindenkinek figyelnie kell az a tartás és a suhanó mozgás, senkinek nem szabad merevnek lennie. Van kérdés, vagy egyéb baj, vagy mehetünk tovább a koreográfiában.
- Zoé, eltáncolnád eddig Kellannal, kissé merevnek érzem. – sütötte le a szemeit Nikki, amikor Kel rosszallóan ránézett.
- Persze, szívesen!Ezért kérdeztem, na gyere Kellan! – nyújtottam felé a kezemet. – Kezdhetjük?
- Igen, azt hiszem.- bólintott.
- Jó, akkor állj be nagyjából a helyedre, én Nikkiére, és valaki, légyszi kapcsolja be a zenét. – kérésemet rögtön teljesítették, így neki állhattunk a keringőnek. Kezdetben minden simán ment, addig a percig, ameddig az emelés közben Kellan nem suttogott a fülembe:
- Vacsizz velem ma.