11. rész

Sziasztok!

Először is szeretném elmondani, hogy ez a rész nem jöhetett volna létre AnnaMarcsi nélkül, akinek az első pár sort köszönhetem!Köszönöm!:)
És Nektek is köszönöm mind a 16 véleményt, amiktől teljesen meghatódtam, hiszen ennyit még soha sem kaptam, annyira aranyosak vagytok!!!!Minden új olvasót üdvözlök és tényleg köszönöm mindenkinek a véleményét:)
Ez a rész...hm...nem tudom mit mondhatnék így elől járóban róla. Talán csak annyit, hogy lesz benne szerintem minden, de azt majd Ti úgyis elmondjátok nekem, remélem:)
Ha ekkora érdeklődést látok, akkor összehozok magamnak annyi időt, hogy megírjam a folytatást is. Szóval véleményekre fel!

Sok puszi!!!!

Meré

11.rész

Miután próbáltam egy kicsit megnyugtatni Tomot, sikerült ágyba dugnom. El kell ismernem, nem sok kellett hozzá, hogy én is kiboruljak, de tartani akartam magam előtte. Viszont miután egyedül maradtam a szobámban, én is elsírtam magam. Úgy döntöttem, hogy a holnapot itthon töltöm Tommal, ami annyit jelent, hogy le kell mondanom a közös programot Robbal. Először arra gondoltam, hogy küldök neki egy sms-t, így előhalásztam a táskámból a mobilomat, és pötyögni kezdtem:”Kedves Rob!Nagyon sajnálom, de ígéretem ellenére mégsem tudlak holnap elkísérni a kórházba, családi okok miatt. Ne haragudj! Zoé”- már majdnem meg is nyomtam a küldés gombot, amikor meggondoltam magamat. Ez annyira csak kifogásnak tűnhet, hogy fordított esetben talán én magam sem hittem volna el a dolgokat, pláne, ha mindezt egy szöveges üzenet formájában közölnék velem. Ezért kitöröltem az sms-t, inkább kikerestem Rob számát és tárcsáztam. Körülbelül az ötödik csörgésre fel is vette:
- Szia Zoé!- köszönt vidáman a telefonba, bár hallatszott a hangján, hogy meglepődött a hívásomon.
- Szia Rob!- szipogtam.- Van egy kis baj. Sajnos nem tudlak elkísérni holnap.
- Oh, hát rendben. Sajnálom!– csalódottan sóhajtott. – De minden oké, Zoé? Ugye éppen nem sírsz?- aggódott, tényleg aggódott értem, hallottam a hangján.
- Hát igazából adódott egy kis családi gond, és kicsit kiborultam, de jól vagyok. – próbáltam a lehető leghihetőbb módon formázni a szavakat, bár azt se tudom, hogy mióta is érdekli Robertet, hogy mi van velem?
- Akkor jó. – bár nem tűnt úgy, mint akit annyira meggyőztem. - Ha bármiben tudok segíteni, akkor csak szólj!
- Oké!- ennyit sikerült a döbbenettől kinyögnöm. – Akkor nem is zavarlak tovább! Csak ennyit szerettem volna.
- Egyáltalán nem zavarsz, Lizzy-vel épp csomagoljuk az ajándékokat a lurkóknak. – mondta, de a háttérből behallatszott egy női hang:Vagyis Lizzy csomagol, a bamba öcsém meg csak nézi!- ezen nem tudtam nem nevetni.
- Ahogy hallom, csak a nővéred csomagol. – kuncogtam. – De most tényleg hagylak, nehogy a nővéred lenyakazzon, mert érdekes páros lennénk akkor tánc közben. Szia és még egyszer ne haragudj!
- Nem haragszom!Szia!- bontottuk a vonalat.
Sikerült kicsit összeszednem magamat a beszélgetés után, valószínűleg Rob nővérének a hőbörgése volt az, ami kicsit feledtette velem a dolgomat, bár kétségkívül egy kiskanál vízben meg tudtam volna fojtani Natalie-t, amiért ezt tette a bátyámmal. Egy ideig még szorongattam a telefonomat a kezemben, azon morfondírozva, hogy felhívom és kiosztom, de aztán úgy döntöttem, hogy majd Tom megteszi helyettem is, jobb, ha én ebbe közvetlenül nem avatkozok bele. Gyorsan elmentem letusolni, majd benéztem Tomhoz, aki egy kispárnát szorongatva aludt, ami némiképp megnyugtatott, mármint a tény, hogy tudott aludni. Visszasétáltam a szobámba, ahol halkan bekapcsoltam a CD lejátszómat, szerettem, ha zene szól, miközben elalszok.
Reggel kerékcsikorgatásra riadtam fel, amit hirtelen nem tudtam hova tenni, de amikor meghallottam a bátyám szitkozódását, kapásból kiugrottam az ágyamból és kirontottam az előszobába:
- Te meg mit csinálsz?- kerekedtek ki a szemeim, ahogy megláttam Tom bőröndjeit.
- Visszamegyek Los Angeles-be, hugi. - válaszolta szomorúan, ám mégis határozottan.
- De Tom! Ilyen állapotban?- háborodtam fel.
- Igen! Beszélnem kell vele és ezt te is tudod! Talán akkor követtem el hibát, amikor hozzád menekültem. – dőlt neki a falnak lehajtott fel.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! Figyelj, szerintem még, túl zaklatott vagy ahhoz, hogy találkozz Natalie-val. Egyáltalán van arról elképzelésed, hogy mégis mit mondasz majd neki?Miért nem maradsz még itt pár napot, hogy higgadtan mehess vissza Los Angeles-be? – hirtelen annyi mindent szerettem volna felhozni a maradása érdekében.
- És szerinted az segítene a meg sem született gyerekemen, hogy higgadt vagyok-e vagy sem?- kiabált rám, amitől kissé megijedtem, hiszen talán soha nem kiabáltunk egymással.
- Tom! Én csak jót akarok neked!- emeltem fel kicsit én is a hangomat. – Senkin sem segít, ha így mész vissza!
- Befejezted a kioktatást?- kérdezte dühösen. – Mert a helyedben azt tenném, tudod te sem vagy szent, drága hugicám!
- Tom, mi ez a hangnem?- teljesen ledermedtem ettől a hangnemtől és viselkedéstől. – Miért beszélsz így velem?- éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe.
- Azért mert elegem van abból, hogy mindig mások életét akarod rendbe hozni! Miért nem törődsz inkább a sajátodéval egy kicsit, mi?
- Na de én csak..- kerestem a szavakat, miközben már a sírás határán álltam.
- Te csak? Mikor veszed már észre, hogy nem kell mindenki felett anyáskodnod?
- Nem én hívtalak ide!- vágtam vissza első felindulásomból. – És tudod mit? Tényleg ideje innen elmenned!- nyúltam el a bőröndjének a húzó karáért, hogy a kezébe nyomhassam.
- Igazad van! Már tudom, hogy hiba volt ide jönnöm! Talán a gyerekem még most is élne, ha te nem tartasz itt!- kapta fel a cuccait, majd kiviharzott az ajtón, jól becsapva maga után.
Úgy álltam ott, mint akit leforráztak. El sem akartam hinni, hogy összevesztünk a bátyámmal és főleg, hogy haraggal váltunk el egymástól. Ez annyira nem vallott ránk. Emlékszem, még akkor sem kiabált velem, amikor véletlenül elszakítottam a gitárjának a húrjait, pedig akkoriban nagyon nagy kincs volt az neki. Sőt, akkor sem akadt ki rám, amikor kiégettem a kedvenc ingjét vasalás közben. Jó, tudom, hogy egy gyerek elvesztése teljesen más, de nem tudom felfogni, hogy engem okol, amiért ez megtörtént! Én csak jót akartam azzal, hogy marasztaltam és most tessék! A fenébe az egész világgal!- csattogtam vissza a szobámba és mérhetetlen nagy haraggal dőltem végig az ágyamon, amíg el nem nyomott az álom.
Csengőre ébredtem, amin kissé meg is lepődtem. Nem vártam senkit, pláne nem, ekkor ránéztem az órámra, jézusom délután 5 van! Elég gyorsan felkeltem és kicsoszogtam:
- Jó, jó! Hallom! Nem kell ráfeküdni a csengőmre!- kiabáltam ki nem a legkedvesebb hangnemben, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
- Rob!Hát te?!- mindenkire számítottam, csak rá nem.
- Szia! Csak gondoltam megnézem, hogy minden rendben van-e. Bejöhetek?- kérdezte zavartan.
- Öhm, persze! –álltam félre az útból. – Igazán kedves, hogy törődsz velem, de nem kellett volna ezért ide fáradnod. - csuktam be mögötte az ajtót.
- Ez nem fáradság, ne aggódj. Amúgy meg ezt neked hoztam!- húzott elő a háta mögül egy szál fehér rózsát.
- Ohh, hát ez, ez, ez, nagyon szép! Köszönöm! – nagyon meglepődtem, az az igazság, így nem sikerült túl értelmesre a megnyilvánulásom. – De miért is kapom? – nyúltam el mosolyogva a virágért, amit azonnal meg is szagoltam.
- Amiért segítettél nekem megvenni a játékokat. Telitalálat volt az összes, látnod kellett volna a gyerekek csillogó szemeit!- annyira aranyos volt, ahogy lelkendezett, bár kicsit összeszorult a szívem a gyerekek megemlítésekor.
- Örülök neki! De már megköszönted, amire megjegyzem, semmi szükség nem volt.
- Tudom, és azt is, hogy szívesen segítettél, de akkor is, ez jár neked!- mosolygott rám.
- Tényleg köszönöm!- mosolyogtam rá vissza és elkezdtem keresni egy vázát, amit azonnal meg is találtam. Gyorsan a konyhában megtöltöttem vízzel, hogy bele tudjam tenni a virágot.
- Amúgy nem zavarlak? Csak mert látom nemrég keltél. – na igen, azt hiszem kissé hiányos lehet az öltözékem és a hajam is ezerfelé állhat.
- Már egyszer ébren voltam, csak tudod az éjjel nem aludtam túl jól. – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, ám ő leállított.
- Hé, nem kell magyarázkodnod! Amúgy meg nagyon csini vagy ebbe a zsiráfos hálóingbe, tényleg. – vigyorgott rám.
- Köszi! Ez a kedvencem!- nevettük el magunkat. – Nem kérsz valamit?
- Tényleg nem akarlak zavarni.
- Nem zavarsz, egyedül vagyok. - húztam meg a vállamat.
- És hol van a bátyád?- erre megkeményedett az arcom. – Rosszat kérdeztem?
- Nem, vagyis. Tudod, Tom ma reggel elutazott. – hajtottam le a fejemet.
- Áh, értem! De figyelj, emiatt ne lógasd az orrod, majd jön máskor is!- emelte fel az arcomat gyengéden, mire elkezdtek folyni a könnyeim, ő pedig értetlenül nézett rám.
- Rob, mi reggel nagyon csúnyán összevesztünk, amire még soha nem volt példa. Tom nagyon kiborult, amiért- haraptam el a mondatot.
- Amiért? Vagy nem akarod elmondani?- törölt le egy könnycseppet az arcomról a kezével.
- Tudod a menyasszonya terhes volt, de tegnap megszakítatta a várandósságát. Ezért volt itt Tom, mert összeveszett Natalie-val a baba kérdésben.
- Oh, így már értem. De biztos vagyok benne, bár nem tudom, hogy miket mondott neked, hogy nem gondolta komolyan. Csak időre van szüksége, ennyi az egész!
- Remélem!- bújtam hozzá egy fura érzésből kifolyólag, egyszerűen jól esett a közelsége, amit ő egyáltalán nem ellenzett, hiszen szorosan magához vont, így a fejem a mellkasán pihent. Idillikus volt ez a perc, nem mostanában éreztem ilyen nyugodtságot magamban, mint ekkor. Azonban ezt megzavarta Rob telefonjának a csörgése, mire elpirulva elhúzódtam tőle.
- Bocsáss meg, ezt fel kell vennem, a nővérem az!- suttogta.
- Semmi gond! Csak nyugodtan! Addig én felteszek egy kávét.- bólintottam.- Ha gondolod, menj be a szobámba, ott nyugodtan tudsz telefonálni. –mutattam a szobám felé.
- Köszi! – és már el is tűnt.
Először vettem egy mély levegőt, majd egy fejrázást követően ígéretemhez híven neki álltam a kávéfőzésnek. Mégis mit csinálunk mi már megint Roberttel? Kis idő múlva Rob visszaérkezett:
- Öltözz fel!- parancsolt rám kedvesen.
- Tessék?- fordultam felé kérdő tekintettel.
- Elviszlek valahova, szóval nem ártana rendbe szedned magad. Bár, ha gondolod jöhetsz ebbe is, mint mondtam, engem nem zavarnak a zsiráfjaid, kifejezetten cukinak tartom őket.
- És azt meg sem kérdezed, hogy nekem van-e kedvem kimozdulni? – húztam fel a szemöldökömet
- Nem, mert úgyis azt mondanád, hogy nincs. Így pedig megelőzzük ezt, szóval csak menj és öltözz át! Én majd befejezem a kávét. - mosolygott rám ellenállhatatlanul, és magam sem tudom, hogy miért, de engedelmeskedtem neki és felöltöztem. Egy fehér, kissé lazább felsőt és egy farmert húztam fel, az egyik kedvenc lapos kis cipőmmel. Enyhe sminket is készítettem, majd összefogtam a hajamat és beraktam az Annától kapott karika fülbevalómat, végül pedig egy köldökömig érő nyakláncot is magamra raktam.
- Hova is megyünk pontosan?- léptem ki a szobámból. – Csak, hogy jó leszek-e így?
- Tökéletes! Nagyon csinos vagy!- bólintott elismerően Rob. – Amúgy Lizzy show-jára megyünk, már ha nem gond.
- Dehogy, akkor felőlem mehetünk is! – egész lelkes lettem.
- És a kávé?
- Azt magadnak főzted. - kuncogtam.
- Szuper! Akkor már meg is ittam, szóval menjünk, mielőtt elkésünk!
Egy gyors kabát húzás és táskába dobálás után már zártam is az ajtót.
- A francba! Nem hoztam slusszkulcsot! – kaptam a fejemhez.
- Semmi gond! Már rendeltem taxit!- mutatott a várakozó sárga autó felé.
- Oh, figyelmes vagy.
- Tudok én, ha akarok. – nyitotta ki nekem a taxi ajtaját, majd ő is beszállt és lediktálta a címet.
A taxiban nem igazán beszélgettünk, mivel én teljesen elmerültem a gondolataimban, és látszólag ő is rendesen elmerengett valamin, így a sofőrnek kellett ránk szólnia, hogy megérkeztünk. Egy szép kis borravalóval megspékelve, minden ellenvetésem ellenére Rob kifizette a költséget, majd megindultunk a club bejáratához, ahol a biztonsági őrök egyből felismerték és régi cimboraként üdvözölték:
- Hello Rob! Jó újra látni!- nyújtott kezet felé egy kb. 30-as, erős izomzatú férfi.
- Hello George, én is örülök! Régen jártam erre. – fogtak kezet. – Csak hát a munkám.
- Oké, ne is folytasd! Lizzy mindig mesél. – vigyorgott. – Gondolom miatta jöttél, jöttetek. – nézett végig rajtam kedvesen.
- Igen, ráfér Zoéra egy kis kikapcsolódás. Bemehetünk?
- Természetesen és jó szórakozást!- nyitotta ki előttünk a bejáratot.
- Köszi!- húzott be maga után kézen fogva.
A club viszonylag modern volt, ugyanakkor barátságos is, elsőre jó benyomásom volt a helyről.
- Épp időben érkeztünk! Mindjárt kezdődik, gyere, üljünk oda!- mutatott egy félre eső asztalra és már meg is indultunk felé. Kihúzta nekem a széket, majd leült velem szembe.
- Na hogy tetszik? Nem kérsz valamit?- kérdezte az arcomat fürkészve.
- Barátságos hely, igazán tetszik. – mosolyogtam. – Örülök, hogy elrángattál, de komolyan.
- Ugyan már! Ne hálálkodj, még nem is láttál semmit! Szóval kérsz valamit inni?- nézett a szemeimbe.
- Nem is tudom. – vágtam tanácstalan fejet. – Te mit iszol?
- Azt hiszem egy sört.
- Oké, akkor én is azt kérek.
- Biztos? Nem túl nőies ital.
- Nem baj, nincs vele bajom. – húztam meg a vállamat.
- Akkor máris hozom!- kelt fel, hogy elsétáljon a pultig és megrendelje a söreinket. Pár perc múlva már le is rakta elém a folyékony kenyeret.
- Köszi!- néztem fel mosolyogva.
- Nincs mit! Egészségünkre! – kortyoltunk bele az italainkba.
Ezután nem sokkal elkezdődött a show, ami minden figyelmemet elterelte és lekötötte, egyszerűen fantasztikus volt az egész. De úgy tűnt nemcsak nekem tetszett ennyire, mert a közönség a végén hatalmas tapssal jutalmazta meg Lizzy-éket.
- Rob! Ez fantasztikus volt!- lelkendeztem. – Nem semmi a nővéred!
- Örülök, hogy tetszett! Valóban, Lizzy tényleg különleges csaj, nagyon szeretem. Szerintem mihelyt tud elszabadul hozzánk, de addig is, nincs kedved táncolni?- nyújtotta felém a kezét.
- Végülis? Miért ne?- álltam fel a segítségével és behúzott a táncparkettre.
Éppen egy lassú szám ment, így mi is lassúztunk. Jól esett a közelsége, megint annyira egymáshoz simultunk, mint nálam, ami ismét nyugtató érzés volt. Talán félre ismertem Rob-ot és nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem az, akinek én gondolom. Na de miért gondolok én most erre?- ebben a pillanatban, azonban megéreztem a puha ajkait a nyakamon.