Ezer bocsánat!!!

Sziasztok!

El se hiszem, hogy újra itt vagyok!!!Ezer bocsánat, amiért így eltűntem, de először egyetemi dolgaim voltak, aztán ugye megjelent Rob is, aki élőbe még helyesebb:P, végül pedig volt egy műtétem....
De remélem a kihagyás ellenére ugyanolyan örömmel fogadjátok a folytatást, amekkora szeretettel én írtam Nektek:)A véleményeitekre, mint mindig, most is kíváncsi vagyok és köszönöm az eddigieket!
Nem szaporítom tovább a szót...

Jó olvasást!

Puszi!!!

Meré

u.i.: Kérek mindenkit, hogy aki olvassa, véleményezze is:)


10. rész

A próba után Rob a parkolóban várt. Nekem még volt egy kis dolgom, de nem akartam megvárakoztatni, így sietősre fogtam a pakolást.
- Szia, már itt is vagyok. Sokat vártál rám?
- Szia, nem, dehogy. Parancsolj. – nyitotta ki előttem a kocsi ajtaját.
- Köszi. – amíg ő is beszállt, addig becsatoltam magam.
- Inkább nekem kellene megköszönnöm, hogy elkísérsz. - mosolygott rám, miközben beindította a motort.
- Nem fáradtság ez nekem, szívesen vásárolgatok gyerkőcöknek…
- Ezt örömmel hallom. Remélem jártas vagy a dologban, mert én nem igazán tudom, hogy mit is vehetnék nekik. - állt meg egy zebra előtt, hogy átengedje a gyalogosokat.
- Hm…Hát van egy unokahúgom, neki szoktam vásárolni, ha meglátogatom őket. Ha ez járatosságnak számít, akkor az vagyok. - húztam meg a vállamat
- Mindenképp tapasztaltabb, mint én, legalábbis ilyen téren biztosan…- fojtott el egy mosolyt.
- Ebben lehet valami. - hagytam rá. – Na, de hova is megyünk pontosan?
- Hát, az az igazság, hogy először valami plázára gondoltam, ahol jó sok játék van, de tekintettel arra, hogy ki is vagyok, inkább egy kevésbé zsúfolt helyre gondoltam. - láttam rajta, hogy mennyire frusztrálja a tudat, hogy nem mehet el nyugodtan vásárolni.
- Figyelj, ha gondolod, mehetünk plázába is. Engem nem zavar a dolog. - néztem rá mosolyogva.
- Na, várj, úgy érted, hogy téged nem zavarna az, hogy minden mozdulatomat, vagyis mozdulatunkat kíváncsi szemek kísérnék, mihelyt egy valaki kiszúrná, hogy én vagyok az?- teljesen értetlenül nézett rám, körülbelül úgy, mintha azon gondolkozna, hogy megvan-e mind a négy kerekem.
- Úgy. – húztam meg a vállam.
- Te nem vagy komplett!- nevette el magát.
- Na, kösz, mondjuk, ezt magamtól is tudom. Hiszen épp veled beszélgetek. - kölcsön kenyér visszajár, ugyebár.
- Oké, ezt megérdemeltem. - emelte fel mindkét kezét, amit nyugodtan megtehetett, hisz épp a pirosban álltunk. - De akkor is! Tudod te, hogy milyen címlap sztorik jönnének holnap a közös vásárlásunk képeiből?
- És ezt téged ennyire zavarna?
- Nem, engem már nem tudnak ilyen dolgokkal felhúzni, mert már megszoktam, hogy hülyeségeket, koholmányokat írnak rólam. Téged viszont féltelek!- fordult felém komolyan. – Nem szeretnélek bele rángatni ebbe az őrült és képmutató világba, amiben én élek. Hidd el nekem, hogy addig jó, ameddig kívülálló lehetsz.
- És mi van akkor, ha azt mondom, hogy nem érdekelnek a címlapok? –kérdeztem meg. - Ne érts félre! Nem akarok a te rivalda fényedben tündökölni, távol álljon tőlem! Én mindösszesen szeretnék veled normálisan vásárolni a gyerekeknek, ha már elhívtál. Ráadásul jó lenne mindent egy helyen megvenni. - ennyi az összes érvem arra a mindenképpen elvetemült ötletemre, hogy nyílt terepen mutatkozzak vele.
- Jaj, Zoé!- sóhajtott. - Fogalmad sincs, hogy mire vállalkozol! És nehogy azt hidd, hogy akkora sztárnak képzelem magam, mert erről szó sincs. Én csak ismerem a sajtót és a kíváncsi embereket. Fél óra múlva már a neten keringenének a közös képeink, különböző teóriákkal társítva.
- Szóval téged zavarna, ha összeboronálnának minket az újságok és internetes portálok? – nem is értem, hogy miért érdekel ez engem.
- Nem, sőt. Még büszke is lennék arra, ha azt hinnék, hogy mi ketten együtt vagyunk. Nem minden nap társítanának össze egy olyan lánnyal, mint te. Azonban mint már mondtam, téged szeretnélek megkímélni a cirkusztól.
- Na jó, hagyjuk ezt a bájolgást! – nevettem el magam kínomban. – Én nem foglak rábeszélni semmire, akkor menjünk egy kisebb boltba és kész. Jó lesz így?
- Jó, de ha szeretnél, mehetünk bevásárlóközpontba is. – válaszolta
- Áh, ti pasik mi a fenéért, bonyolítjátok így túl a dolgokat? Egész eddig magyaráztad, hogy miért nem akarod, hogy ilyen helyre menjünk. Most meg bemennél az oroszlánbarlangba! Mi változott pár perc alatt?- majdnem lefejeltem a műszerfalat.
- Na, ez szép! Még hogy mi bonyolítjuk túl a dolgokat! – jót nevetett az én kitörésemen. – Én csak arra gondoltam, hogy a kedvedben járok, ha már egyszer szívességet teszel nekem.
- Oké, tudod mit Rob? Három másodperced van arra, hogy eldöntsd hova is megyünk! Különben esküszöm, hogy kiszállok, és akkor egyedül küzdhetsz a plüssállatokkal! -na persze viccesen fenyegettem meg
- Jó, jó! Eldöntöttem! Kisebb üzletbe megyünk, csak kérlek, ne hagyj egyedül a plüss farkasokkal, még a végén megtámadnak! – mindezt olyan mérhetetlenül komolyan adta elő, hogy az már-már bűn, de komolyan. Na de két másodpercen belül kitört belőle a nevetés, és már én sem tudtam megállni.
- Te nem vagy komplett!- kacagtam.
- Nem te vagy az első, aki ezt mondja, szóval lehet benne valami. – rántotta meg a vállát szórakozottan.
- A többség szava dönt, nemde? – még mindig jókedvem volt.
- De, ez igaz. – vigyorgott rám. – Már meg is érkeztünk!- kanyarodott be egy szabad parkoló helyre egy eldugodtabb utcában. Leállította motort, ami alatt én kicsatoltam a biztonsági övemet.
- Hú, hát tényleg kicsi az üzlet!- jegyeztem meg, miután kinyitotta nekem az ajtót, hogy kiszállhassak. És valóban, a bolt nagyjából akkora lehetett, mint egy nagyobb éjjel- nappali, de végtelenül barátságosnak tűnt, így kívülről.
- Igen, de itt tuti nem ismernek fel! – ragyogott fel az arca. Oké, erre azért mérget nem mernék venni, de meghagyom neki ezt a kis vélt örömöt.
- Akkor bemegyünk?- indultam meg lelkesen az üzlet felé.
- Ezért jöttünk! – bólintott vidáman, így hát már be is léptünk a boltba.
- Jó napot!- köszöntünk egyszerre Rob-bal
- Jó napot!- mosolyogott ránk egy kb. 50 év körüli nő- Miben segíthetek?
- Plüss állatokat szeretnék. – előztem be Robertet a válasszal.
- Oh, hát akkor a legjobb helyen járnak! Kövessenek!- lépett ki a pultja mögül, hogy hátra tudjon minket kísérni a plüss játékok közé. – Tessék csak válogatni! – és már magunkra is hagyott minket
- Köszönjük! Na, akkor kezdjük! Rob, keress olyan állatokat, amilyenre gondoltál.
- Ööö, oké, de ezért hoztalak magammal. - túrt bele a hajába.
- Na, jó, de csak látod, hogy melyik tetszik neked, nem? Hajrá! – és én már le is emeltem a polcról egy plüss farkast. – Hogy is mondtad? Félsz a farkasoktól?- toltam az arcába nevetve a játékot, miközben próbáltam vicsorogni is, csakis a hatás érdekében.
- Azt!- bújt el egy hatalmas mackó mögé „ijedtében”. – Azt semmiképp se visszük!- vigyorgott ki egy pillanatra a „védelmezője” mögül.
- Hát jó!- sóhajtottam színpadiasan. – Pedig nekem tetszett!- és már vissza is raktam a polcra. – Előjöhetsz, elmúlt a veszély!
- Hála az égnek!- csapta a hóna alá a medvét. – De ezt visszük!
- Oké! Látod, megy ez neked!- csaptam össze a tenyeremet. – De tájékoztatásul közlöm, hogy ez még csak egy ajándék!
- Ünneprontó. –morogta az orra alatt.
- Mondtál valamit? –néztem vissza rá.
- Semmit, semmit. – legyintett és el is tűnt az egyik polc mögött. Így én is elindultam körbe, mialatt sorba kaptam a fel a nekem tetsző kis játékokat a polcokról. Ezt egészen addig műveltem, ameddig meg nem éreztem valami szőrös kis izét a nyakamon.
- Áh!- sikítottam fel. – Rob! Rob, szedd le rólam ezt az izét!- és már kapkodtam is a hátam mögé csapkodva, egészen nevetségesen festhettem így, de ez izgatott most a legkevésbé.
- Zoé, nyugi!- nevetett fel hangosan mögöttem Robert. – Ez csak egy plüss patkány!
- Oh, hogy az a!!!! Te raktad a nyakamba, mi?!- ekkor esett le, hogy valószínű ez a farkasos magán akciómnak a megtorlása volt.
- Naná! Cserébe a farkasért!- már folytak a könnyei a nevetéstől.
- Ez gonosz volt, csak, hogy tudd! Irtózom a patkányoktól!- eddig bírtam ki nevetés nélkül- Tudtommal te viszont csak a filmekbe utálod a farkasokat!
- Ez igaz, bocsáss meg!- szép lett volna a bocsánat kérése, ha nem két nevetőgörcs között tette volna mindezt. – Amúgy azt hiszem, mehetünk is, kezdünk kissé feltűnőek lenni. – tekintett körbe. – Pár percünk maradt a szökésre, mielőtt valaki venné a bátorságot és megszólítana. Az a farkasos beszólásod egyértelmű volt.
- Jó, menjünk! Van elég játékunk! Sőt! Szerintem te menj csak előre, én majd kifizetem, és utánad megyek. Jobb lesz, ha megvársz a kocsiban.
- Nem, én fizetek! Csak induljunk!- az irányt máris a pénztár felé vette, ahol egy kisebb vagyont hagyott ott a játékokra. Ám túlkésőn sikerült fizetnünk, ugyanis egy csapat tini lánynak ekkora már megjött a kellő bátorsága, hogy megszólítsák Rob-ot, aki persze mosolyogva teljesítette a rajongói kéréseit. Ennek örömére fél óra múlva szabadulhattunk csak ki a boltból, ami azért nem kevés fotót és aláírást jelentett.
- Na, futás! – adta ki a „parancsot”, miután meglátott egy csapat lesifotóst is, így nevetve szaladtunk az autójáig, amibe csak gyorsan bedobáltuk a vásárolt ajándékokat és már indította is az autót.
- Hú, hát, ne haragudj az idióta beszólásomért! – kapkodtam levegő után.
- Semmi gond! Vicces egy délután volt, nem? – és komolyan úgy tűnt, mint akit abszolút nem zavart ez a kis közjáték. – Rég nevettem ennyit.
- Tényleg jó kis nap volt ez!- ezt muszáj volt bevallanom nekem is.
- Örülök, hogy te is jól érezted magad! Amúgy köszönöm a segítséget, nélküled tuti nem sikerült volna ennyi, klassz, kis plüsst vásárolnom, ilyen jókedvűen.
- Tényleg nincs mit! Remélem a gyerekek is örülnek neki holnap!
- Ebben biztos vagyok! Apropó, holnap! Az úgy jó, ha tíz körül érted megyek?
- Persze! Abszolút! Viszont Rob, kérdezhetek valamit?
- Kérdezz nyugodtan!- fordult be a házunk elé.
- Nem kellene becsomagolni ezeket az állatokat?- néztem hátra.
- De, be kellene és a nővérem volt olyan kedves, hogy a tudtán kívül belement ebbe. – mosolygott
- Oh, értem, szóval belement. Hát jó! Akkor én megyek is! – adtam neki egy puszit minden megfontolás nélkül mielőtt kiszálltam volna az autóból. – Holnap találkozunk!
- Igen, akkor holnap jövök!Szia Zoé!- intett, mielőtt beindította volna a motort.
- Szia Rob!- kettesével szedtem felfelé a lépcsőfokokat, túlságosan is jó kedvem volt.
- Hahó, bátyó, megjöttem!- kiabáltam be az előszobából vidáman, ám amikor beljebb lépve megláttam Tom meggyötört arcát, azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. – Mi történt?
- Megtette!- suttogta a bátyám, ami alatt a könnyei elkezdtek lefolyni az arcán. – Natalie megölte a gyerekemet! – ne, ezt én nem hiszem el!!!
- Jaj, Tom!- futottam oda hozzá, hogy átölelhessem. – Én annyira sajnálom! Cssss!
- Hugi, annyira jó, hogy itt vagy nekem!- és ekkor kitört belőle a szívszaggató, keserves zokogás.