10.

Sziasztok!

Íme meghoztam a soron következő részt!:)Nagyon köszönöm Mindenkinek, aki írt komit és/vagy rányomott a két pipa valamelyikére.:) Annyit kérnék, hogy aki a "Nem tetszett" pipára kattint, az írja le, hogy miért érzi így, csak, hogy tudjam, min kell változtatnom esetleg. :)

Továbbra is várom véleményeiteket.:)

Jó olvasást!

Puszi!

Meré

10.

Rá sem kellett néznem a lapra, pontosan tudtam, hogy mi, vagyis kik lehetnek a címlapfotón. Már meg sem lepődök ezen. Az viszont nem esik túl jól, hogy nem bízik bennem. Különben miért jött volna ide?
- Tehát ezért nem vetted fel a mobilod. – bólintottam és ledobtam a kulcscsomómat a helyére.
- Gondolom éppen a repülőn ültem. – vonta meg a vállát és felakasztotta a fogasra a kabátját. - Muszáj volt idejönnöm. – bökött a fejével a fénykép felé.
- Értem. – sétáltam el mellette leszegetett fejjel, ám ő a karomnál fogva magához rántott és lágyan megcsókolt.
- Szia!- suttogta mosolyogva és megsimította az arcomat.
- Szia!- mosolyogtam rá vissza. – Azt hittem haragszol rám. – bújtam hozzá. Annyira jól esett a közelsége!
- Nincsen rá okom. Tudom, hogy Rob keze van a dolgokban, ami azért hízelgő. – bujkált egy mosoly a szája szélén, amit nem nagyon tudtam hova tenni.
- Most csak viccelsz, ugye? – néztem rá értetlenül.
- Nem. Tudja, hogy mindent be kell vetnie ellenem, ha vissza akar kapni téged. Ami valljuk be, még imponál is nekem. Végülis. – gondolkozott el rajta.
- Olyan lüke vagy!- nevettem fel. – És én még azt hittem, hogy komolyan beszélsz.
- Teljesen komoly vagyok. – vigyorgott rám szélesen.
- Aha, persze. – nyomtam egy csókot a szájára. – És ez a komoly pasi nem éhes véletlen? – hallottam, ahogy korog a gyomra.
- De, egy kicsit. – vallotta be töredelmesen.
- Sejtettem. Na gyere, Annáék bevásároltak egy kicsit, tuti találunk valami gyorsan elkészíthetőt. – húztam be a konyhába. Megtámadtuk a hűtőt, barátnőmék minden földi jóval feltöltötték, de mi a szendvics mellett maradtunk. Amíg én a paradicsomot szeltem, addig ő felszelte a kenyeret és rárakta a szalámit.
- Na és merre járt a kisasszony? – kérdezte meg két falat között, mire nekem egyből elment az étvágyam.
- Elmentem kirúgatni magam. – dobtam vissza a maradék szenyómat a tányéromra, mire Ian is követte a mozdulatomat.
- Mi van?!- teljes döbbenet.
- Nemrég kirúgtak. Peter ajánlott egy állást, de nem fogadtam el. – feleltem elmélázva.
- Oké, stop!- tette fel a bal kezét. – Mi az, hogy ajánlott egy állást és nem fogadtad el? Nem ismerek rád.
- Én se magamra, elhiheted. De amikor kiderült, hogy Roberttel kellene szerelmespárt alakítanom, hát eldurrant az agyam és megmondtam, hogy szó sem lehet róla és…- hadartam el, de belém fojtotta a szót.
- Hé, hé, hé! Roberttel és alakítani?- meredtek ki a szemei. – Kezdem elveszteni a fonalat.
- Pedig tök egyszerű a képlet. Peter kitalálta, hogy legyek Mrs. de Winter a Rebecca musicalben, és Robert lett volna a férjem. – mondtam kis éllel a hangomban.
- Ez most komoly?- vett egy nagy levegőt, mire bólintottam. Hát nem azt a reakciót váltottam ki belőle, mint amire számítottam, ugyanis kitört belőle a nevetés.
- Most meg mi van? Szerintem ez marhára nem vicces!- csaptam le a szalvétámat az asztalra, majd felpattantam a helyemről és kidobtam a maradékomat.
- Hé, ne haragudj!- ölelte át a derekamat még mindig nevetve. – De ez annyira szánalmas. Tényleg mindent megtesz, hogy visszaszerezzen magának. Csak éppen hiba csúszott a számításába. – kuncogott.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol a nyomoromon. – bújtam ki a karjai közül. – Szerintem nem vicces, hogy kirúgatott, nagyon nem!- csattogtam be a nappaliba és huppantam le a kanapéra. Fantasztikus, hogy még ő sem ért meg.
- Persze, hogy nem az. Nem is ezt mondtam. Legszívesebben agyonverném ezért a kis húzásáért. De most az egyszer azt gondolom, hogy simán balfácán volt. – ült le mellém.
- Ian, mire gondolsz most pontosan? – most jöttem rá, hogy mennyire nem értem a pasiknak a logikáját.
- Csak arra, hogy nem az volt a célja, hogy kirúgasson.
- De, és ezt meg is mondta utána a képembe. – ha most komolyan a védelmébe veszi azt a barmot és dobok egy hátast, vagy talán kettőt is.
- Ugyan már! – vigyorgott még mindig. - Nem számított arra, hogy Te a karrieredet dobod félre miatta, ennyi az egész. – tárta szét a karjait.
- Ennyi?! Persze neked csak ennyi! Már miért is ne! Hiszen neked bármikor, bárhol adnak munkát! De nekem??? - csattantam fel, magam sem értve, hogy miért.
- Kicsim ne legyél igazságtalan! – fogta kezei közé az arcomat, hogy a szemeibe nézzek. – Nem védeni akarom, csak elmondtam a véleményemet. Oké?
- Nem, nem oké! El nem tudom képzelni, hogy miért feltételezel jót róla a történtek után!
- Kicsim, valamiért csak szeretted majdnem egy éven keresztül, nem? – nézett rám nagy komolyan. Ez a mondata elbizonytalanított.
- Igen, de már nem ugyanaz az ember. Mit nem lehet ezen megérteni?
- Rendben, akkor most mindketten vegyünk három mély levegőt és kezdjük elölről ezt a beszélgetést, mit szólsz?- fürkészte az arcomat. – Nem szeretnék veszekedni veled. Nem azért jöttem ide. – mondta csendesen.
- Akkor meg minek? – kérdeztem meg flegmán, de rögtön el is szégyelltem magamat, amikor megláttam a csalódott szemeit. Mondani azonban nem mondott semmit.
- Ne haragudj. – hajtottam le a fejemet. – Kiborít a tudat, hogy kitettek a színházból.
- Nem kell magyarázkodnod, megértelek. Még ha ezt néha nem is hiszed el. – somolygott rám, mialatt összekulcsolta a kezeinket.
- Kiállhatatlan egy nőszemély vagyok, igaz?- húztam el a számat.
- Na, ezt most honnan szeded? Mostanában mindketten túl harsányak vagyunk minden téren, de majd lenyugodnak a kedélyek.
- Harsányak. – kuncogtam. – Szerintem csak simán hisztisek, mármint én tutira.
- Legalább van miről cikkeznie a lapoknak. A negatív reklám is reklám. – döntött hanyatt a kanapén.
- Ugye most csak vicceltél ezzel a reklám dumával?
- Hát persze. – mosolygott rám szélesen. – El se tudod képzelni milyen arcot vágtál.
- Oké, ezt még visszakapod! – csúsztam ki alóla, így ő lehuppant az ágyra.
- Egy-egy. – nevetett. - De most beszéljünk komolyan. Szerintem el kellene fogadnod a szerepet. Gondold csak át! Ilyen lehetőség nem minden nap adódik az életedben. Te mondtad, hogy nem akarod, hogy miattam emlegessenek csak. Akkor itt a lehetőség, hogy megmutasd ki is vagy valójában.
- Én nem tudom Ian. – csóváltam meg a fejemet. – Ráadásul már teljesen mindegy. Peter kirúgott és slussz.
- Szerintem, ha bocsánatot kérnél tőle, akkor simán visszavenne. Gondolom nem a legszebb hangnemben mondtál neki nemet az ajánlatára.
- Hát valóban nem. De. – próbáltam meg elmagyarázni, hogy nem akarok könyörögni senkinek, ám nem engedte.
- Rendben. Akkor holnap reggel szépen kézen fogva besétálunk a főnöködhöz és megbeszéljük vele a dolgokat. Jó lesz így?
- Van más választásom, apu? – néztem rá boci szemekkel.
- Hadd gondolkozzak. Nincs, megyünk és kész. – csókolt meg vérpezsdítően.

Reggel aztán minden kifogásom és nyafogásom ellenére betuszkolt a taxiba, esélyem sem volt elkerülni a volt főnökömmel való kínos beszélgetésemet. Bevallom kissé morcos voltam rá, amiért ennyire konokul ragaszkodik ehhez az egészhez, de nem akartam újabb vitát, ezért inkább csendben tűrtem az egészet, mindaddig ameddig meg nem érkeztünk Peter irodájáig.
- Ian, ez nem jó ötlet. Páros lábbal fog kirúgni. – néztem rá esdeklően, de nem igazán hatotta meg a pillogásom.
- Édesem, ne legyél már nyuszi! Bekopogsz, vagy kopogjak inkább én? – ám a válaszom helyett inkább már cselekedett is. Mire feleszméltem már csak egy „Igen?”- t hallottam, így Ian se szó, se beszéd, de berántott magával az irodába.
- Üdvözlöm, Mr. Wellington! – köszönt a megdöbbent Peternek, míg nekem csak egy halk „Jó reggelt!”-re futotta.
- Áh, Mr. Somerhalder!Zoé! Jó reggelt! – mosolygott ránk szélesen. Minek örül ez ennyire? – Foglaljanak helyet!
- Köszönjük, igazgató úr. – húzott maga után és ültünk le a főnökkel szembe. – Nyilván sejti, hogy miért is jöttünk.
- Nos, vannak feltételezéseim, igen. – bólintott még mindig mosolyogva. – Gondolom a tegnapi kis incidensről lenne szó. Igaz, Zoé? – nézett rám érdeklődően. Ian alig láthatóan oldalba bökött, így végre megszólaltam.
- Igen. Szeretnék elnézést kérni a viselkedésem miatt. Tudom, hogy tiszteletlen és arrogáns voltam, nagyon sajnálom, uram!- néztem a szemeibe.
- Hm. – sóhajtott fel. – Nagyra értékelem, hogy megtette ezt kisasszony, de.
- Nincs visszaút, igaz? – kérdeztem rá kerek perec.
- Szóval meggondolta magát? – csillantak fel a szemei.
- Én nem, vagyis igen. – dadogtam. – Sose voltam színész. Nem vettek fel a suliba színészszakra, ezért mentem rendezőnek.
- Tudom, hallottam róla. – bólintott. – De nem kell feltétlenül diploma, ugye tisztában van vele? Kérdezze csak meg a barátját! – mutatott Ian-re. – És ezt nem bántásból mondom.
- Ez így van. – bólintott rá Ian.
- Na látja, kicsit bíznia kellene magában. És ha rajtam múlik, akkor bízni is fog.
- Ez azt jelenti, hogy? – lepődtem meg.
- Igen, ez azt jelenti, hogy lent épp zajlik a próba. Mi lenne ha csatlakoznánk hozzájuk? – állt fel.
- Remek lenne. – boldogan mosolyogtam rá, majd hálás pillantásokat vetettem szerelmem felé. Megindultunk a próbaterem felé, ahonnan már messziről kihallatszott, hogy mennyire jó hangulat övezi a próbát. Kissé remegő lábakkal léptem be Peter mögött, persze azonnal minden szem ránk szegeződött. Robert egyből a tekintetét az enyémbe fúrta, mire dacosan néztem felé. Átpillantott Ian-re, majd az összekulcsolt kezeinkre, mire vágott egy enyhe fintort. Ian ekkor elengedte a kezemet és kissé gúnyos mosollyal oda intett Robnak, akinek azonnal ráfagyott az arcára minden. Te jó ég! A gyűrűk!