Meglepetés

Sziasztok!

Tudom nagyon régen jelentkeztem, de most itt vagyok. :)
Elvileg már Karácsonykor hoztam volna Nektek ezt a fejezetet, de mivel eléggé gyorsan elment és még feleszmélni sem volt időm, így ez elmaradt sajnos.
De most ejtenék néhány szót arról, hogy milyen fejezetet hoztam is Nektek.
Először is fogalmam sincs, hogy máshol volt-e már ilyen rendhagyónak számító rész, ugyanis ez a rész 1 évvel később játszódik, mint ahol abbahagytam. Tudom, most sokatoknak elkerekedett a szeme, vagy éppen szidtok, esetleg kinevettek érte. Mindenki döntse el, hogy mennyire vagyok ez miatt hibbant:)
Oka van annak, hogy nem közvetlen folytatás jön, ugyanis ez a rész (és nem titok, van még utána is készen)már régóta motoszkált a fejemben, egyszer haza felé a vonaton sikerült megfogalmaznom és bepötyögnöm :)
Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy kinek fog tetszeni és kinek nem, amit kommentben várok, ugyanis ha van rá igény, akkor ennek a folytatását még ma este, késői órákban felteszem. Van egy kis előnyöm, szóval érdeklődés esetén néhány napig biztos lenne így a friss.
Eleinte nem akartam felrakni, de mivel úgy gondolom, hogy megérdemlitek végre, hogy olvassatok Tőlem valamit, ne csak ígéreteket, így most megosztom Veletek!:)

Köszönöm, hogy még olvastok!

Millió puszi:

Meré:)

u.i.: Ne kíméljetek majd sem a chat-ben, sem kommentekben, mert úgy érzem, most kapni fogok hideget és meleget egyaránt. :)



1 évvel később...


A nagy fekete limuzin lassan begördült a díjátadó helyszínére, ezzel egy időben az én gyomrom pedig zsugorodásnak indult. Nem akartam találkozni vele és a többiekkel, hogy megvető szemekkel végig mérjenek, amiért lepaktáltam az „ellenséggel”. Különben mekkora baromság már ez az ellenségeskedés, annyira gyerekes, de komolyan. Persze tudom a presztízs, a pénz, no és a rajongók. De miért is ne szerethetné valaki mindkettőt? Miért kellene bárkinek is választania a két produkció között? Na ez az, ami számomra rejtély. Ez nem háború, vagyis nem olyan értelemben. És mégis, ilyenkor mindig rácsodálkozom az emberi butaságra, mert igen, én annak tartom.
- Min tűnődsz ennyire édesem?- nézett rám az igézően kék szemeivel Ian.- Félsz?
- Igen, bevallom, félek. Nem tudom, mit várhatok tőlük.
- Emiatt ne aggódj, nem engedem, hogy bántsanak. És amúgy sem hinném, hogy jelenetet akarnának rendezni. A Summit tutira nem örülne a felesleges cirkusznak.
- Igazad lehet. – tettem a kezemet a kezére. – De attól még izgulok.
- Figyelj nem muszáj megtenned, ha nem akarod. – mondta nagyon komoly hangon. – Ezt úgy értem, hogy még visszakozhatsz. Egy szavadba kerül csak és a limuzin visszavisz a hotelba, én pedig megyek, ahogy tudok. Nem szeretném, ha egész este szoronganál.
- Nagyon aranyos vagy, hogy így aggódsz és ezt felajánlottad, de nem akarlak cserben- hagyni. Meg különben is, én hozzád tartozom és nem a sorozathoz. Ha ők ezt nem értik meg, akkor az már legyen az ő bajuk, nem igaz?- sikerült kicsit összeszednem magamat a páromért.
- Nem csak erről van szó, azt hiszem. – somolygott.
- Hanem?
- Úgy gondolom, hogy elsősorban azért haragszanak rád, mert szakítottál Roberttel. Azt hiszik szerintem, hogy mi már akkor összemelegedtünk.
- Akkor ezt nagyon rosszul hiszik. A szakításunkhoz semmi közöd, azt mi szúrtuk el Rob-bal.
- Én ezt mind tudom, de vajon ők is tudják ezt?
- Mire akarsz kilyukadni? – húztam fel kérdően a szemöldökömet.
- Csak arra, hogy…azt hiszem megérkeztünk. – szakította félbe a gondolatát. – Na, jössz vagy maradsz?
- Ilyen könnyen megszabadulnál tőlem? – vigyorogtam rá. – Természetesen jövök.
- Okés, akkor először kiszállok én, majd pedig kisegítem a gyönyörűséges barátnőmet is. – bólintott.
- Akkor én szállok ki utolsónak? – nevettem, mire egy csúnya nézést kaptam válaszul. A következő percben már ki is szállt a luxusautóból, majd némi kötelező fotózkodás után visszalépett értem, hogy kisegítsen. A tömeg szó szerint felmorajlott, mert bár nyíltan vállaltuk a kapcsolatunkat, mégse számított arra ezek szerint senki, hogy pont egy ilyen eseményen is megjelenünk együtt. Próbáltam mosolyogni, de azt hiszem ez inkább hasonlított vicsorgásra, mint őszinte mosolyra. Bár abban a percben egy valami zakatolt csak a fejemben, mégpedig az, hogy minél előbb tovább léphessünk a gépek elől. Ian megérezte rajtam a feszültséget, megszorította a kezemet, majd megszólalt:
- Köszönjük, de ennyi fotó bőven elég lesz! Menjünk drágám. – karolta át a derekamat és húzott magához közelebb.
- Sajnálom. – suttogtam lehajtott fejjel.
- Ugyan, én is untam már őket egy kicsit. – adott egy puszit a nyakamra, amitől a jól ismert és mégis annyira kellemes bizsergés futott át a testemen. –
- Áh, Zoé, Ian! – jött velünk szembe mosolyogva Paul és Nina.
- Sziasztok!- üdvözöltük egymást. – Mi a helyzet odabent?- érdeklődött a párom.
- Nos, a Twilight cast már megérkezett, le is ültek a helyükre.
- Oh. – fújtam ki a levegőt.
- Hé, nem lesz gond Zoé!- nyugtatott Nina. – Nézz át rajtuk, ha beszólnának, ennyi. És különben is, ott a mi csapatunk, megvédünk. Nem igaz srácok?
- De, ez egyértelmű. – bólintott Paul.
- Kicsim, ha úgy érzed, inkább kint maradnál, én megértem azt is.
- Tudom, de örökké nem bujkálhatok, és amúgy is szeretném látni, ahogy bezsebelitek a díjakat.
- Ez a beszéd!- kacsintott rám Nina. – Akkor mehetünk is!- karolt bele Paulba, én pedig még közelebb bújtam Ian-hez, ami alatt bementünk a díjátadó show stúdiójába.
Monumentális díszlet fogadott bennünket, amin már meg sem lepődök. Ebben a világban minden lehetséges. Időközben egy kamerát szó szerint az arcomba toltak, kis híján sikerült lefejelnem a készüléket, így azt Ian kissé dühösen tolta félre előlem.
- Fogadjuk nagy tapssal a Vámpírnaplók sztárjait! – irányult ránk minden tekintet, ahogy a műsorközlő észrevette a jelenlétünket. Ó hogy az a! Felcsendült a Requiem for a dream betétdala, ami éppen eléggé feszültté tette a bevonulás eddig sem kellemes menetét. Szerettem volna abban a percben láthatatlanná válni, amikor Robert és a többiek megpillantottak. Futó tűzként adhatták tovább az információt, hogy itt vagyok, ugyanis minden egyes lépésemet árgus szemekkel és pusmogással figyelték, ezt pontosan láttam. És hogy még mit láttam a szemükben? Mindent, egyszerűen mindent, amit a szem, tükrözni tud, csak épp nem egyszerre. Pechemre pont az előttük levő sorba volt a helyünk, így konkrétan szinte Ian-ék minden egyes kollegáján át kellett esnünk, főleg, hogy én mentem előre. Kedvesen, két puszival fogadott mindenki, de ez nem oldott semmit sem a feszélyezettségemen, főleg, mert éreztem a hátamban a megvető pillantásokat. Rájuk nézni azonban továbbra sem mertem, így csak haladtam a célom, jelen pillanatban a helyem felé, ami azt eredményezte, hogy kis híján orra buktam a saját lábamban, Ian csak az utolsó pillanatban tudott utánam kapni.
- Minden oké Zoé? – simogatta meg az arcom, miután sikeresen leültem végre.
- Persze. – bólintottam.
- Akkor oké. – nyomott egy puszit az arcomra.
- Bocs, de az enyelgést intézzétek el otthon. – krákogott a hátunk mögött Ashley Green.
- Ne haragudj, de hozzám szóltál?- fordult felé Ian, féltem, hogy nagy cirkusz van kilátásban, ezért a kezemet a combjára tettem, jelzésképp, hogy ne is törődjön vele.
- Igen, meg a drágalátos barátnődhöz. – a hangjában érezhető volt a megvetés.
- Ian, hagyd! – fordítottam magam felé. – Nem kell a balhé, oké?
- De csak miattad. – suttogta dühösen, majd megszorítva a kezemet, a színpadra kezdett koncentrálni. Szerencsére Ash is ennyiben hagyta a dolgot, így különösebb atrocitás nélkül vehette kezdetét a show, majd a díjátadó maga.
- A nézők szavazatai alapján a legjobb színész idén… Ian Somerhalder!!! – jelentette be Kelly Clarkson.
- Ez szuper! Gratulálok!- fordultam szerelmem felé, aki hirtelen megcsókolt, amit persze 5 kamera vett fel kapásból. Rendesen egymásba feledkeztünk, csak arra váltunk szét, ahogy Nina köhintett egyet diszkréten.
- Ezt még megünnepeljük kettesben. – adott egy utolsó kis csókot.
Én is így gondoltam. – vigyorogtam rá szélesen, majd elengedtem, hogy átvehesse a jól megérdemelt díját, én pedig örömmel tapsoltam neki. Látszott rajta, hogy mennyire meglepte az, hogy sikerült megnyernie ezt a versenyt, hiszen többek között Robert mellett esélytelennek tartotta magát.