6.

Sziasztok!:)

Most nem szeretnék hosszan írni,köszönöm a véleményeket és a kis pipákat, amivel a tetszéseteket fejeztétek ki!:)
Az, hogy ezt a részt már most felteszem,Csibimoon érdeme:)


Jó olvasást!

Puszi!

Meré

u.i. : Nagyon várom a véleményeiteket:D

6.
- Micsoda???- kerekedtek ki Ian szemei, értetlenül meredt rám.
- Kell egy kis idő, amíg lecsitulnak a kedélyek. Marcos, egyetért velem? – vártam tőle megerősítést.
- Igen, abszolút. – bólintott.
- Te ebbe ne szólj bele!- mutatott rá idegesen.
- Ian, nincs semmi gond. – fogtam meg a kezét. – Az első Londonba tartó járattal haza megyek, így legalább ti is nyugodtabban tudtok forgatni. Nem kell azon aggódnod, hogy mikor szednek szét az újságírók, amikor épp dolgozol.
- Szívem mégis hogy mondhatsz olyat, hogy nincs gond? Épp most készülsz egy másik kontinensre utazni a sajtó miatt!
- Nemcsak miattuk. Hiányzik London, az ottani életem. – próbáltam megmagyarázni neki, hogy nemcsak a botrány miatt megyek el.
- Ezt eddig sosem említetted. Nem érzed itt velem jól magad? – simított végig az arcomon kétségbe esett arccal.
- Ian, Zoé nem ezt mondta. – felelte előttem Marcos.
- Marcos, most nem veled beszélgetek. Megtennéd, hogy magunkra hagysz egy kicsit? – intette le ingerülten Ian-
- Azt szeretnéd, hogy kimenjek? – hökkent meg a rendező.
- Igen, ha lennél oly kedves. – vágta rá.
- Persze, végülis a saját irodámból természetes, hogy kimegyek. – sétált ki kissé morogva.
- Szóval, most már kettesben vagyunk. Mi a baj kicsim? Miért akarsz itt hagyni?
- Ian, tényleg hiányzik London és végre jó lenne valamit kezdenem is magammal. Nem szeretném azt, hogy az oldalbordádnak tartsanak, aki csak az ismertség miatt van veled. Ez a cirkusz pedig nem nekem való, ami most van. A sajtó ízekre fogja szedni a kapcsolatunkat, a Roberttel való kapcsolatomat, egyszerűen mindent. Nem akarok itt lenni…- hadartam, miközben éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemeimbe.
- Nem kell egyedül csinálnod. Megvédelek. – ölelt magához. – Ne hagyj el, kérlek!
- Nem akarlak elhagyni, értsd meg. Csak egy kis nyugalmat szeretnék, ami itt lehetetlen.
- Gondolod ott jobb lesz?
- Igen, remélem. Londonban nincs annyi paparazzi. – mondtam reményteli hangon. – Nekem végülis ott van az otthonom.
- Azt hiszem Te ezt már eldöntötted. – állt fel hirtelen mellőlem. – Ha jól gondolom, nincs szükséged az áldásomra. Így is, úgy is, elmész, igaz? – jelent meg egy grimasz az arcán.
- Igen. – suttogtam. – Így döntöttem. De ez nem ellened irányul.
- Zoé, konkrétan most elhagysz. Ez nem ellenem irányulna? – nézett a szemeimbe.
- Nem hagylak el. – álltam fel vele szembe. – Sajnálom, hogy ezt érzed. De nekem szükségem van arra, hogy haza menjek.
- Nekem pedig rád lenne szükségem. – éreztem a hangjában, hogy sértett és csalódott.
- Visszajövök. – fogtam meg a kezét. – Ígérem. – csókoltam meg.
- Elmenekülsz. Csakúgy, mint Robert elől. – nézett a szemeimbe. A mondata szíven ütött.
- Hogy jön ez ide? Az egy teljesen más helyzet volt. – léptem egyet hátra.
- Nem veszed észre, hogy mennyire egy kalap alá veszel vele?! Ő nem tudott megvédeni, de én igen.
- Ian, ne csináld ezt, oké? Mindketten tudjuk, hogy el kell most mennem. Ezek után meg pláne. – utaltam az előző mondataira. – Sajnálom, ha nem tudsz, olyannak elfogadni amilyen vagyok, mert ez vagyok én. – mutattam magamra. - Senki kedvéért nem változtam meg még soha életemben és nem is fogok. – a hangom keményen csengett, mert ez volt a kőkemény igazság. – Döntsd el, hogy akarsz-e így vagy sem. – sétáltam ki az irodából kissé zaklatottan, a gondolataimba merülve, nem csoda, hogy nem vettem észre, hogy beleütközök Paul-ba.
- Oh, Zoé, minden oké? – fürkészte az arcomat.
- Bocsi, nem vettelek észre. Persze, minden oké. – füllentettem. – Haza megyek.
- Úgy érted Londonba? –hökkent meg. – Ian tudja már?
- Igen. Szóval ne haragudj, de megyek is csomagolni. – adtam neki két puszit és az irányt máris a kijárat felé vettem, nem akartam magyarázkodásba kezdeni. Mielőtt kiléptem volna, vettem egy nagy levegőt, felkészülve a rám váró újságírókra. Bátorság! És kinyitottam az ajtót, de inkább ne tettem volna! Amennyi vaku egyszerre a szemembe villant, elérték, hogy egy pillanat erejéig sikeresen elvakítsanak, így sikeresen megdőlt az egyensúly érzékem is és hátra hőköltem. Istenem, most komolyan ennyire érdekli az embereket a magánéletünk? Ez iszonyú. Robert mellett is az volt ez az „élmény” és most is. Ian-t mindig is csodáltam, amiért olyan könnyedén elcsevegett a fotósokkal, nekem ez soha nem ment és nem is fog. Megpróbáltam utat törni magamnak a fotósok és a riporterek között egy szó nélkül, de ez nem igazán sikerült, ugyanis valóságosan körbe zártak. Szörnyű volt, körülbelül ezt érezheti egy állat is, amikor zsákmányként tekintenek rá. A kérdéseket már meg sem hallottam, mert egy valamin kattogott csak az agyam. Minél előbb szabadulni innen és a városból is! Szerencsémre a biztonsági emberek beverekedték magukat a gyűrűbe és a két karomnál fogva kiszabadítottak a rács nélküli börtönömből.
- Nagyon szépen köszönöm! – vetettem hálás pillantást a megmentőimre, mielőtt beszálltam volna a taximba.
- Igazán nincs mit kisasszony, ez csak természetes! A kutyaszorítóból bármikor szívesen kimentjük. – mosolyogtak rám kedvesen.
- Tényleg köszönöm! Viszontlátásra!- zártam be a kocsi ajtaját. Bediktáltam a sofőrnek a hotel címét és próbáltam minél mélyebbeket lélegezni.
- Hölgyem, jól van? – kérdezte meg a taxi sofőr, gondolom a visszapillantóból látta a zaklatott arcomat.
- Azt hiszem igen. – próbáltam meg mosolyogni. Innentől kezdve egy szó sem esett közöttünk, mielőtt kiszálltam volna kifizettem a fuvardíjat, majd rohamtempóba beviharoztam a szállodába. Valósággal bemenekültem a liftbe a kíváncsi tekintetek elől. Az tuti, hogy ez a nap nem kap helyet a „10 legjobb napom” képzetbeli listámon. Örültem, amikor beléphettem a szobába, végre egyedül voltam. Előkaptam a mobilomat, és tárcsáztam a repteret, hogy foglaljak egy jegyet, amivel haza mehetek. Nem lett túl jó kedvem attól a hírtől, hogy az első járat, amire van szabad jegyük, csak 4 órakor indul. Még csak 1 óra múlt pár perccel. Na mindegy, legalább lesz időm enni is valamit, ma még úgysem volt rá lehetőségem. Tárcsáztam a szoba szervízt, ahol rendeltem magamnak egy csirkemell salit joghurtos öntettel és narancslével, majd előkaptam a szekrényből a bőröndömet, hogy majd az ebéd után neki állhassak csomagolni. Pár perc múlva meg is érkezett a salim, majd miután adtam borravalót a pincérnek, leültem elfogyasztani kedvenc salátámat. Már éppen végeztem volna, amikor megcsörrent a telefonom. Ian neve villogott a kijelzőmön. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy felvegyem-e, de végül benyomtam a hívás fogadás gombot.
- Kicsim merre vagy? – szólt be zaklatottan a telefonba.
- Még a szállodában. – feleltem neki közönyösen, mire egy nagyot sóhajtott.
- Tíz perc és ott vagyok. Megvársz?
- Gyere, meg. – majd megszakítottam a hívást.
Az ebédem befejeztével elkezdtem összeszedni a dolgaimat és bepakolni a bőröndömbe.
- Kicsim, megjöttem, merre vagy? – hallottam meg Ian hangját.
- A hálóban. – kiabáltam ki, miközben zavartalanul folytattam a pakolászását.
- Szia! – állt meg zavartan az ajtóban és dőlt neki az ajtófélfának.
- Szia! – nem néztem fel rá, de éreztem, hogy néz.
- Reméltem, hogy még nem utaztál el.
- Még nem. – feleltem kurtán.
- Haragszol rám, igaz? – lépett beljebb, legalábbis a hangokból ítélve.
- Igen, hogy őszinte legyek. Azt hittem olyannak szeretsz, amilyen vagyok. Ezek szerint tévedtem. – néztem végre fel rá.
- Nem tévedtél. Én csak. – vett egy mélyebb levegőt. - Fogalmam sincs miért mondtam azokat a dolgot. Egyszerűen csak dühös voltam, amiért el akarsz menni. – látom rajta, hogy megbánta a dolgot, de megint megbántott. – Nem mondasz semmit?!
- Ian, mégis mit mondjak? – dobtam bele a táskámba a kék felsőmet. – 24 órán belül másodjára tartunk itt.
- Sajn. – kezdett bele, de én felemeltem a tenyeremet.
- Bele ne kezdj! Ugyanezt csinálta ő is! Megbántott, majd folyton sajnálkozott és bocsánatot kért! Eddig nem vettelek vele egy kalap alá, sőt. De most már nem tudom, mit gondoljak rólad.
- Nem vagyok olyan, mint ő. Ezt mindketten tudjuk. És oké, nem kérek bocsánatot. Csak annyit mondok, hogy szeretlek, azért aki vagy. Semmit nem változtatnék rajtad, mert nekem úgy vagy jó, ahogy vagy. – miközben mondta fokozatosan lépkedett hozzám közelebb, a szívem a torkomban dobogott ennek hatására.
- Biztos vagy ebben? – kérdeztem meg suttogva.
- Miben? Hogy szeretlek vagy, hogy így vagy jó, ahogy vagy? – mosolyogta el magát olyan „Ian”-esen.
- Aha. – bólintottam.
- Mindben teljesen biztos vagyok. Annyira, hogy hoztam Neked valamit. – húzta elő a kabátja a zsebéből a bordó, bársonyos kis ékszerdobozkát. – Persze, csak ha elfogadod. – nyújtotta felém.
- Úristen. – hűltem el, mikor a kezembe rakta. Ugye ez most nem az, amire gondolok?
- Na mi az, nem bontod ki? – mosolygott rám.
- De, persze. – ráztam meg a fejemet, mintegy jelezvén magamnak, hogy halihó. Lassan felnyitottam a doboz tetejét, de amikor megláttam mi van benne, majdnem vissza is csuktam.