7.

Sziasztok!

Kicsit késve ugyan, de meghoztam a folytatást. Remélem örültök neki!:)
Köszönöm a 4 kommentet és a 17 "Tetszett" pipát, örülök, hogy ennyien gondoltátok úgy, hogy megosztjátok velem a véleményeteket. :)
Következő részről annyit, hogy kommenthatár nincs, látom én anélkül is, hogy mennyire várjátok az új részt;)
Ehhez a részhez nincs sok hozzáfűznivalóm, talán annyi, hogy lehet kicsit érzelgősre sikerült, nem tudom:) De beszéljenek helyettem inkább a sorok!:)

Jó olvasást!

Puszi!!!

Meré

u.i. : Véleményeiteket továbbra is várom!:)



7.

Meredten bámultam a dobozkában lapuló gyűrűkre, megszólalni sem tudtam. Ijedten felnéztem Ian-re, aki éppen az én arcomat tanulmányozta előszeretettel.
- Nem tetszik? – ugye ezt most nem kérdezi komolyan?
- Ugye ez most nem az, amire gondolok? – remegett meg a hangom. Bár, ha nem térdelt le elém, az jót jelent, nem???
- Az attól függ, hogy mire gondolsz. – felelte higgadtan.
- Én… - kerestem a szavakat. - Te meg akarod kérni a kezemet?- bukott ki belőlem a kérdés, mire felnevetett.
- Igen. – amikor meglátta az arcomat, hozzátette: - Egyszer. – mi??????????????????????- Most csak azt szeretném megkérdezni, hogy viselnéd-e ezt a gyűrűt?
- Mármint csak úgy?- kerekedtek ki a szemeim.
- Igen, vagyis nem csak úgy. Hanem azért, hogy Londonban is emlékezz rám és a szerelmünkre.
- Öhm, de hát e nélkül is emlékezni fogok rá. És nem is örökre megyek el. – néztem rá.
- Tudom, de úgy gondoltam, hogy ez mégiscsak más. Neked is van egy, és nekem is. – nyúlt el az egyik kis gyűrűért. – Megtisztelnél vele, hogy hordanád? – kérdezte, miközben a gyűrűt mutatta felém.
- A legnagyobb örömmel. – mosolyogtam el magamat végre. – Köszönöm!- kerülgetett a sírás, mialatt felhúztuk egymásra a gyűrűket. – Szeretlek!- csókoltam meg.
- Én is szeretlek Zoé! – ölelt magához szorosan. Így álltunk percekig, míg meg nem törte a csendet a kérdésével:
- Mikor indul a géped?
- 4-kor.
- Akkor még van több, mint két óránk. Igaz?- húzta mosolyra a száját.
- Aham. – néztem az órámra. – Miért?
- Hát valahogy ki kell majd bírnom nélküled. – csókolt meg szenvedélyesen. Innentől kezdve pedig nem volt megállás.

- Hiányozni fogsz. – simogatta az arcomat, immár egymás karjaiban feküdve.
- Te is nekem. – futattam végig az ujjaimat az izmos mellkasán.
- Ki kísérhetlek a reptérre? – tette fel kissé bizonytalanul a kérdést.
- Persze. – adtam neki egy csókot. – Ezt kérdezned sem kellett volna.
- És az újságírók? – húzta fel a szemöldökét.
- Egy kevés vakut talán még kibírok. De mindenképp szeretném, hogy velem gyere. – tettem a fejemet a mellkasára.
- Rendben van. – nyomott egy puszit az arcomra. – Vagy várjál csak. – pattant fel mellőlem, hogy elmenjen a nadrágjáért, amiből elővette a telefonját. Azonnal tárcsázni kezdett valakit, de olyan gyorsan beszélt a telefonba, hogy alig értettem meg belőle valamit a nevemen kívül.
- Sajtó kiiktatva. – fordult felém diadalittas arccal.
- Micsoda? – kerekedtek ki a szemeim. – De mégis hogyan?- ültem fel az ágyban.
- Egy telefonnal. Elintéztem, hogy senki ne zaklasson a reptéren. – huppant le mellém az ágyba.
- Ez komoly?- hihetetlen ez a pasi. – De hogyan?- néztem rá elképedt arccal.
- Az titok, kisasszony.- koppintott egyet játékosan az orromra, majd nyomott egy csókot a számra.
- Utálom a titkokat. – bevágtam az áldurcimat.
- Én meg imádom a durcidat. – fordított gyengéden a hátamra és egy olyan csókkal kényeztetett, ami komolyan elgondolkoztatott azon, hogy mégis hogyan fogom kibírni nélküle nem is tudom mennyi ideig. – Na, haragszol még? – kérdezte pimaszul vigyorogva, tudta, hogy nyert.
- Nem. – húztam vissza magamra, ám a mobilja közbeszólt. Dejavu érzésem volt.
- Tíz perc múlva itt van értünk az autó. – nyúlt el a nadrágjáért.Amikor meglátta tanácstalan arcomat, hozzátette: - Ne kérdezz semmit, csak öltözz drágám. Kiszöktetünk a szállodából. – dobta hozzám a saját ruháimat. Gondolkodás nélkül álltam neki öltözködni, mialatt lopva néha-néha Ianra pillantgattam, aki szintén ugyanígy tett, így amikor összeakadt a tekintünk, mindig egy szerelmes mosolyt küldtünk egymás felé. Gyorsan beszaladtam a fürdőbe megfésülködni, majd egy kis smink igazítást követően körbe néztem mégegyszer, hogy nem-e felejtettem el rakni valamit,amire Londonban még szükségem lehet. Szerencsére mindent elpakoltam, nem kellett kapkodnunk, nyugodt tempóban kezdhettem el kifelé húzni a bőröndömet.
- Azt kérem ide!- vette ki a kezemből a kart, amivel húzni lehet a táskát. – Ugye nem képzelted komolyan, hogy Te cipekedsz? – pirított kicsit rám.
- Ian, ezt húzni kell, amint látod.
- Ne vitatkozz velem, mert megbánod. – nyomta meg a lift hívógombját.
- Reszketek, úgy félek. – vigyorogtam rá ártatlanul, aminek az lett az eredménye, hogy mihelyt ránk zárult a liftnek az ajtaja, egyből nekem esett. Amit én egy kicsit sem bántam, sőt. Nekinyomott a falnak, miközben hevesen faltuk egymást, teljesen belefeledkeztünk egymásba. Így fordulhatott elő, hogy észre sem vettük, ahogy egy idős házaspár beszállt mellénk valamelyik emeleten, csupán a halk köhintésük tudatta velünk, hogy már nem vagyunk egyedül. Fülig vörösödve váltunk szét egymástól, konkrétan én rá se mertem nézni utastársainkra, a padló tanulmányozása jobban lekötött.
- Ez ciki volt. – jegyeztem meg, miután kiszálltunk a liftből.
- Ők is voltak fiatalok. – húzta meg a vállát nevetve, amivel nekem is mosolyt csalt az arcomra. Az irányt a mélygarázs felé vettük, ahol már várt ránk egy sötétített üvegű autó, illetve kettő.
- Drágám, nincs ennyi csomagom, hogy két autó kelljen. – értetlenül meredtem rá.
- Tudom, nem is ezért áll itt kettő autó. Az egyik olyan, amivel közlekedni szoktunk általában a stábbal, látod?- most hogy így mondja, az egyik tényleg ugyanolyan volt. – De mi most nem azzal megyünk, hanem ezzel. – mutatott egy másik kocsira, nekem pedig akkor esett le az egész terv.
- Eltéríteted a lesifotósokat?
- Bizony ám! Mikor már minden paparazzi Nináék nyomába eredt, mi szépen bepattanunk ebbe és kimegyünk a reptérre.
- Nináék? Hol vannak?- néztem körbe.
- Hát itt!- pattant ki a stábnak a kocsijából és a nyakamba vetette magát. – Csak nem gondolod, hogy köszönés nélkül elengedtünk volna?
- Hát persze, hogy nem! – nevettem fel, imádtam Ninában mindent, úgy, ahogy van. Bátran mondhatom, hogy nagyon jó barátnők lettünk az elmúlt 2 hónapban, remekül megértettük egymást már az első perctől. Ugyanígy voltam Paul-al is, aki miután Nina elengedett, szintén átölelt.
- Hiányozni fogsz csajszi! – adott két puszit.- Jah és mindenki puszil! Azt üzenik, hogy ők is jöttek volna, de valakinek dolgoznia is kell. – jól esett ezt hallani, vigyorogtam, mint az a bizonyos vadalma. Paul válla felett ránéztem Ian-re aki mosolyogva ugyan, de mégis szomorúan figyelte a búcsúzkodásomat a barátainktól, mert igen, már barátok lettünk.
- Szóval Ti lesztek mi? – nyúltam el Ian kezéért, miután sorozatbeli öccsével elengedtük egymást.
- Igen. Mire rájönnek, hogy rossz autót követnek, addigra Te már a Londonba tartó járaton fogsz ülni. – válaszolta Nina, ami alatt végig Ian arcát fürkészte, aki azonban a fekete kalapját lejjebb tolta, hogy még véletlenül se lehessen látni belőle sokat. Tudtam ez mit jelent. Nem akar engem bántani azzal, hogy nehezen viseli az elutazásomat, na és persze gyengének sem akar mutatkozni.
- Rendesek vagytok, hogy segítetek megszöknöm. Köszönöm!– próbáltam oldani a légkört, de nem sok sikerrel.
- Ez csak természetes. Viszont szerintem lassan indulnunk kell. – lesett az órájára Paul.
- Igen, valóban. – bólintottam, majd egy-egy utolsó búcsúölelés után mindannyian beszálltunk a megfelelő autókba. Terv szerint az ő autójuk gördült ki először a mélygarázsból. Pár perc múlva megcsörrent Ian telója, jelezvén, hogy bekapták a csalit a lesifotósok. Ennek örömére mi is elindultunk a repülőtérre. Egész végig egymás kezét szorítottuk, néha megsimította a hüvelykujjával a kézfejemet, amitől jól eső bizsergés futott át a testemen.
- Van, aki kimenjen eléd a reptérre?- kérdezte meg egy kis idő elteltével.
- Nincs, de haza találok egyedül is. – mosolyogtam.
- Azért jobban örülnék, ha Anna kimenne eléd. Hátha lebukunk és a paparazzik ott fognak várni. – láttam rajta, hogy tényleg ideges ez miatt.
- Oké, küldök egy sms-t neki, hogy mikor érkezem. – vettem elő a mobilom és már pötyögtem is az üzenetet a legjobb barátnőmnek. Néhány perc múlva meg is érkezett a válasz, hogy Adam-mel együtt ott fog várni. Ettől Ian is megnyugodott.
Tudtam, hogy helyesen cselekszem, mégis nagyon nehezen vettem rá magamat, hogy kiszálljak az autóból és meginduljak a terminál felé. Mintha ólomból lettek volna a lábaim, olyan nehezen tudtam csak lépkedni velük, ami azért esetünkben eléggé veszélyesnek bizonyul, ugyanis a mai modern világban elég egy twitter kiírás és máris mindenki tudja, hogy ki és hol jár éppen. Gyorsan átvettem a jegyemet, majd túlestem minden kötelező formalitáson és dolgon, azonban a legnehezebb dolog még hátra volt. A búcsú Ian-től. Pár percünk volt már csak a gép indulásáig, de én mégis annyi mindent szerettem volna elmondani neki.
- Köszönöm, hogy. – kezdtem volna bele, ha nem fojtja belém a szót egy csókkal.
- Ne mondj semmit. – fogta az arcomat gyengéden a két keze közé. – Szeretlek!- csókolt meg újra.
- Én is szeretlek! Nagyon. – nyeltem vissza a könnyeimet, miközben arcomat a mellkasába fúrtam. – Hiányozni fogsz!- suttogtam.
- Te is nekem. De amint eltudok innen szabadulni megyek, oké? – ez olyan aranyos, még ő vigasztal engem.
- Lehet előbb visszajövök hozzád. – kapaszkodtam belé.
- Úgy legyen. – húzta mosolyra a száját. – Na de most már menj, mert lekésed a géped. – engedett el, amikor meghallotta a második felszólítást is.
- Megyek. – bólintottam, majd adtam neki egy búcsúcsókot és megindultam a kapu felé. Egy hirtelen ötlettől vezérelve azonban még visszafordultam:
- Ian!- mutattam fel neki az ujjamon a gyűrűt és eltátogtam egy „szeretleket”, mire ő is ugyanígy tett.
A könnyeim szépen lassan folydogáltak le az arcomon, miközben felszálltam a gépre.
- Hölgyem, minden rendben? – kérdezte aggódva a stewardess.
- Igen, köszönöm! Jól vagyok. – szipogtam, mire a kezembe nyomott egy zsebkendőt. Hálásan néztem rá. Elkísért a helyemre, ami egy pasi mellé szólt, aki éppen meredten bámult kifelé az ablakon, és nem úgy tűnt, mint aki meg akar fordulni annak hatására, hogy valaki ült mellé.
- Tisztelt Utasaink! Kérem, kapcsolják be az öveiket, hamarosan megkezdjük a felszállást!- szólalt meg a bemondó, de a pasas még arra sem moccant meg. Mit tehettem volna? Kezemet a vállára helyeztem:
- Uram, felszállunk. Kapcsolja be az övét!- morogva kihúzta a füléből az iPod-ját és felém fordult. Ekkor egy szürkéskék szempárral találtam szemben magamat. Hát ilyen nincs!!!!!!!!!!!!!!!!!!